Ipari pszichedelia - The Young Gods az A38 Hajón

2019.04.07. 11:00, FRecorder

theyounggods_14.jpg

A svájci The Young Gods a nyolcvanas évek közepén megerősödő indusztriális zene innovatív, autentikus és nem utolsósorban folyamatosan fejlődni akaró képviselőjeként az évek során újabb és újabb meglepetésekkel ajándékozott meg minket. Vártunk öt – vagy a 2019-es Data Mirage Tangram esetében kilenc – évet albumaikra, melyek a kilencvenes évek elejének hangos MTV-sikerei után már oly diszkréten kúsznak be a zenei köztudatba, mintha a zenekar tagjai személyesen, suttogva árulnák el, hogy még mindig van miért hallgatni őket. Kaptunk egy önmagukat újraértelmező, újradefiniáló akusztikus lemezt is, ami egy ipari zenét művelő együttes számára egy valódi metamorfózissal ér fel, most pedig itt egy régóta várt fellépés az A38-on, aminek már a híre is szinte túl jó volt, hogy igaz legyen. De csak szinte. Koncertbeszámoló Frank Olivér fotóival.

A kilencvenes évek elején a független zenei világhoz az MTV 120 Minutes című vasárnap esti műsora jelentette a köldökzsinórt. Ennek egy reklámjában – melyben a konferanszié a The Fall legendás énekese, a néhai Mark E. Smith volt – több alkalommal is figyelmes lettem egy szaggatott, hipnotikus gitárzúzásra, és mivel közben a képernyőre a Sonic Youth zenekar neve volt kiírva, naivan azt feltételeztem, hogy ez a kimagasló pár pillanat a New York-i indie rock isteneket dicséri. Komoly meglepetést okozott, amikor aztán az említett műsorban megláttam a Young Gods 1992-es T.V. Sky albumán szereplő Skinflowers klipjét, s a gyorsan beszerzett nagylemezükön később felfedeztem a reklámban szereplő zúzdát a The Night Dance című számukban. A lepel lehullott: ezek az istenek bizony fiatalok, és New York helyett svájciak. Addig az egyetlen általam ismert svájci zenekar a Yello volt, és még nagyobb megdöbbenésemre adott okot, amikor az is kiderült, hogy ezért a nehézipari hangzásért nem egy lendületes fejkörzést végző gitáros, hanem a Young Gods szamplert kezelő tagja a felelős.

Az új albumra építve az A38-on már a gitár is hangsúlyos szerepet kap, Franz Treichler énekes és alapító tag hol ambient, effektekben gazdag textúrákat, hol gyomorszaggató, kőkorszaki mordulásokat csalogat elő hangszeréből. A szamplereket és az elektronikát a nemrég visszatért Cesare Pizzi irányítja, aki nemcsak abban hasonlít Treichlerre, hogy mindketten őstagjai a zenekarnak, hanem hogy szintén híve a hosszú, ősz hajviseletnek. Dobokon az 1997 óta kitartó és ötletességével a nagylemezeken is meghatározó tényezővé váló Bernard Trontin játszik.

Szellősen kétharmados létszám fogadja a zenekart az új nagylemezt is nyitó, sejtelmesen építkező Entre en matière hangjaira, kétség viszont nincs afelől, hogy aki eljött, az végigkísérte a Young Gods pályaívének egynéhány kanyarát, és majdnem bizonyosan támogatója az együttes meg nem szűnő újító törekvéseiknek is. A dal remekül vezeti fel azt az ambient, transzcendens hangzásvilágot, amiből maga az album is erősen táplálkozik. A kislemezként kissé visszafogottnak ható, az albumon és a koncerten viszont a helyét kiválóan megtaláló Figure sans nom csak egy nüansznyit teker a tempón, inkább mélyíti a meditációt, Treichler pedig egy egyszerű slide-os gitárfigurával kúsztatja be rá a zenekar rockosabb tónusait. Innen teljesen természetes folytatás a másik kislemez, a Tear Up The Red Sky, melynek refrénjében Pizzi kezei alatt elszabadul a szamplerekbe oltott gitárőrület, és az izmos akkordok által hozott robbanás kíséretében a dal rakétaként emelkedik ki a világűrbe.

Ellőve az új lemez puskaporának egy részét, az együttes válaszút elé kerül: induljon-e kalandozásra az életműben, ami tengernyi gyöngyszemet rejt (ha igen, akkor merrefelé), vagy haladjon tovább az album kísérletezőbb pillanatainak irányába. Az All My Skin Standing kezdő elektronikus pulzálása és Trontin törzsi dobolása nem hagy kétséget afelől, hogy az utóbbi, bátrabb utat választják, és egyúttal lélegzetünk visszafojtására is késztet, hogy mennyire fog ez sikerülni. Baljósan előbújó szintitémájával a szám egy thriller illő aláfestő zenéje lehetne, egészen addig a pontig, amíg Treichler a refrénben szilánkosra nem zúz mindent egy megtisztító hatású gitárkitörésben, és ezt a dinamikai ívet többször is bejárva a dal a koncert pszichedelikus csúcspontjává nem válik.

theyounggods_02.jpg

Még nehezebb egy ilyen dalt bármivel is követni. A Moon Above egy dekonstruált, hangfoszlányokból felfejlődő, indusztriális blues ballada, melynek közepébe Treichler egy olyan megdöbbentő, ízes harmonikaszólót kanyarít, hogy lemezen először vissza kellett lépnem a dalban, hogy tényleg jól hallottam-e. Nem voltam benne biztos, hogy ezt a töredékes számot élőben szervessé lehet varázsolni, de a közönség is elismerő tapssal honorálja a szépen sikerült produkciót.

Egy rövid kikacsintás következik a múlt felé: először a 2007-es Super Ready / Fragmenté albumon szereplő About Time kerül terítékre, majd a zenekar első kislemeze, az Envoyé! átdolgozott, dobcentrikus verziója, melynek különös csavart ad, hogy maga a dal megírásában eredetileg is közreműködő, majd a zenekarból 1988-ban távozó Pizzi kap itt lehetőséget, hogy harminc év elmúltával átfazonírozza korábbi slágerüket, és szemmel láthatóan élvezi. A végén a dal eredeti alapját adó gitártekerést is visszahozzák, eksztatikus reakciót kiváltva. Az első blokkot a majdhogynem spirituális magasságokig emelkedő, transzba ejtő You Gave Me A Name zárja.

A ráadásban a közönség már érezhetően éhes az együttes csúcsslágereire, amelyből egy tripla dózist kap a Kissing The Sun, a Gasoline Man és a Skinflowers formájában. Trontin óriási elánnal hozza a Kissing The Sun dobtémáját, és Pizzi turbózott hangmintái által fűtve Treichler lazán, magabiztosan ülteti rá a bivalyerős alapokra a mindannyiunk számára ismerős sorokat. A Gasoline Man könnyedebb hangvétele még mindig mosolyra fakaszt, a Skinflowers pedig az első sorokban néhány pillanat erejéig táncra is perdíti a rajongókat, az A38 koncerttermét egyfajta indusztriális rockdiszkóvá alakítva.

A második ráadás előtti szünetben elgondolkodhatunk, hogy milyen irányt rejthet még a műsor, hiszen annyi lehetőség van a gazdag életműben, az Only Heaven meditatív karcolataitól a Super Ready / Fragmenté korszak lendületes számaiig. Végsősoron egy ennyire színes karrier esetén nem is tudunk mást tenni, mint menni a műsor flow-jával, hagyni, hogy a produkció hullámai vigyenek a saját útjukon. A koncertet az Everythem zárja, aminek ambient, chill-outba hajló hangulata jólesően oldja a slágerparádé pozitív feszültségét. Ez itt a Young Gods kívánságműsora, akik egy briliáns új albumot mutattak be, és inspiráló volt látni a svájci urak szűnni nem akaró zenei étvágyát, tenni akarását, ami egyúttal példaértékű minden zeneművelő és zenerajongó számára. Bár az ipari zenének voltak és vannak nagyobb ismertséget elérő formációi, mint a Young Gods, de kevés olyan, akinek a koncepciói, elképzelései jobban visszhangoznának a populáris zene számos válfajában, mint az övék.

Szerző: Kucsma Tamás

Frank Olivér (http://infinitebeat.hu/) képei

theyounggods_01.jpg

theyounggods_03.jpg

theyounggods_04.jpg

theyounggods_05.jpg

theyounggods_06.jpg

theyounggods_07.jpg

theyounggods_08.jpg

theyounggods_09.jpg

theyounggods_10.jpg

theyounggods_11.jpg

theyounggods_12.jpg

theyounggods_13.jpg

theyounggods_14.jpg

theyounggods_15.jpg

theyounggods_16.jpg

theyounggods_17.jpg

https://recorder.blog.hu/2019/04/07/ipari_pszichedelia_the_young_gods_az_a38_hajon
Ipari pszichedelia - The Young Gods az A38 Hajón

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2214739965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.