Sebészek és plasztikai sebészek a popzenében – ilyen volt a 2019-es Dalszerző Expo

Február közepén tartották a második magyarországi Dalszerző Expót, ahol zeneipari szakemberek, külföldi és magyar szerzők előadásain lehetett inspirálódni és új ismereteket szerezni. Az Artisjus szervezésében zajló rendezvényről Jankó Bálint kommunikációs szakember, civilben a Clayfeet zeneszerzője írt beszámolót. (Fotók: Somay Márk - kellegy.hu)

Method To Madness

Az elektronikus tánczenében utazó, francia, de Koreában is rendszeresen dolgozó Will Simms a K-popról, a kínai származású szingapúri zeneszerző-producer, Ken Chong pedig a C-popról beszélt a DEX első napján: arról, hogy miben hasonlít és különbözik a két műfaj, és arról, hogy hogyan vethetők össze az amerikai és európai zenei stílusokkal.

Simms szerint a koreai popzenében nem kell az általunk megszokott dalszerkezeteket keresnünk, a hagyományos dalszerzői szabályok itt nem érvényesek. El lehet felejteni az európai, az intro-verze-bridge-refrén sorozaton alapuló számstruktúrákat, és a K-popban sokkal kevesebb az ismétlődés is – lehet, hogy a második verze teljesen más, mint az első, lehet, hogy rapbetétek bukkannak fel váratlan helyeken, lehet, hogy három-négy bridge is kerül egy-egy számba. A koreai zenekarok általában jó sok tagból állnak, és mindegyik tagnak be kell mutatkoznia a dal során – ezért is a rengeteg jól elkülöníthető rész.

Az előadó ugyanakkor ebben a rendszerben tényleg csak előadó: ő az, aki nem szólhat bele semmibe. A lemezcég dönt mindenről, a zenekarokat szinte katonai szigorúságú táborokban képezik ki, és a siker érdekében például a plasztikai műtét is teljesen elfogadott a sztárok vagy sztárjelöltek körében – már egészen fiatal korban is.

A producer/szerző viszont maximális szabadságot kap, Will első briefje annyi volt: „találd fel a kereket újra, csinálj bármit”. Ez után persze jön a method to madness, azaz a szabályok, amikor hónapokig csiszolgatják a számot, hogy az végül tökéletes formában érje el végső állapotát. Ha mindehhez hozzávesszük a hatalmas show-t, a teátrális koreográfiákat és a nem evilági vizualitást, már szinte biztosra is mehetünk, ha éppen Dél-Koreában szeretnénk befutni.

DE HOGY KERÜL EGY FRANCIA KOREÁBA? WILL SIMMS-INTERJÚNKBÓL KIDERÜL. 

Big In China

Ahogy Chong bemutatta, a C-pop ennél sokkal egyszerűbb és szabályosabb. A kínaiak több mint 80 százaléka kínai zenét hallgat, és közel 90%-a popot. De ez nagyon más, mint az experimentális, elektronikus, grúvos és alapvetően vidám K-pop – Kínában a pop lényegében balladát jelent. A fogyasztók nagy része vidéki, így a tradicionális, akusztikus, szomorú és lassú dalokra nyitott, amelyekre lehet sírni, és amelyek könnyen énekelhetőek a közösségi helyszínekként működő karaokebárokban is. Másrészt a kínai kormány nem szereti se a táncot, se a rapet, úgyhogy ezek a műfajok eleve hátrányból indulnak. A tipikus C-pop szám hosszabb, bonyolultabb akkordmenetekkel, minimális dobbal operál, a dallammal a középpontban. Szemben a soktagú K-pop boy- és girlbandekkel, a C-popot legtöbbször szólisták adják elő, például így:

A C-pop nem csak Kínát uralja, Tajvan, Malajzia, Szingapúr, Hong Kong és Makaó (utóbbiak a kantoni nyelvű canto-poppal) is ennek a zenének piacai. Sőt, Kína első popsztárjai – például a tajvani Jay Chou és a szingapúri Stefanie Sun – is kívülről jöttek, nem az anyaországból.

Kína nyitott a nemzetközi hatásokra is, és mivel nagy az ország, például már akár 4%-nyi raprajongó is több tízmillió fogyasztót jelent. Kína ezen a területen is a nagy ugrás előtt áll: a streamingből származó bevételek mára 8,5 milliárd dollárt értek el, és a Spotify regisztrált felhasználóinak 40%-a elő is fizet a szolgáltatásra. És ez még nem minden: ott is megjelentek a virtuális, csak hologramként létező előadók, és mondjuk az olyan kreatív monetizálási technikák is, mint az élő streamingkoncertek, ahol a néző online ajándékot vásárol (!) a sztárnak. Ahogy egy szakértő fogalmazott: amint elkezdik tiszteletben tartani a szerzői jogokat, Kína lesz a világ legnagyobb szórakoztatóipari piaca.

A Profi Nem Ugráltat

Szakos Krisztián azt mutatta be, hogyan lett a Kállay-Saunders András Running című dalának első demójából három hónap alatt a 2014-es Eurovízión ötödik helyet (a valaha volt második legjobb magyar helyezést) elérő változat.

A dalon 2013-ban kezdtek dolgozni, a dubstep után, de még a trap előtt – ez hallatszik is a számon. Kállay-Saunders első demója klasszikus zongoraballada volt, de a négy alapakkord már a közös munka során került bele. Az akkordkör végig ugyanaz – ez ma is tipikus fogás a popzenében, a pop megszokott verze-bridge-refrén ciklusa alatt sokszor nem is változnak az akkordok.

Ezt az érzelmes, melankolikus dalt különböző énektémákkal, a frekvenciákkal játszva (ugyanazt a hangszerszólamot 1-2 oktávval magasabban) tették változatossá, izgalmassá. A modern dob-loop nyugtalanító, koszos hangzása, az ütősök, a zajok mind a szépséget, egyértelműséget ellensúlyozzák, így oldják a ballada kiszámíthatóságát.

Egy másik beszélgetésen Hegyi György és Caramel együtt hallgatták végig az énekes hat számát. Érdekes módon itt is szóba került ugyanez a koszosabb, feszültséget teremtő, a popos, érzelmes r&b-s éneket ellenpontozó hangzás – szintén egy Szakossal közös munkában, a Hiperaktívban. A szám izgalmas lett ettől az ellentéttől, de úgy tűnik, túl jól sikerült: Caramel elmondta, hogy nem igazán talált utat a közönségéhez.

Az Eurovízió számainak minősége, színvonala olyan amilyen, de a produkció kétségtelenül profi, és a benevezett számoknak eléggé kötött szabályoknak kell megfelelni. Szakos Krisztián ezt bemutatva kicsit képet adott arról is, milyen a profi munkafolyamat, és hogyan lehet létrehozni egy sikeres terméket a kreativitás és a tervezettség megfelelő időzítésével és arányával. A csapongó kreativitás inkább bizonytalanságot jelent, mert „nem ugráltatjuk a többieket, és akkor vonulunk kreatív zónába, ha tudjuk, mit akarunk”.

It’s the production, stupid

Tanulságos volt végignézni azt az előadást is, amelyen a Margaret Island és JumoDaddy lépésről-lépésre bemutatta, hogyan szabott a producer a zenekar naiv, ártalmatlan akusztikus popszerzeményéből sebészi pontossággal különféle hangminták és széteffektezett, egymásra vágott éneksávok használatával ügyesen kiporciózott, középlassú klubzenét. 

A DEX-en sok workshop és előadás egymással párhuzamosan zajlott, egy teremben például iamyank, Jónás Vera és Thom Artway két nap alatt összerakott egy vadonatúj számot a dal megírásától a hangszerelésen át a keverésig, másutt pedig Faltay Csaba írt meg egy reklámzenét, majd változtatott rajta az ügyfél visszajelzése alapján összesen két óra alatt.

És végül még néhány érdekesebb insight, amelyet sikerült kihalászni a 2019-es Dalszerző Expo információtengeréből:

2017-18-ban egy átlagos slágerlistás dal 3.20-3.40 perc hosszú volt, Esz-mollban íródott, négy akkordból állt és 77-79 bpm volt a tempója (Wolf Péter).

A producer hangszerelési munkája legtöbbször arról szól, hogy mit kell törölni a projektből, mert általában „túl van csinálva” a zene (Bakonyi Bálint, Bánkuti Dániel).

És egy nemcsak dalszerzés közben használható tipp: kreatív blokk ellen jót tesz az unalom és a limitált eszköztár (Bakonyi Bálint, Bánkuti Dániel).

ILYEN VOLT AZ ELSŐ DEX: BESZÁMOLÓNK A TAVALYI EXPÓRÓL.