BMTH-t a Balaton Soundra! – Varga Gergő ajánlja a Bring Me The Horizon új lemezét

Varga Gergő idén is erősítette a legendás rock/metalzenekar, az Idoru már hagyományosnak mondható év eleji nosztaligabuliját. És a Wellhellót ősszel elhagyó gitáros nem maradt le a Bring Me The Horizon új albumáról sem, dalról-dalra elemezte a formabontó 2019-es nagylemezt.

Előadó: Bring Me The Horizon

Cím: amo

Kiadó: Sony/RCA

Megjelenés: 2019. 

Stílus: electronic rock

Első emlékeim a BMTH-ról a MySpace-érára vezetnek vissza. A zenekar vizibilitása megkerülhetetlen volt számomra abban az időben, ők valóban profitálhattak a MySpace-jelenlétből, tekintve, hogy már akkor világhírűek voltak, mire először szembejöttek velem a Count Your Blessings-szel a neten. Kétségkívül jellemző a zenekarra a meghökkentés, már-már polgárpukkasztás, ha kijönnek egy új dallal vagy lemezzel. Őszintén szólva a BMTH néha elmegy mellettem, de azért időről időre fel-felkúszik a lejátszási listámra, kiváltképp a There is a Hell… és a Sempiternal lemezeik akadtak be. Legutóbb tavaly Bécsben, a Stadthalle-ban láttam őket élőben, kicsit szkeptikus voltam, tekintve, hogy nem igazán győztek meg a single-ök, és tartottam tőle, hogy a koncertműsor nagyobb részében szólalhatnak meg új dalok. Meglepetésemre valódi nosztalgiavonat indult el, igazi slágerparádé.

Most hallgatva az amo-t egyből felsejlik a Stadthalle-s buliról az intro, az I apologise if you feel something. Gyakorlatilag ennek a dalnak az instrumentális verziójával indult a koncert. Meglehetősen catchy, egyből megragadó a dallamvezetés, tökéletes bevezető volt élőben, lemezen is kifejezetten jól működik. A második dal a singleként már ismert MANTRA, ahol a gitárriff baromi jó, kicsit Muse-hatású a whammyzéssel. Valamiért nem igazán akadt be nálam a dal, sokadik próbálkozásra sem, tök jó, kerek egész, szépen összerakott, remekül hangszerelt, de nekem üres. A harmadik, a nihilist blues igazából tök jól előrevetíti a lemez világát. Az amo valószínűleg mérföldkőnek számít majd a BMTH munkásságában, korábban is előszeretettel kísérleteztek elektronikus zenei fúzióval, már Jordan Fish billentyűs csatlakozása előtt is. Ez az anyag viszont valóságos paradigmaváltás. Gyakorlatilag dalról dalra haladva felmerülhet a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen zenét hallgatunk. A "metálzenekar" címkét már korábban elengedhette a hallgató (az előző korongnál), de itt rendesen olyan szinten EDM a fő csapásirány, hogy bármelyik “gépzenére” táncoltató klub tracklistjén is elférne egy-egy dal. Személy szerint örülök annak, hogy napjainkban egyre inkább mosódnak el a határok zenei stílusirányzatok tekintetében, az amo zászlóshajója lehet ennek a szellemiségnek. A minden eddiginél több elektronika ellenére esszenciájában érződik a BMTH zeneisége, a programozott groove-ok gyakran párosulnak élő dobbal, pont annyi gitár kerül egy dalba, amennyitől az tényleg több lesz. Hallható a dalok egy részénél, hogy ügyeltek rá, hogy az élő hangszerelést kiszolgáló témák is szülessenek. Ellenben van egy halom dal, amiről nem tudom elképzelni, hogy hogyan lesz balanszban majd egy későbbi koncertműsorban a régebbi dalokkal. Ilyen kérdés merül fel bennem például a why you gotta kick me when i'm down?-nál, ami tulajdonképpen egy trap dal. Muszáj ezen a ponton megjegyeznem, hogy sokkal izgalmasabb, mint ugyanebben a stílusban néhány mainstream kortársa, de azért kíváncsi vagyok, hogy hány korábbi rajongónak fog elsőre tetszeni. Számomra szívderítő, hogy a zenekar eljutott arra a szintre, ahol tét nélkül kísérletezhetnek. Azt is el tudom képzelni, hogy intenciózusan írtak egy olyan lemezt, amivel bekerülhetnek a dalaik akár egy mainstream rádióállomáshoz rotációba; a mother tongue akár egy Justin Bieber-dalnak is elmenne.

Összességében elmondhatom, hogy első hallgatásra meghökkentő volt, hogy arányaiban ennyire az EDM felé billent a mérleg, de az az igazság, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem működik. Az amo -es kifogástalanul szóló (direkt nem tértem ki a hangzás elemzésére, mert úgy érzem, nincs mibe belekötni), rettentő okosan hangszerelt anyag, ami szép "kórképe" és lenyomata napjaink felkapott "gépzenei" irányzatainak, ötvözve némi BMTH-val. Amitől számomra unalmas, azok az énektémák. Talán a legvéresszájúbb rajongók sem sértődnek meg, ha Oli Sykes énektechnikai korlátait firtatjuk, de az az igazság, hogy a dallamvezetések olykor olyannyira gyermetegek, hogy időnként számomra úgy csengnek vissza fejben, mint valami idegesítő, csúfolódós mondóka. Egyébiránt ez egy totál színes, sokfelé kikacsintó, izgalmas anyag, ahol gyönyörűen megfér egymás mellett a torzított gitár és a "veretős" vagy éppen szellős EDM-dobtéma. Megnézném őket a Balaton Soundon is, mert ezzel a lemezzel akár oda is beférnének.

 Varga Gergő

MÉG TÖBB LEMEZKRITIKA.

Bring Me The Horizon: amo