A bollywoodi filmgyártás elenyésző része jut el a nyugati mozikba, a Gully Boyból áradó mesebeli életöröm azonban a magyar nézőket is rabul ejthetné. Van annyira szerethető, mint a Gettómilliomos, tele van pompás hiphoppal és frappáns rapcsatákkal, fogyaszthatón tálalja a társadalomkritikát, és még egy öntudatos hősnővel is szolgál a szegénylegények mellé. A berlini filmfesztiválról jelentkezünk.
Vajon milyen lenne a 8 mérföld Bollywoodban? Hogy nézne ki egy kortárs indiai rapben elmesélt sztori, melyben koldusból királyfi válik? Mondjuk, így: Murad (Ranveer Singh) Mumbai muszlimok lakta szegénynegyedében tengődik. Huszonéves, de lélekben még kamasz, akit fojtogat a céltalanság, a nélkülözés, a zsarnoki családfő, aki fizeti a taníttatását, és cserébe elvárja tőle a betagozódást a polgári társadalomba – rendes munkahely, felelősség, miegymás. Vannak haverjai, akikkel bandázhat; barátnője, akit titkolhat; és szenvedélye, amibe menekülhet. Imádja a rapet. Ha bedugja a fülébe, kizárhatja a külvilágot. Az otthonába tolakodó, lekezelő turistának lenyom egy komplett Nas-verzét – a nyugati srác számára ettől csak egy fokkal egzotikusabb kuriózum lesz, akiről hazavihet szuvenírként egy kéretlen fotót.
BERLINALÉS DUPLAKRITIKÁNK KÉT ERŐTELJES GYEREKSORSDRÁMÁRÓL
Murad nem várja a fehér megmentőt, de mint minden valamirevaló kis királyfinak, neki is szüksége van mentorra, és meg is találja egy népszerű helyi rapper, MC Sher személyében, aki a színpadról semmisít meg egy énekesnőn gúnyolódó nézőt. Instant rajongás. Szerencse, hogy Sher nem egy féltékeny típus, és felkarolja a szövegírásban a tehetség szikráját mutató Muradot, de azért – bollywoodi film lévén – jó hosszú időnek kell eltelnie, mire eljuthat a mindent eldöntő nagy válogatóig, melynek nyertese felléphet majd Nas előtt Mumbaiban.
Nas-cameóra inkább ne számítson senki – ez nem az a fajta film, vagy lehet, hogy Nas az a fajta rapper, aki nem furakodik mindenáron az előtérbe, megelégszik a produceri kredittel. A Gully Boy mindenestül az indiai rappereké: az alapsztori két valódi rapper, Divine és Naezy életéből indul ki, és szemlátomást felvonultatja a mai mumbai rapszcéna apraja-nagyját, de nem a rögrealizmus jegyében teszi. Mese ez, habbal, cseresznyével. Az a fajta film, ami nem elégszik meg a puszta happy enddel, mindenáron a legszélesebb mosollyal akarja elengedni a nézőt, még ha így el is simítja a karcosabb éleket, amelyek a javára válnának. Az a fajta film, ami hírből sem ismeri az iróniát: ami a száján, az a szívén, és ezzel egy idő után lefegyverez.
Holott alapvetően nem merészkedik messze a bevált felemelkedés-történeti sablonoktól, nem bonyolítja túl a bollywoodi képletet, csak a hiphop frissít rajta. A cselekmény temérdek szálon fut, dugig bonyodalmakkal, van itt szerelmi háromszög, Rómeó és Júlia erkélyjelenettel, apa-fiú konfliktus, a bűn szirénéneke, meg is jósolható minden nagyobb fordulat. A gyerekekkel drogot terjesztő haver pórul jár, a szerelmesek közé éket ver az anarchista producer csaj. A főhősről is kiderül, hogy óriási tehetség, bár a film ügyel rá, hogy ne legyen mindenben elsőre vérprofi: az íráskészség adott, de a többit – a ritmusérzéket, a hangsúlyozást, a performanszot – egyenként kell megtanulnia, és a film üdvözlendően nem blicceli el a tanulási folyamatot.
A bollywoodi viszonylatban átlagosnak számító 150 perces játékidőre rá lehet fogni persze, hogy túl van puffasztva, de épp ez teremti meg a lehetőségét, hogy az összes mellékszereplő a maga történetének hőse lehessen néhány jelenet erejéig, és hogy a sok-sok feldobott témát is végig lehessen zongorázni. Szerelem és a hírnév, ambíciók és öröklött szégyen, vallási, nemi, etnikai, vagyoni ellentétek, vagy a kasztrendszer belső feszültségei mentén. Nagy részük nem igényel megfejtést, de egymás mellé rendezve egészen gazdag szocio-mátrixszá szövődnek.
Közben a film duzzad a szereplőiből vulkánként feltörő energiáktól. Még az indiai szupersztár Singh a leghaloványabb, mélyen ülő szemével nagyon tudja hozni a szuggesztív nézéseket, de sokszor meg is torpan ott, és kissé túlkorosnak tűnik. A nagy finálét mindenesetre csont nélkül behúzza, és talán csak azért vagyok kritikusabb vele, mert két fő partnere szemtelenül ellopja a show-t. Többször sajnáltam, hogy nem Siddhant Chaturvedi magánszáma a film: a magát oroszlánról elnevező MC Sherből süt egy oroszlánkirály tekintélye, rendelkezik Michael B. Jordan izzó dühvel vegyes karizmájával, nagylelkű színészpartner, egyszerűen öröm- és életteli a jelenléte.
Safeena, a barátnő (Alia Bhatt, még egy indiai szupersztár) pedig egy Disney-hercegnő, már ha a Disney-hercegnők indulatkezelési problémákkal küzdenének – mondjuk, sörösüveggel lendülnének támadásba féltékenységükben, vagy rappárbajozókat megszégyenítő verbális ütéseket tudnának bevinni. (A kapcsolatból kihátrálni próbáló srácnak: „Időre van szükséged? Minek nézel engem, órának?”) Még a film által nagyrészt rászabott támogató szerepkör ellen is lázadozik. „Első a saját orvosi magánpraxis, aztán férjhez megyek hozzád”, rangsorolja az álmait Muradnak, csak a miheztartás végett.
Az efféle forradalminak aligha nevezhető, de lelkesítő filmekre szokás olyanokat mondani, hogy nem akarja megváltani a világot, csak azt teljesíti, amit vállalt, de hát a Gully Boy céljai a hőse törekvéseihez igazodva nagyon is világhódító léptékűek, és ezeket azért nem teljesíti. Sebaj. A hindi nyelvű rappelés bitangjó, a társíró-rendezőnő, Zoya Akhtar néha becsempész egy-egy ügyes képi metaforát, mint a szerelmesek törzshelyéül szolgáló híd környezetének felfedése. Az üzenet – meríts erőt a hátrányaidból – pedig kerek. „Ha a világon mindenki kényelmesen érezné magát, mégis kik rappelnének?” – kérdi Sher lámpalázas védencétől. Van benne valami.
szerző: Huszár András
A berlini filmfesztivál alatt a Recorder újságírója a helyszínről tudósít az oldalon.
