A 69. Berlinale első két napjának legfőbb motívuma a nehéz gyereksors. Már a fesztivál nyitófilmje, a neves színészekkel teletűzdelt The Kindness of Strangers is egy bántalmazó férj elől menekülő, kétgyerekes anyuka megpróbáltatásait helyezte katasztrofálisan hiteltelen, fals cukormázparádéba. Egy kezelhetetlen kislány német drámája és François Ozon egyházi pedofilbotrányos filmje azonban megmutatta, hogyan kell hatásosan feldolgozni a témát.
A kislány sikítása dobhártyaszaggató, velőtrázó. Szinte ez az első, amit hallunk tőle. Kilenc éves, és egy jóléti társadalom kiépített szociális hálójában vesztésre áll. Az anyukája nem mer gondoskodni róla két másik gyereke mellett. A gyermekotthonok visszajáró vendége, már amelyik befogadja: 25, később több mint harminc intézmény zárja be előtte a kapuit. Benni nem úgy vadóc, ahogy a filmekből megszoktuk. Ön- és még inkább közveszélyes: ha az arcához érnek, vagy ha elborítják az indulatok, agresszívvá válik, köpköd, ököllel üt, és sikít, mindig sikít. A régi traumák mély gyökeret vertek benne, miközben irtózatosan vágyik a szeretetre, de szinte senkiben nem bízik meg. Ha mégis a bizalmába avat, az intenzív kötődés legalább olyan veszélyes: amikor felveti, hogy megöli a családod, hogy együtt lehessetek, nem lehetsz biztos benne, csak tréfából mondja-e. Egyre többen mondanak le róla – menthetetlen.
Nora Fingscheidt első egész estés filmje, a System Crasher kimerítő élmény, felér egy kisebbfajta sokkhatással. Két órán át tapadunk a fékeveszett Bennire, akinek az életéből hiányzik mindennemű állandóság, leszámítva az anyja hiányát, és a zabolázatlan energiák, a nyugalmi periódusok és a krízisek szüntelen váltakozása felőrli az idegeinket. Megszakad a szívünk Benniért, de a segítőkész felnőttek frusztrációit, félelmeit éppúgy megértjük és átérezzük. A film nem egy megnyugtató, könnyű katarzishoz vezető ívet követ: minden javulás átmeneti csupán, még a film döntő részét kitevő erdei kivonulás is, amit egy elhivatott, a kislány bizalmát elnyerő, szakmai távolságtartását fokozatosan elveszítő segítő (a remek Albrecht Schuch) vet be. Rendre visszazuhanunk a gödör aljára, nincs könnyű válasz.
A játékidő utolsó fél órája szinte átcsúszik a nézőbüntető kategóriába, ahogy a forgatókönyv minden válsághelyzetből kisajtolja a Benni és a körülötte lévők számára legkegyetlenebb végkimenetelt. A túlzott manipuláció kissé visszájára fordította a film érzelmi gyomrosát. A mindössze 11 éves Helena Zengel hamis hangjegyektől és gyerekszínészi maníroktól mentes alakítása azonban pusztító erejű. Döbbenetes, ahogy a brutálisan intenzív kiborulásokról akár egy másodperc alatt képes váltani félszeg, szeretteinek megfelelni vágyó, önfeledten csacsogó kisgyerekké, majd vissza dúvaddá. Nemcsak egy-két nagyjelenet igényel tőle felnőtt színészeket megszégyenítő testi-lelki terhelést, végig ezt kell kitartania, megkönnyebbülés volt a filmet követő sajtótájékoztatón látni a mosolyát. Bár sikítása még a fülemben cseng.
A By the Grace of God – a fesztiválkedvenc François Ozon legújabb filmje – nem kevésbé súlyos témát feszeget. Valós történetet dolgoz fel, egy Bernard Preynat nevű lyoni katolikus pap esetét, akit 2016-ban 70 gyerek molesztálásával vádoltak meg. A józan hangvételű és kijózanító erejű film hasonlóan dokumentarista megközelítést választ, mint azt az Oscar-díjjal jutalmazott Spotlight – Egy nyomozás története tette, és már csak azért is méltó és szükséges párdarabja képes lenni Tom McCarthy tényfeltáró riportjának, mert az újságírók helyett az áldozatokat helyezi a középpontba, akik 20-30 év hallgatás és elfojtás után kénytelenek előlépni, hogy egykori bántalmazójuk ne foglalkozhasson tovább büntetlenül gyerekekkel.
A film szinte észrevétlenül eszközölt, finom nézőpontváltásokkal van szerkesztve, három férfi adja át egymásnak a stafétát, akik mind a pap áldozataivá váltak a gyerekkori táborozásokon. Először a mélyen vallásos, ötgyerekes, rendezett egzisztenciájú Alexandre-t (Melvil Poupaud) követjük, döntően a lyonsi bíborosi irodával való levélváltásain keresztül kérdőjeleződik meg benne az egyház intézményébe vetett hite, ahogy a bíboros egyik mondatával zéró toleranciát hirdet, a következővel a vétkes pap iránti megbocsátásra ösztönöz érdemi ellenlépések nélkül. Tőle a dühét offenzívává formáló François-ra (a Láthatásban vérfagyasztó szörnyetegként látott Denis Ménochet) helyeződik a hangsúly, büntetőjogi útra terelve az ügyet, és segítő-aktivista csoportot szervezve a felkutatott áldozatokból. Végül Emmanuelen (Swann Arlaud), az elévülési időn belül vádemelésre képes koronatanún keresztül ásunk az egyénenként változó módon megjelenő, személyes traumák mélyére.
Ozon jó arányérzékről téve tanúságot távolságtartással, empatikus tárgyilagossággal viszonyul szereplőihez, kerüli a narratív vagy stilisztikai flittereket, hagyja, hogy a színészi játék hatásvadászat nélkül érvényesüljön. Az ügy által felkavart érzelmekre nem segít rá indokolatlanul felkavaró zene vagy tolakodó fahrtolás; a film ilyen hatáskeltő eszközök nélkül is emberközelivé tudja tenni a szigorúan procedurális cselekményt. (Az egyetlen kivétel, és egyben a film gyenge pontja, a szórványosan használt flashbackek.) Megmutatja, mekkora erővel bírhat egy trauma kimondása, egy beismerés a tettestől, egy másik ember azonos tapasztalataiban meglelt megerősítés, de nem gyúrja monolittá az áldozatokat. Mint az okos aktivista filmekben: a cél azonos, a módszerek vitákat szülnek. És a kamera a hozzátartozók belső válságát is megragadja: a szülők bűntudatát, a saját család együttérzését. A film lezár egy szakaszt, de a Preynat-ügy, és tágabban véve, a katolikus egyház felelőssége máig nyitva van.
szerző: Huszár András
A berlini filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója a helyszínről tudósít az oldalon.
