Túlzás nélkül – Deerhunter: Why Hasn't Everything Already Disappeared? (lemezkritika)

Túlzás lenne azt állítani, hogy a maga kultikus státuszába bebetonozott artpop-indierock gitárzenekar 2010-es kulcslemeze óta rendszeres időközönként szállítja az albumokat, hiszen a Halcyon Digest óta eltelt 8, illetve most már 9 évben összesen két lemez (Monomania - 2013, Fading Frontier - 2015) jelent meg. Nem a mellékprojektek (a frontember Bradford Cox Atlas Soundja, és a gitáros-dalszerző Lockett Pundt Lotus Plazája) miatt történt így, volt egy komolyabb oka is a leállásnak: az énekes-zenekarvezető Bradford Coxot 2014-ben elütötte egy autó, és hosszú idő volt, mire felépült a sérüléséből. Igaz, tavaly megjelent egy limitált kiadású, csak a zenekar turnéján kapható kazetta, a Double Dream of Spring, de az egy főleg instrumentális, 40 perces zenefolyam, amely nyilván nem számít hivatalos Deerhunter-lemeznek.

Előadó: Deerhunter

Cím: Why Hasn't Everything Already Disappeared?

Kiadó: 4AD

Megjelenés: 2019. január 18.

Kulcsdal: No One's Sleeping

 8/10

Az is erősen pitchforkiánus túlzás, hogy a Deerhunter a Halcyon-lemezzel ért a csúcsra, és onnantól már csak lejtmenet van - ez azért sem állja meg a helyét, mert a Monomania egy igen erős zenei állásfoglalás volt, amely visszakacsintott a kezdeti zajosabb időkre, többségében viszont minden korábbinál poposabb volt a hangzása - írtuk annak idején. 

Bradford Cox a Stereogumnak válaszolt arra a lemezcím adta triviális és banális újságírói kérdésre hogy miért nem tűnt már el a Deerhunter.  Az énekes szerint nem tudod megváltoztatni, aki vagy. “A Deerhunter része annak, aki vagyok. Azért vagyok itt, mert akarok lenni” - mondta Bradford Cox, aki nemrég egy régi vadásztársat is elvesztett: 2018 novemberében meghalt a zenekart alapító basszusgitáros, Josh Fauver (ő még 2012-ben szállt ki a zenekarból).  

De most már beszéljünk az új lemezről: az egyik legizgalmasabb kortárs wales-i énekesnő, Cate Le Bon produceri segítségével készült album (amelynek címe a 12 éve meghalt francia filozófus, Jean Baudrillard egyik utolsó esszéjétől származik) inkább a Monomania poposabb világához áll közel, de annyira azért nem egységesek a dalok, mint azon az albumon. Ez nem azt jelenti, hogy gyengébb lenne az új Deerhunter, hiszen még mindig az egyik legizgalmasabb ügy az artpop-indie-gitározós vonalon. Több kiemelkedő szám is van: az egyszerre futurisztikus és nosztalgikus Détournement című dalban Bradford Cox pontosan olyan avantgárd énekfiltert használ, amilyet Laurie Anderson előszeretettel alkalmazott a dalaiban, mindeközben a felszínes üdvözlési formákat is elemeli a valóságtól (Hello, Ausztrália!, Hello, Japán! Hello, örök visszatérés). Aztán ott van a maga módján himnikus No One's Sleeping, amelyet az a gyilkossági eset ihletett, amikor 2016-ban meggyilkolták az ellenzéki Munkáspárt 41 éves alsóházi képviselőnőjét, Helen Joanne Cox-ot Leeds városi könyvtára előtt. A meglepően pozitív Futurism és a minimalistán popos What Happens To People a korai Deerhunter-lemezeket idézi; a szétroncsolt énekkel, pengetős vonósokkal és nagybőgővel feltuningolt Nocturne pedig deerhunteresen zárja a lemezt: a folyamatosan ismétlődő körök szép kódával tesznek pontot a történet végére.

A Deerhunter-lemezekre mindig igaz volt, hogy elrepítenek valahova nagyon messzire, ezúttal is megtörténik az elrugaszkodás. A maga módján sokkal pozitívabb és életigenlőbb lett ez a cucc, és voltaképp választ is kaphatunk arra, hogy miért nem szűnt meg már minden, beleértve a Deerhuntert is.

Szerző: Hó Márton