Útlevél a világhoz – Kristóf Norbert ajánlja a Smashing Pumpkins új lemezét

2019.01.08. 11:10, drecorder0

kristofnorbert_1.jpg

Novemberben először jelentetett meg magyar szöveggel dalt Kristóf Norbert. A Blahalouisiana gitáros-szövegírójával, Szajkó Andrással készített felvétel, a Fények nőnek remek, éteri hangzású szám lett, de azért az énekes-dalszerző ikonjai kizárólag a tengerentúlon zenélnek, identitásképző zenekarai közül pedig az egyik legfontosabb a Smashing Pumpkins. Természetes, hogy ő emlékezik, és mond véleményt a legendás chicagói alternatív rockzenekar új albumáról. Profül cikkünk a Recorder 68. számából.

smashing_pumpkins_lp.jpgSmashing Pumpkins: Shiny and Oh So Bright, Vol. 1 / LP: No Past. No Future. No Sun.

Kiadó: (Napalm Records, 2108)

Stílus: Alternatív rock

Ültem vasárnap este a TV előtt a nagymamámnál, 1994-ben, és vártam a Green Day koncertet az MTV-n. Emlékszem, bemondták, hogy lesz előtte valami más is: egy The Smashing Pumpkins névre hallgató zenekar. Mondtam magamnak, hogy csak kiülöm, megvárom ezt is, aztán megszólalt a Soma (Siamese Dream) és akkor ott valami olyan történt, ami az egész életemet azóta is meghatározza. A gitárok úgy szóltak, mintha csillagok hullanának karácsonykor az égből, az énekes pedig a meglepően semmilyen hangú nyávogásával sorra hozta fel az összes elnyomott vagy addig öntudatlanul bennem szunnyadó érzést a szeretetről, a szeretetlenségről, és megfogalmazta helyettem a megfogalmazhatatlant: ki is vagyok én, mit is érzek én.

2000-ben bejelentették, hogy vége a zenekarnak, az azóta eltelt tizennyolc évben csak Billy Corgan, a frontember adott ki szólólemezeket, projekt-zenekarokkal készített anyagokat, vagy épp az eredeti név alatt összefércelt albumokat. Bár a mai napig számomra egyetlen zenekar fog létezni a világon, sem azok a lemezek, sem ez a mostani megjelenés nem tudja felidézni bennem azt, amit a kilencvenesek években voltam szerencsés kapni, tanulni, átvenni tőlük.

pumpkins2018lindastrawberry.jpg

Mindemellett, az elmúlt tizennyolc évnyi krízis-időszakban is volt pár meseszép pillanat. Billy Corgan Future Embrace szólólemezéről személyes kedvencem a To Love Somebody, ami egy Bee Gees feldolgozás Robert Smith (The Cure) közreműködésével. Ott van a Spun című filmhez készült megannyi eredeti dal is, Corgan erős hozzájárulásával. Nem felejthetjük el a 2001-es New Order lemezt sem, amelyen vendégénekelt a Turn My Way című dalban.

Megérkezve a jelenbe, nézzük, hogyan áll ma a Pumpkins-ügy. Az eredeti dobos, Jimmy Chamberlin, ahogy az elmúlt tizennyolc évben is főleg, úgy most is jelen van, a másod-gitáros, James Iha, a feloszlás óta először érkezik meg a stúdió bejáratához, míg az anno legendás Darcy Wretzky, a zenekar egyetlen női tagja és a kilencvenes évek alternatív zenei színterének szexszimbóluma nem vett részt a lemezben. Ahogy először hallgattam az albumot, azonnal a 2003-ban alakult Zwan projekt-zenekar ugrott be, ugyanaz a dallamvezetés és érzet, kicsit rockos és kicsit szomorú. Az első dal (Knights of Malta) számomra egy próbálkozás önmaguk legendává tételére, de sajnos ez csak akkor működne, ha huszonegy éves art school arcok nyomnák, a The Smashing Pumpkins összképében nem. Ezután következik a Silvery Sometimes, amelyhez egy egyenesen ijesztő videóklip is készült: a zenekar minden tagjára a „Mit keresek én itt?!” arckifejezés ül, miközben végrehajtják a rendező, vagyis maga Billy Corgan utasításait. Ezzel szemben, a Travels és a With Sympathy dalok olyan kedvesen szólhatnának egymás után, ha nem az előző két szám körítésében érkeztek volna, hogy még azt is mondanám: Na végre! Bármennyire is imádtam a kilencvenes évek szomorú Billy Corganjét, a két dal kedves és napsütötte világa is csodálatos, ha épp nem hasonlítgatjuk a múlthoz. A Solara című dalban a jazz-gyökerekkel is rendelkező Jimmy Chamberlin úgy dobol rá a klasszikus, Black Sabbath-jellegű gitárra, hogy attól az egész felborul és létrejön belőle valami olyan, amit máshol én még soha nem hallottam. Az Alienation számomra még egy B-sidenak is észrevehetetlen lenne, ezzel szemben A Marchin On egy érdekes újra-felfedezése az 1995-ös An Ode to No One című daluknak. Ugyan meglepő egy harminc éve koncertező zenekartól ez a teenage angst stílus, de nekem itt valamiért bejön. A lemez záródala, a Seek and You Shall Destroy, erősen hajaz a Metallica címében hasonló Seek & Destroy számára, ami talán egy köszönet- és tiszteletnyilvánítás a metálzenekar felé. Összefoglalva azt tudnám mondani én is, amit maga Corgan nyilatkozott: ez a lemez, szemben az eddigiekkel, nem egy koncepcionális korong, hanem inkább összefűzött dalok sorozata. Ez bizony érződik is, és szerintem nemcsak a koncepció hiányzik az album mögül, hanem valami olyan erő, ami elveszett az elmúlt tizennyolc évben a zenekarból.

the-smashing-pumpkins-credit-olivia-bee.jpg

A Smashing volt az én „útlevelem” gyerekkoromban a világhoz. Jártam-keltem Miskolcon az utcákon, gőzöm se volt arról, mi történik akárhol máshol a Földön (még bőven az internet megjelenése előtt járunk), csak annyit tudtam, hogy lennie kell valami többnek annál, mint ami akkor engem körbevett, csak úgy, ahogy Corgan énekli ma a Travels című számban: „its where I belong, far from here”. Először a Nirvana, majd a Smashing és a Sonic Youth voltak a „távcsöveim”: úgy éreztem, rajtuk keresztül kinézhetek ebbe a világba és néha, ha nagyon erősen behunytam a szemem, azt is éreztem, hogy ott vagyok én is, azok között, akik ezeket a zenekarokat szeretik, a T-shirtjeiket hordják és a koncert után valami szedett-vedett gördeszkán gurulnak haza hajnalban a széles utakon, ott a szép, nagy, távoli világban.

Kristóf Norbert

 
tictac650_2.png

https://recorder.blog.hu/2019/01/08/utlevel_a_vilaghoz_kristof_norbert_ajanlja_a_smashing_pumpkins_uj_lemezet
Útlevél a világhoz – Kristóf Norbert ajánlja a Smashing Pumpkins új lemezét
süti beállítások módosítása