„Ha látjuk magunk előtt a falakat, a félelem eltűnik a társadalomból” – Kollár-Klemencz László-interjú

2018.12.31. 11:15, Gaines

kollarklemenczlaszlo_foto_revai_sara.jpg

December végén, Bocsánat címmel jelent meg a Kistehén legújabb lemeze, egy zeneileg és szövegileg is sokszínű, lendületes, felszabadult anyag, olyan frissességgel, amit első vagy második lemezes zenekarok szoktak mutatni. Az együttes frontemberével, Kollár-Klemencz Lászlóval karácsony előtt, a lemezbemutató koncert másnapján ültünk le beszélgetni a közös dalszerzés örömeiről, a rádiós lejátszások elengedéséről, a zenei klisékről, és a címbeli bocsánatkérés jelentéséről.

Az új lemez közösen született, és korábban nyilatkoztad, hozzászoktál ahhoz, hogy otthon egyedül írod a dalokat. Mennyire volt nehéz nyitni?

Tulajdonképpen nem volt egyszerű, nem véletlenül húzódott a lemez készülése. Nem csak emiatt tartott négy évig, de ez nagy szerepet játszik benne: lehet, hogy ha én írom a lemezt, akkor már rég készen lenne és megjelent volna. Nehezen született meg az az állapot, hogy mindenki ráérjen, kellően aktív legyen abban az időszakban, mert ha együtt írjuk, akkor tényleg írjuk együtt, és legyen mindenki ott a próbákon. Elég elfoglalt zenekar vagyunk, hiszen minden zenésznek van más projektje, és holott mindenkinek ez a legnagyobb zenekara, mégis, a saját gyermeke is fontos. Szóval az az egyik, hogy ezt nehéz volt így összehangolni. A másik, hogy nehéz volt visszafogni magam, hogy ne írjak otthon. Így se teljesen sikerült, van két-három dal, amit azért csak-csak megírtam otthon, és készen hoztam el. De pont tegnap mondtam  a koncert után a zenekarnak: köszönöm nekik, hogy ilyen kitartóak voltak, és hálás vagyok azért, hogy hat Kistehén lemez után meg tudtam ezt lépni, és át tudtam engedni, elengedni valamennyit a dalszerzésből, bízva abban, hogy mások is jó dolgokat tesznek majd bele a közösbe. Egy olyan alkotónak, amilyen én vagyok, ez azért nem könnyű folyamat, de működött, és nagyon jó lett a lemez – minden egyes tag személyisége érződik rajta, és e nélkül nem lett volna ennyire színes, sokrétű, úgy, hogy közben letisztult anyag. Ez is érdekes kérdés: mitől lesz egy anyag letisztult, és mitől nem lett az előző. Függ attól, hogy az ember milyen periódusokat kap el magában, és a csapatban, akikkel együtt dolgozik, hogy egyszer csak sikerül-e valamilyen kikristályosodott zenét létrehozni, vagy egy nem rossz dolgot, amelyben akadnak azért kérdőjelek, fölöslegek. Itt nem sok fölösleget érzek így utólag, és ez a letisztultság sokkal nagyobb erőt tud képezni, mint ötletek, energiák tömegei.

kollar_kistehen.JPG


Ugyanakkor azt is érzem, mintha többletenergiák szabadultak volna fel a lemezen.

Az is benne van, hogy mindeközben, a Szomjas nők megjelenése óta eltelt négy évben teljesen megváltozott a hazai rádiós és televíziós kultúra. Gondolok itt arra, hogy mennyire befogadók. Emlékszem, az előző lemezről a Csak kiabáljt még játszották a rádiók, és akkor még ott állt a lehetőség, hogy ha a Kistehén írt egy lemezt, akkor valamelyik dala meg fog szólalni a rádióban, ami erősen befolyásolja a nyári fesztiválszezonos szerepléseket is. Ez tud csapdává is válni, mint ahogy a Petőfi Rádió is csapdává vált: egy nagyon nyitott szellemiségű rádióból, amely becsalogatta a nyitott szellemiségű alkotókat, szép fokozatosan egy korlátozott és korlátolt hozzáállású, abszolút populáris tömegrádióvá szűkült. A rádió kezdeti küldetéstudata elenyészett, pedig még négy-öt éve is működött valamilyen szinten.

Ha pedig nincs egy szigorú minőségi kontroll, akkor nemcsak a rádió silányul el – az a kisebb gond –, hanem a zenekarok is, mert meg akarnak felelni az egyre alacsonyabb, egyre megfoghatatlanabb elvárásoknak. Volt a 2000-es évek elején egy tök jó alter zenei élet, amit beszippantott a Petőfi, és ebből nagyon sok érték, izgalmas elem – a szövegek, a bátorságuk, az energia – eltűnt, klisévé vált. A fiatalok között szerencsére nagyon jó zenekarok vannak, akik már egy olyan Petőfi Rádió-korszakban születtek, ahol eleve nem volt esély arra, hogy őket játsszák, ezért nem ezzel foglalkoztak, hanem nyersen és bátran írták azt, amit gondoltak.

A Bocsánat is így született: úgysincs rádió, úgysincs tévé, semmi olyasmi, aminek meg kéne felelnünk, csak a belső igényeinket kell kielégítenünk. Ez a döntés nem új keletű, de az ember azért elég szarul érzi magát, amikor egyetlen fesztiválra sem hívják meg, mert nem játssza a rádió, vagy mondjuk mert szomorúak a szövegek, amit az egyik fesztiválszervező rótt fel nekünk. Ezt már nem vesszük figyelembe. Politikailag is érezni, hogy eljutottunk valaminek a határáig, és ha már látjuk magunk előtt a falat, akkor a félelem, a visszafogás, a visszatartás eltűnik a társadalomból, és egyben a mi zenénkből is. Lehet megint a lovak közé csapni.

TAVALY AZ EGÉSZ KISTEHÉN-ÉLETMŰVET ÁTVETTÜK EBBEN AZ INTERJÚBAN


A lemez első számának rögtön az a címe, hogy Minden jó, és ez mantraként ismétlődik a dalban. Többször meghallgattam, és mindig máshogy értelmeztem a hanghordozásod alapján: beletörődésnek, tárgyilagos kijelentésnek, önmagunk győzködésének. Te mit érzel, amikor kimondod?

Kicsit inkább olyasmit érzek, hogy valakit nyugtatok: ne aggódjon, ne idegeskedjen, ne feszüljön be, ne féljen. Bújjon ide, átkarolom, és mondom, hogy minden rendben van.


A lemezen több hasonló, önmagunk vagy mások nyugtatására szolgáló mantra végigvonul – „nem baj”, „jobb lesz így is”.

Kérdezte a fiam, miért a Bocsánat a lemez címe, és milyen bocsánatról szól – ki kér bocsánatot, és kitől, tényleges bocsánatkérés-e. Most csak a Bocsánat című dalra lebontva: abban, ha egy otthontalan bocsánatot kér, amiért otthontalan, van egy fricska a társadalom felé, meg egy erő is. Mint amikor az embert olyannyira kitolták a margó szélére, hogy azt kell mondja: bocsánat, hogy élek. De ezzel fel is hívja a figyelmet: vegyétek észre, hogy élek, én is itt vagyok, nem lehet a margó szélére kitenni. Idézőjeles, nem valós bocsánatkérés, amitől a másik ember közelebb fog lépni, és ekkor elhangozhat, mi rejlik e mögött az egész mögött. Jó felütés ahhoz, hogy elinduljon egy párbeszéd, kommunikációs folyamat, és észrevegyük: nagy a világ, sokan vagyunk benne, és mindenkinek mindenhez ugyanolyan joga van.


Sokszor éreztem ilyen párbeszédességet a lemezen – például a Mennyire gázban, ahol E/2-ben szólsz valakihez –, részben dialektikus, részben kapcsolatteremtésre irányuló elbeszélői hangot. Ez a koncepció része volt vagy csak kikívánkozott?

A Mennyire gáz könnyű szöveg volt, ott a refrén kulcsmondatának megszületése („Mennyire gáz, amit te csinálsz”) azonnal sugallta a továbbiakat, akárcsak az Ezt is elviszem magammal esetében. Könnyen meg lehetett tölteni, rögtön sorakoznak a mondatok, amint meghallod ezt a mondatot. A többi anyaggal nem voltam ilyen szerencsés, mert nagyon nehezen írom a dalszövegeket, ráadásul ahogy megírom, azt gondolom, úgy, ahogy van, semmit nem ér, kidobom, teljesen mást írok ugyanarra, majd egy harmadikat, aztán rájövök, mégis az első a legjobb. Akkor kezd igazán alakulni, amikor már elveszek benne, mert akkor vált át azzá, ami nem egy tudatos dalszövegírás, hanem egyfajta versírási lendület, amelyben nem sorokat és gondolatokat keres az ember, csak belekerül egy folyamatba, amiből létrejön egy szöveg. Más kérdés, hogy ez történetesen épp egy megszólítás, vagy annak a megfogalmazása, hogy miért eszünk pacalt. Nem törekedtem arra, hogy a lemezzel en bloc megszólítsak valakit, de talán az fontos volt, hogy ne kifejezetten társadalmi témákkal foglalkozzunk, hanem a társadalmi problémákat inkább felülről, kívülről fogalmazzuk meg, amelyek nem csak a mi magyar társadalmunkra jellemzőek, hanem általánosabb, civilizációs problémák. A mélyben pedig mindezt a párkapcsolatokhoz, szerelemhez kötöttem. Úgy tűnik, olyan időszakot élek, amikor a szerelem kérdésköre megint foglalkoztat… vagy, nem is megint, mert annak ellenére, hogy a Szomjas nőkben is a női téma tűnik elsődlegesnek, igazán a szerelemről nem sokat írtam. Talán a Szerelmes vagyok minden nőbe volt az egyetlen ilyen dal. Nem is akartam erről írni, de most valahogy bármilyen témáról is írok, minduntalan belefolyok a férfi-nő viszonyba.


Volt a lemezen belül is egy nagyon jó párbeszéd két egymást követő dal, a Lécci de és a Nálad mindig jó című duett között, mert az előbbi nagyon macsó nézőpontot tükröz, és utána jön egy gyengédebb, mindkét felet megszólító dal.

Igen, bár a Lécci de párja leginkább a Beszéljünk Zoli a Rengeteg című lemezemről. Ennek az agresszív macsónak az a másik oldala, és a három dal így alkot egy egészet.


A Lécci de feszültségét feloldja a lemezen a Nálad mindig jó.

Erre törekedtem is. A Nálad mindig jó egyébként érdekes kérdés, mert a lemez szöveganyaga összességében nem annyira pozitív. Vannak benne pozitív dolgok, de inkább egyfajta smirgli, keményebb arcát ábrázolja a mai létnek. Nehéz volt ezt a természetesen pozitív szöveget beleilleszteni, de középen egészen barátságos.


A Rengeteghez, mint időben legközelebb álló lemezhez, hogyan viszonyul a Bocsánat?

Nem nagyon akartam átbeszélgetni, mert teljesen más pop-rockban fogalmazni. Nem hagyhatom ki a képletből, hogy ezeknek a daloknak át kell jönniük egy több ezer fős, fesztiválos nagykoncerten is, úgy, hogy a koncert dinamikáját fenntartsák. Másfajta kommunikációt kíván meg, mint ahogy a stadionban a focimeccsen sem finomkodhatnak a játékosok, hangosnak kell lenni, kiabálni, káromkodni, hogy elérd a célodat. Valószínűleg nem mondok mást a Rengetegen sem, mint a Bocsánaton, vagy a következő, kamarazenei lemezemen, amit év elején kezdek el majd írni, csak a hangvétel különbözik.

A RENGETEG CÍMŰ SZÓLÓLEMEZRŐL ITT BESZÉLGETTÜNK KOLLÁR-KLEMENCZ LÁSZLÓVAL


Sokkal könnyebben írtam a Rengeteg szövegeit, mert közelebb állt az alapállapotomhoz, az otthon íráshoz. És míg a Picsába az űrhajókkal idején még úgy éreztem, tele vagyok olyan zenei elképzelésekkel, amiket a pop-rockban akartam kipróbálni, most már nehezebben tudok belebújni abba, hogy pop-rockra, világosan, élesen és dinamikus szövegekre hangolódva írjak. Olvastam valahol, hogy egy kutatás szerint pop-rockot a tízen- és huszonévesek hallgatnak, harminc fölött már kezdünk jazzt hallgatni, negyven fölött pedig klasszikust, mert ismerjük és megunjuk a kliséket. Valószínűleg zenészként is megtörtént ez velem, annak ellenére, hogy nem hallgatok klisés zenéket, de a nem klisés zenék is klisék. Nincs annyiféle torzító, hogy ne lennének nagyon hasonlóak a torzító hangok; a százhatvannegyedik torzítós gitárt már nem akarod hallgatni, mert megteltél vele. A kamarazenekar ezért is nagy lehetőség, elkezdhetek kalandozni az akusztikus hangszerekkel, amelyeknek szélesebb a repertoárja, több szín van bennük, amit az ember talán egész életében nem tud megunni.

Így álltam hozzá ehhez a lemezhez: nem volt bennem nagy akarás, csak néhány ötlet, meg egy nagyon jó zenekar, ahol minden zenész mesés, tisztán fogalmaznak, tudják, milyen a kialakult stílusuk, és a lenyugodottságommal együtt mindez beemelődött az albumba. Nagyon szomorú lennék, ha nem csináltam volna meg ezt a lemezt, mert nem tudtam volna, miről maradok le.

kollar_kep2.jpg


A zenei sokszínűséget mutatja az is, hogy a legtöbb dalban van egy meglepő zenei váltással, műfaji újdonsággal élő középrész, mégis egységesnek érződik.

Én úgy élem meg – és nem munka közben, hanem utólag hallgatva –, hogy a nagy eklektika, ami hosszú éveken keresztül ide-oda vitte a zenekart, most ezen a lemezen egy stílussá állt össze. Semmi sem garantálja, hogy a következő Kistehén-album ne legyen teljesen más, de mintha a zenekar összes eddigi értéke, ami szétesően, megosztóan működött, most egységgé forrt volna össze. Mindent felhasználunk, a régi hangulatoktól az újabbakig, a korai tánczenei időszaktól a melankólián át a rockos, punk zenékig. Ebből a szempontból, a zenei szabadság szempontjából nagyon inspirált a Ricsárdgír zenéhez való hozzáállása, ahogy a koncerteken hozzányúlnak ahhoz, amit ef Zámbó és a Bizottság alapjaira felépítettek – így lehet hatással az emberre egy nyolcvanas évekbeli minta, amit egy kortárs fiatal zenekar átvesz és felerősít.

MÉG EGY LEMEZTÁSKÁZÁS A KISTEHÉN FRONTEMBERÉVEL


A Bocsánat azzal a mondattal zárul, „egy ilyen nehéz szám után mindig pihenni kell”, és alatta disszonáns zongoratéma szól, mintha még itt sem teljes megnyugvással, hanem némi feszültséggel akarnád útjára engedni a hallgatót.

Hát igen, mert csak kérdésfeltevések vannak, meg állításfelvetések, ha lehet így fogalmazni. Próbáltam úgy szervezni az anyagot, a zenei vicceket, eszközöket, hogy mindig legyen egy megnyugtató, biztos állapot, de az aztán a végén fel legyen piszkálva, és semmi ne tudjon letapadni teljes mértékben. Még mielőtt leesne, és összetörne, váltsunk másra. Így aztán egyszerre elégedett is vagy, de a végén úgy állsz fel, hogy basszus, mi volt ez, még egyszer meg akarom hallgatni. Időtlen állapotot teremt, egy hosszú, végtelen vonalat, amelyre rácsatlakozol abban a pillanatban, amikor elkezded hallgatni az albumot, és lejössz róla, amikor abbahagyod. De ha nem hagyod abba, mehetsz tovább a végtelenségig.

interjú: Huszár András


a Kistehén legújabb lemeze, a Bocsánat:

címlapkép: Révai Sára
zenekarfotó: Örsi András/Karmatik

https://recorder.blog.hu/2018/12/31/_ha_latjuk_magunk_elott_a_falakat_a_felelem_eltunik_a_tarsadalombol_kollar-klemencz_laszlo-interju
„Ha látjuk magunk előtt a falakat, a félelem eltűnik a társadalomból” – Kollár-Klemencz László-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7614524838

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.