Tisztalap-fíling. Egyedi Péter-interjú

2018.12.19. 19:15, trecorder

rec068_img_5611_650.jpg
December elsején pihenőt fújt az Óriás, januárban megjelenik Egyedi Péter frontember első szólólemeze, Mindenkinek megvan a maga története címmel, melynek záródala nálunk mutatkozott be. Tubakvartettekről, dalszerzésről és megfelelési vágyról beszélgettünk – meg arról, mi mindent lehet tanulni egy versfelolvasásból. Címlapinterjúnk a Recorder magazin friss, 68. lapszámából.

A decemberi Óriás-koncert előtt beszélgetünk, néhány óra van kezdésig. Azt kérted, ne kelljen kimenned az utcára, jöjjek én. Ez babona?

Hát nagyon hideg van! De valóban, ilyenkor az utolsó simításokat végzem, végiggondolom a számsorrendet, szeretek magammal foglalkozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud jó koncert lenni, ha előtte rohanás van – volt sok olyan is – csak most elég nagyot vállaltunk, közel két órát játszunk, szeretnénk, hogy működjön, amit kitaláltunk, ezért van egy kicsi izgalom.

Ez a 200 nap pihenő mennyire 200 nap lesz?

Már bejelentettük a Fishing On Orfű-koncertet, s bár még nem tudjuk, melyik nap lépünk fel, december 1-től június 19-ig nagyjából pont 200 nap van.

A 2017-es lemez előtt sok volt a kérdés a zenekar körül, még a folytatás sem volt biztos. Ebben a 200 napos vállalásban benne van ennek a tanulsága is?

Persze. Ez azoknak a dolgoknak a szerves folytatása. A Minden villany ég-gel összeraktunk egy lemezt, amit mindenki nagyon tudott szeretni, lett két vendéggel egy állandósult, jól működő felállásunk – minden fasza volt, kivéve egy dolgot: hogy hova tartunk. Nekem minden kreatív energiámat elkezdte lefoglalni a saját szólóanyagom. Rájöttem, hogy közel a negyvenhez hiányzik, hogy úgy csináljak zenét, úgy adjak ki mindent magamból, hogy nincs rendszer, amibe be kell illeszkedni, nincs tízéves múlt, aminek a folytatásává kell tenni, ami születik. Szerettem volna, hogy legyen egy tisztalap-fíling.

Régi vágy ez?

Nem, szerencsére nem az volt, mint egy felemás kapcsolatban, hogy öt éve gondolkozol a szakításon, és most végre megléped. Meg ez nem is szakítás, az Óriásnak nincs vége. Egész egyszerűen akarva-akaratlanul beszippantódtam.

Az emberi viszonyokat tekintve mi a megterhelőbb? Amikor készül egy lemez vagy amikor újra meg újra előadjátok?

Egyik sem megterhelő, gondolom, mert nekünk azért nem havi, hanem évi 25 koncertünk van. A legutóbbi lemez elkészítése pedig már egyáltalán nem volt stresszes. Jól működött, hogy legyen olyan, amilyennek akarjuk, és majd kitaláljuk, hogy szólaljon meg színpadon, ha tubakvartettet akarunk a kiállásba, akkor legyen tubakvartett, majd élőben bejátsszuk szintivel. És az élőre hangszerelés is tök jó munka volt. Meg maga az élmény, hogy vannak a dalaink, és tök jó őket eljátszani.

Ez miért lep meg?

Mert azért sokat változtunk.

A közönségetek veletek változott?  

Szerintem igen. Nem vagyunk az a radikálisan fiatalodó közönségű zenekar, mint amilyen a 30Y vagy a Kispál és a Borz volt. Hozzánk sosem törtek be igazán a tinik. Szabó Csabi barátom fogalmazott úgy, hogy mi a férfibánat zenekara vagyunk. Most már azért lányosodott a közönség, de a gerince maradt és velünk öregszik.

Másfajta alkotói munka, amikor zenekari dalt írsz, mint amikor verset dolgozol fel a Rájátszásban, vagy saját számon dolgozol?

Sokáig azt tartottam, hogy az Óriás az én fő entitásom. És ez nem teljesen igaz. Sok dalom idomult be az Óriás világába, de sokat raktam félre, amit nem is akartam, hogy illeszkedjen oda. Sajátot írni teljesen intuitív, a fejemben keringő zagyvaságból csapatom le, hogy mi a fontos, és erre megvan a jól kialakult módszerem. Az Óriásnál az elején sokat jammeltünk, megvoltak azok a közös a pillanatok, hogy ááá, ez kurvajó, és abból kialakult valami. Ezt kezdtük felbontani a vége felé. Versfeldolgozásnál csak a szöveg dönt. De dallá kell formálni a verset, alakítani rajta, és szerencsére ezt a költők is értik.

Mit adott neked a Rájátszás?

Visszahozta az olvasást az életembe. Ami azért jó, mert az olvasott dolgok benned történnek meg. A könyv csak a rögzítés módja.

rec068_img_5660_650.jpg
Valahol egy jó dal is ilyen, nem?

Igen.  És az olvasó, hallgató személye hozzácsatol egy csomó dolgot. Két ember sosem fog tudni ugyanúgy értelmezni egy szöveget, hiszen a saját szűrőjükön folyik keresztül.

Tartasz attól, hogyan értelmezik majd ezt a jóval intimebbnek ígérkező szólóanyagot?

Volt időszak, amikor az Óriástól azt vártam: legyen még ismertebb, legyen még több koncert meg kicsivel nagyobb próbatermünk, bárcsak tudnék venni évente egy gitárt – és akkor elkezdtem arra figyelni, mit szólnak hozzá az emberek. De ez már nincs. Ebben a legutóbbi szólólemezben vagyok a legbiztosabb egész életemben.

Jól érzem, hogy ez nem egy nihilista „már nincs”?

Jól. Ez egy megkönnyebbülés. Így teljesen át tud folyni rajtam a zene, bármilyen spirituálisan is hangzik ez. Mert az is bajom volt a berögződések miatt, hogy sokszor akartam nagyot mondani, bölcsnek lenni, hangzatosan kimondani dolgokat. Ez sincs már. Mert hülyeség is: egész egyszerűen csak engedni kell kijönni a dolgok lényegét. Nem kell őket létrehozni, hisz egyébként is ott vannak.

Volt valamiféle kontrollod az alkotás során?

A lemez gerince az utóbbi évben íródott, ezt tűzdeltem meg régebbi dalokkal. Fél év után kezdtem mutogatni belső körnek. De nehéz ez, mert elfogultak. Vannak technikai és esztétikai visszajelzések, de úgy nehéz, ha ezek jók. Kemény Istvánnak feldolgozom egy versét, ezért elküldtem neki a dalokat, hogy mit gondol a szövegeimről. Visszaírta, hogy tök jók. Na, mondom, meg se hallgatta. Aztán kicsit elszégyelltem magam, hogy, nem biztos, hogy nekem a Kemény Istvántól kell megkérdeznem, jók-e a szövegeim. Aztán: és ha tényleg tetszenek neki? Végül rájöttem, hogy meg kell lennie a saját kontrollomnak.

Zavarba jössz a pozitív visszajelzésektől?

Egyrészt ez nagyon jó, másrészt a lemezkészítésben nem azt szeretem, hogy fürdök a saját dicsfényemben.

Melyik ez a Kemény-vers?

A Sanzon című, egy Rájátszás-koncerten hallottam tőle. A Müpában a színpadot és a backstage-et kis folyosó köti össze, ahol plafonból hallani, ami a színpadon történik. Álltunk ott, miközben Kemény felolvasott, és azt láttam, hogy mindenki ezekre a kis hangszórókra szegezi a tekintetét. Ez – és maga a szöveg is – nagy hatással volt rám. Eltelt fél év, és egyszer csak feljöttek belőle sorok, elkezdett valami zene születni.

Miért olyan fontos neked ez a vers?

A közlésemet tette rendbe. Kemény egy hangon, egy dinamikában, nagyon minimális hangsúlykülönbségekkel olvas fel. Ez döbbentett rá, hogy nem az előadás milyenségével kell töltetet adni a szövegnek, hanem engedni, hogy a szöveg töltete érvényesüljön.

Interjú: Csepelyi Adrienn

Fotó: Lékó Tamás

https://recorder.blog.hu/2018/12/19/tisztalap-filing_egyedi_peter-interju
Tisztalap-fíling. Egyedi Péter-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1114477282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.