Trash & Pop. Szemétevők.

2018.12.09. 18:30, trecorder

littlebig_650.jpg

Megfoghatatlan, de ott van mindenütt. Sokaknak szemét, mások szerint teljes értékű művészet. Már halott, de még itt marad a nyakunkon egy darabig. Perifériáról a fősodorba, avagy hogyan uralta el a populáris kultúrát a trash? Az oroszok már a mainstreamben vannak! Csepelyi Adrienn címlapcikke a nyomtatott Recorder magazin 67. lapszámából, extra (és korhatáros) videós tartalmakkal dúsítva.

Nincs viszonylagosabb jelensége a popkultúrának, mint a trash: még abban sem sikerül konszenzusra jutnunk, pontosan mit is értünk a fogalmon. Lehet zenei geg vagy szándékos divatbaki, futótűzként terjedő Coub-videó és Painttel létrehozott képzőművészeti alkotás. Sokak szerint életérzés, mások múló hóbortnak tartják. Egy biztos: amikor a BBC This Week című műsorának egyik októberi adása azzal zárult, hogy a vendég Bobby Gillespie-nek, a Primal Scream énekesének megvető pillantásától kísérve a műsorvezető és a meghívott exminiszterek is eljárták a Little Big Skibidi című dalának táncát, már biztos volt, hogy az orosz együttes által elindított őrület az új Gangnam Style. (Adalék az őrület mértékéhez: a Little Big jövő áprilisi budapesti koncertjére alig egy nap alatt fogyott el elővételben minden jegy.)

Újrahasznosított szemét

Napjaink trash-vonulata a kilencvenes évek kelet-közép-európai popzenéjéből és partikultúrájából táplálkozik: éppúgy benne van az undergroundban már akkor is százféleképp értelmezett eurodance, mint az illegális rave-ek és a Kozsó-birodalom regionális megfelelőinek életműve. Csótányroppantó cipők, neonra festett hajak, „márkás” (adidas, Kappa, Ellesse, Fila) melegítők, zokni-strandpapucs. Sidó Zoltán újságíró szerint a trash-hullám jóval markánsabban van jelen a vizualitás szintjén, mint a zenében.  Vagy inkább volt: az, hogy a fast fashion márkák kínálatát uralja a „lengyelpiac-stíl”, tulajdonképpen azt jelzi, hogy kulturális értelemben a trash már halott. Megszűnt obskúrus sikknek lenni, boldog-boldogtalan Skibidit táncol – ettől függetlenül sokáig érezzük majd a hatását.

Zenei recycling

A trash gyökerei persze jóval mélyebbre nyúlnak: olyan komolyzenei előképei akadnak, mint a már létező, gyakran nem is egy zeneszerzőtől származó műrészleteket összeboronáló pastiche vagy pasticcio műfaja. Hollywood aranykorában egy-egy sláger nem ritkán négy-öt butácska musicalfilm újrahasznosított díszletei között is felhangzott. Csakhogy a filléres, ámde látványos szórakoztatás napjainkra igen távol került Judy Garlandtól vagy Händeltől: a közösségi média sokáig azt sugallta, hogy ami olcsó, az egyben szégyenletes is, az embert az határozza meg, mekkora luxusban él. Az ezredforduló óta oda minden illúziónk: hiába lett mindenkinek okostelefonja remek kamerával, a képernyő nem szépíti meg a négycsíkos Adidast és a rothadó fogakat, a külváros az Insta-szűrőn át is lepukkant. Épp ezért csak idő kérdése volt, hogy megszülessen az ellenkultúra.

Az amerikai Kreayshawn már 2011-ben rappelte, hogy csak a basic arcok hordanak Guccit meg Fendit – eközben az Instagramon több tízmilliós követőtáborokat szerzett magának a luxuscuccokban feszítő Kardashian-klán. Azok űztek gúnyt a multimilliomos influenszerekből, akik legfeljebb turkálóban juthattak márkás cuccokhoz – de a világok harcában a csórók győztek: gazdagék ma már méregdrágán veszik az egykor szükség diktálta, mára menővé lett ruhadarabokat. Itt lép be a képbe a cinizmus: most akkor azon nevetünk, amilyen szerencsétlenek vagyunk, vagy azon, ahogyan a gazdagok elképzelnek bennünket?

Napjaink punkjai – vagy nem

rec067_vszigme2_trash_and_rave_300_1.jpgSzinte lehetetlen megmondani, hogy a tömeg ironikusan viszonyul-e valamihez, netán valódi, büszke nosztalgia ez.  A fiatalabb generációknak tényleg tetszik is az általunk a kilencvenes években muszájból hordott-utált susogós melegítő meg az otthon vágott béna frizura (brazil Ronaldo-séró!)? Nevezhetünk-e társadalomkritikusnak néhány faék egyszerűségűre butított zenei alapot? Van-e többletjelentése annak, hogy az ezredforduló legolcsóbb slágereit és eleve előnytelen öltözködését újrahasznosítják vagy a trash mindössze az, ami: ostoba, ámde kifizetődő hatásvadászat? Netán ez volna a XXI. század punkja?

A mainstreamet az utóbbi másfél évtizedben uraló hiphop örök alapkonfliktusa, hogy „régenmindenjobbvolt”: az oldschool rajongói már az újsulis előadók létezését is személyes sértésnek vették, erre most megjelentek az olyan trash-közeli stílusok, mint a mumble rap, amely magasról tesz a műfaji alapvetésre, az egyezményes szövegközpontúságra. De vajon punk-e, aki egybites szövegeket motyog vagy csupán önmaga – meg a hiphop – paródiája? És számít-e ez, ha közben rommá keresi magát és uralja a slágerlistákat? Az óceán túloldalán, a brit grime-szcénában is tetten érhető a trash zoknis-strandpapucsos esztétikája – igaz, ott sokkal nyilvánvalóbb az önirónia, és a kétsávos trap-alapokkal ellentétben többnyire megmarad a látvány szintjén.

Édes-bús emlékek

A trash alapvetően két dologgal operál: az alacsony belépési küszöbbel és a zeneipar mechanizmusaival. A kilencvenes évek slágereit az is ismeri, aki nem akarta, ily módon mindenkiből kiváltanak valamilyen hatást – a nagy gépezetnek pedig teljesen mindegy, valaki szörnyülködni szeretne-e egy YouTube-videón vagy bulizni arra. Az egyszerűség mellett a dekadencia másik fő kritérium: az a fajta szándékos-nemtörődöm vesztünkbe rohanás, amely többnyire a történelem különösen zavaros, kilátástalan időszakaiban és helyein üti fel a fejét – például a húszas évek Berlinjében, a bányász-sztrájkok Angliájában vagy a rendszerváltás előtti budapesti undergroundban.

Nem véletlen, hogy épp az egykori Szovjetunió területén ér össze mindaz, ami a trash-t határolja. A Nyugat mindig is hajlamos volt romantizálni azt, ami a Vasfüggönyön túl történik, a szovjet megszállás alól felszabaduló államok fiatalságát pedig valamiféle Stockholm-szindróma-szerű nosztalgia fűzi az olcsó táncdalokhoz és műszláv giccshez. Vida Vera, a Toldi és a LÄRM munkatársa, a Konfekció, a Kolorádó és a Magyar Klipszemle társalapítója a Divany.hu-ra írott ukrajnai útinaplójában úgy fogalmazott: „Ennek a térségnek ez nem egy múló trend. Sokkal mélyebben belénk ivódott érzelmi asszociációs rendszer. Hogy ezeket a korgesztusainkat a tömegmárkák (…) felhasználják, majd két év múlva megunják és továbblépnek, az sok ukrán fiatalban szar érzést kelt.”

Abból főzünk, amink van

Sidó Zoltán szerint azért másodlagos a jelen trash-hullámában a zene, mert a szovjet blokknak igazából sohasem volt különösebben mérvadó a könnyűzenéje. Amíg a brazil baile funk vagy az angolai-portugál kuduro jellegzetes hangzással, ritmusképletekkel bír, ilyesmire Kelet-Közép-Európában nemigen találni példát – amit igen, az lecsengett a tíz-tizenöt éve nagyot ment balkan discóval.

A lebutított elektronikuszenei környezetben nyomokban felfedezhetjük a szovjet mozgalmi dalokat meg a szláv népzenét, a miliő pedig eleve adott: akárcsak a szibériai társkeresőkről levadászott bizarr fotók lepukkant szobabelsőkkel, fegyverekkel, ízléstelen ruhákkal – és persze vodkával. Sok vodkával.

Erre a posztszovjet VHS-álromantikára építenek az olyan, már-már mainstream előadók, mint az észt Tommy Ca$h (aki februárban már többedik alkalommal lép fel Budapesten is) vagy az orosz Little Big. Mindez persze már milliméterre megtervezett, popkulturális utalásokkal megpakolt konceptualista művészet AK-47-estül, susogós melegítőstül, eltúlzott szláv akcentusostul. Azt persze senki ne gondolja, hogy ezzel ki is fújt az értelmezési tartomány: a szcéna (és az orosz valóság) más-más arcát mutatja az súlyos alapokra szövegelő Vszigme, az elvontságában is addiktív Shortparis, a sosemvolt nyolcvanasévek-stílust megidéző Monetocska vagy a Panterabog synthwave-világa is – néha egészen távolról, de valamiképpen mégis viszonyulva a trash-hez.

Egyszer élünk, de akkor nagyon

Elég megnézni Summer Of Haze súlyos moszkvai Boiler Room-szettjét, hogy az az érzésünk támadjon: akármit is teszünk, partizásban sosem érhetünk az oroszok nyomába. Ez már több is, mint dekadencia: ahogyan a fogyasztót élve felzabálja az olcsó dizájnerdrog, úgy a valódi trashben élőknek is alapélményük az önpusztítás. Nemigen feszíthető például tovább a húr annál, ameddig az orosz hardstyle feszítette: a hardcore technóból és a trance-ből kialakult stílus torz hangzása és 150 feletti BPM-számú veretése szinte élvezhetetlen tudatmódosítók nélkül. (És nyilván mi is ismerjük a legendákat a 72 órás techno-bulikról a Coronitában a Hajógyári-szigeten.)

A jelenség kutatói Putyin rezsimjét és a 2014-es ukrajnai Majdan téri harcokat említik a folyamatos „ereszdelahajam” kulcsaként. Egyrészt ha a rendszertől nem kapsz levegőt, a bulizás egyszerre szelep és pótcselekvés. Másrészt, ha megtapasztalod, milyen az életedet kockáztatva kezedbe venni a sorsod, ahogy az Euromaidan tüntetői tették, a lehető legteljesebben meg akarod élni a napot. Nem véletlenül forgattak dokumentumfilmeket a szentpétervári vagy moszkvai klubéletről, s okkal kultikus a kijevi underground fő rave csoportja, a CXEMA is. A hanyatló Nyugaton zabálják a feltuningolt szemetünket.

Attrakció, csak tessék, csak tessék!

Az emberiség egyik legfőbb önellentmondása, hogy miközben bármit megtennénk, hogy saját hibáinkat, deformitásunkat titkoljuk, zsigerileg vonzódunk a bizarrhoz. Ezért tolongtak egykor a vurstlikban a szakállas nő és a (Lady Gaga You And I című dalának klipjében is megidézett) hableány előtt.

rec067_dieantwoord1_300.jpgEzzel hódította meg a világot a trash-rave nagykövete, a Die Antwoord is: a dél-afrikai freak show maga az audiovizuális Jackass. Az együttes által világszerte népszerűvé tett, a Ford Zephyr lakóautó nevéből eredeztethető fogalom, a zef nem más, mint a társadalom white trash rétegének öntudatra ébredése. Ahogy az énekesnő, Yolandi Visser fogalmazott: „Csóró vagy, de menő. Szexi vagy és van stílusod.” Ezt persze a végletekig sarkították, XXI. századi vurstliként zászlajukra emelve a társadalom perifériájára szorultakat.

A Little Big klipjeiben láthatunk kövér balerinát, fogatlan és aranyfogú verőlegényeket és törpe növésű énekesnőt – de Tommy Ca$h is alaposan rájátszik a csúnya külsőre. Azt sugallják, nem szabványosnak lenni felszabadító: ha nincs tét, teljesen elengedheted magad.

Attrakció a toplistákon

Ennek kilúgozott verziója Lady Gaga és a Born This Way, ám az üzenet azonos: úgy vagy jó, ahogy vagy, a szépség pedig relatív. De a trash romantikusra hangszerelt verziója gyakran tényleg egészen váratlan helyeken üti fel a fejét. Lorde Royals című gigaslágere és klipje maga a külvárosi életérzés: a buliba tartó vonaton kevés pénzüket számoló fiatalok unalmukban véresre verik egymást.  A duplacsavar az, ha mindez az előadó meggazdagodását jelenti: az AK26 Blöff című száma olcsó zenei eszközökkel karikírozza az Instagram-generáció talmi gazdagságát – miközben a duó szépen keres a jogdíjakból. Ennél is pikánsabb, hogy Senkise x Hiro korskorskors című dalát megvásárolta a dalban amúgy pejoratívan emlegetett Michael Kors divatcég reklámzenének…

Már a trasht is hamisítják?

Sokak szerint mindez nem „valódi” trash, az ugyanis nem lehet előre megfontolt művészi eszköz, csupán baleset: olyankor keletkezik, ha az alkotónak egyszerűen nincs önkritikája és esztétikai érzéke. Ilyen Rebecca Black Friday című dala, Ildy Lee hajmeresztően szórakoztató videoklipjei, de ide sorolhatjuk a Facebookon több tízezer követőt számláló csillámos GIF-animációk készítőit és a valóságshow-k előre megírt, szarul eljátszott kamujeleneteit is. (Lásd még: szekunder szégyen, Mónika és Balázs Show.)

Ennek ellenére nagyon pörög a YouTube-on amerikai Marc Rebillet, live-actjeiben szerencsétlen normcore-arcnak öltözve tesz úgy, mintha trash-t gyártana – holott vérprofi. Épp így tudatos volt a párhuzamos YouTube-univerzum királyának, Kis Grófónak a mainstreambe emelése is: Pixa összeházasította a valódi trash alapanyagot az igényesen kivitelezett, ám végtelenül egyszerű zenei alapokkal, a kreatív stáb mögé pakolta a karikírozott látványvilágot – és ettől fogva csak a Jóisten a megmondhatója, ki az, aki ironikusan és ki az, aki őszintén lelkesedik a Bulibáróért. És van olyan is, hogy a trash Hamupipőke módjára egyszer tényleg elmehet a bálba: a Soho Party Az éjjel soha nem érhet véget című opusza egy részeg futballszurkolói túrán került elő a buszban, poénból, és lett a 2016-os Európa-bajnokság őszinte érzelmekkel átitatott himnusza.

De persze a trash sem jön be mindenkinek. Amivel indítottunk: az egyik legviccesebb mém mostanában a Primal Scream-es Bobby Gillespie, aki megkövülten ül a BBC stúdiójában, miközben körülötte mindenki a Skibidit táncolja. És ezt sokan megköszönik neki a neten.

Bobby Gillespie a BBC stúdiójában:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Primal Scream (@primalscreamofficial) által megosztott bejegyzés,

A Little Big egyik korhatáros videoklipje:

https://recorder.blog.hu/2018/12/09/trash_pop_szemetevok
Trash & Pop. Szemétevők.

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8214373971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.