Visszatért a bendzsó – Füstös Bálint (Margaret Island) ajánlja a Mumford & Sons új lemezét

Amikor egy folkzenekar elektromos gitárokat vesz elő, a rajongók felől mindig hallatszanak a csalódás hangjai, esetleg egy kis árulózás is. Ez a kezdetektől így van, Bob Dylannel is megesett, és a 2015-ös Wilder Mind album után a Mumford & Sons hívei közül is sokan kérték újra vissza a bendzsót és a mandolint a dalokba. A negyedik sorlemezre végül három évet kellett várni. Ennyit húzott ki Füstös Bálint is, aki a Margaret Island harmadik lemezével csak egy hónappal előzte meg a brit együttest, és aki Marcus Mumford nagy rajongójaként már alig várta, hogy elemezhesse a Delta című, ma megjelent új albumot a Recorder számára. Legújabb Profül cikkünk a 67. Recorder magazinból.

Mumford & Sons: Delta

Kiadó: Island Records, 2018

Stílus: folk-rock

„Visszatértetek! Végre!", "Örülök, hogy visszatért a bendzsó!” – ezek a legtöbbet kedvelt hozzászólások a Mumford & Sons legutóbbi klipje, a Guiding Light alatt, ami az új, Delta című albumukat harangozza be. Egy másik hozzászólás szerint az új dal „Tökéletes keveréke az eredeti hangzásuknak, míg egyben friss is.”

A három éve megjelent Wilder Mind lemez eléggé megosztó volt, és meghallgatva a Deltát, az új lemez is az lesz. Aki nem szerette az elektromos gitáros, bőrdzsekis Mumfordot, az az új anyagot sem feltétlenül fogja. Egy biztos, az új hangzások, a kísérletezőkedv már nem fogja annyira meglepni a hallgatókat, mint az előző albumnál. Ugyanis ez az éles hangszerelési váltás nyitottságra nevelt, áthelyezte a hangsúlyt a külsőségekről, a szokatlan felállásról a dalokra. Ahogy a basszusgitáros Ted Dwane fogalmazott a Rolling Stone magazinnak: „Egy szándéknyilatkozat volt arról, hogy az ízlésünk, érdeklődési körünk folyamatosan változik.” Ez felszabadítóan hatott a zenekarra, az új lemezen még bátrabban mertek új hangzásokkal, hosszabb dalszerkezetekkel kísérletezni.

Tovább szélesedett a zenekar eszköztára: hiphop-alapú groove-ok, szimfonikus hangszerelések, vocoder, több sidechain szintetizátor hallható a Deltán. Én zenészként ezt az útkeresést nagyra értékelem, szerintem sokkal nehezebb út mindig újat, egy kicsit mást csinálni, mint a már jól bevált sablonokat újraírni.

Ők inkább fogták az első két lemezt domináló akusztikus hangszereket és teljesen máshogy, inkább effektként használták őket. Újra van bendzsó, de nem úgy, mint eddig: eltorzítva, filterezve (Rose Of Sharon) vagy szétvagdosva, mint egy szintetizátor (Delta). Ebben Paul Epworth többszörös Grammy-díjas producer volt segítségükre, aki korábban több kedvenc lemezemen is dolgozott: Coldplay – Ghost Stories, James Bay – Electric Light, Adele – 25, Florence and the Machine – Ceremonials.

A produceri munkának és az elektronikusabb, hiphopos alapú daloknak (Woman, Picture You) köszönhetően sokkal inkább stúdióalbum a Delta, mint az eddigi három lemez. Máshogy fognak szólni élőben az új dalok, mint a felvételeken. Ezt én kifejezetten szeretem, mert lehetőséget ad a zenekarnak arra, hogy egy dalnak több árnyalatát mutassa meg. Ilyen lesz például a nyáron a Sziget Fesztivál nagyszínpadán debütált 42 is, ami egyelőre a kedvenc dalom a lemezről.

Úgy érzem, hogy a Mumford & Sons erőssége az instrumentális részekben, a nagy dinamikai váltásokban van. A Deltán is leginkább ezek fogtak meg, az If I Say, a The Wild és a Slip Away szimfonikus zenekarral felvett középrészei, lezárásai szerintem a legerősebb pontjai a lemeznek. A hiphopos alapú dalok kevésbé tetszenek, de mégis fontos részei a lemeznek, szélesítik a zenekar korlátait.

Valószínűleg az új album nem fogja még egy szinttel feljebb repíteni a zenekart, de szerintem nem is ez volt a cél, hanem csak annyi, hogy hitelesen megmutassa, hol tartanak most, hogy mi foglalkoztatja 2018-ban a Mumford & Sonst.

Íme a Delta:

Így szólt a Szigeten Füstös Bálint kedvenc dala a lemezről: