Demdike Stare: Passion (lemezkritika)

2018.11.16. 10:06, RRRecorder

demdike_stare.jpg 

Szétszedett és összerakott (már-nem-is-)táncos ritmusok, apróra vágott minták, fenyegető zajok: a Demdike Stare a dekonstruált klubzenére alkalmazza, amit a horrorzenékből tanult, de nem feledkezik meg a játékosságról sem. Szombaton a Trafóban lépnek fel, mi meg most új lemezükről írunk.

demdike_stare_passion_300.jpgKiadó: Modern Love

Megjelenés: 2018. október

Stílus: dekonstruált noir klubzene

Kulcsdal: At It Again

A „dekonstruált klubzene” ha nem is becsontosodott műfaj, de legalábbis már bevett attitűd évek óta. Ha már egy ideje nem született igazán új stílus, és mindennek megvolt a revivalje, aminek csak lehetett, akkor nem maradt más, mint a létező stílusokat apró elemeire bontani, és azokból valamit összerakni, ami nem egészen az, de semmiből-újat-teremtés sem akar lenni. Megvannak a bevett eljárások, kezd kifulladni a dekonstrukció – gondolhatnánk, de újabb és újabb lemezek jönnek, amik erre rácáfolnak. Ilyen volt idén Rizzla nagyszerű Adeptája, ami a global bass ritmusaival és szemléletével frissített, és ilyen a Passion is.

A Demdike Stare mozgósítja a teljes arzenált, főleg brit, tört ritmusú stílusokra alkalmazva, de igazán ügyesen. Vannak itt követhetetlenül és megjegyezhetetlenül megakadó, újrainduló ritmusok; kvázidallammá vagy -ritmussá összeálló zajok; az üres helyekre behatoló váratlan effektek; a torzulások olykor a háttérből egyszer csak előtörnek, és megakasztják a szám menetét stb. Nem tudom már, hányszor hallottam zajba fordított euforikus szintidallamot – no de az At It Againben reszelősre torzult, néha elfúló, aztán új erőre kapó hangfolyama egyszerűen parádés, pláne ahogy a szétszedett jungle-ritmussal küzd és kacérkodik.

De a Passion igazi kulcsa az, hogy sajátos középutat talál a dekonstrukció két jellemző szélsősége között. Van egyrészt a jéghideg technikai irány, ahol a szétszedés-összerakás indoka az, hogy ez jó és/vagy elméletileg érdekes (nincs ezzel gond, például Lázár Gábor idei lemeze is pompás); másfelől az, ami a bomlás okaként rámutat a világ állapotára (ennek izgalmas ága mostanában az, amit a NON kiadó képvisel). A Demdike Stare nem olyan egyértelmű, mint az utóbbi fajtába tartozó, gyakran az indusztriál kliséit használó zenék, de nem is jéghideg, csak majdnem. Ha tudni nem is, de sejteni azért lehet, hogy valami ott motoszkál, működik és (meg)ront a háttérben – de nem lehet rábökni, hogy mi is az, és pontosan miben fogható meg. Mondjuk az egyik legfaszább (anti-)groove-ra épülő Caps Have Gone kétharmadánál hirtelen felbukkanó naiv dallam mitől nyomasztó? Hozzá kell tenni, hogy néha kifejezetten játékos a lemez, a dehumanizált, apróra vágott énekmintákkal például sokat szórakoznak.

Sean Canty és Miles Whittaker duója az obskúrus – részben hatásukra felfedezett – horrorzenékből merítő ambientből indult, és csak a Testpressing EP-sorozattal, majd a Wonderland LP-vel léptek át a táncparkettre, vagy a közelébe. (Plusz DDS néven nagyszerű kiadót vezetnek.) Azzal, ahogy dramaturgiai érzéküket és a hatáskeltés ravasz eszközeinek ismeretét a dekonstruált klubzene területén alkalmazzák, ennek az iránynak a legizgalmasabb alkotói közé kerültek.

8/10

Rónai András

A Demdike Stare november 17-én, szombaton lép fel a Trafóban az Electrify keretében. Michael England vetít a koncertjük alatt; előttük a dominikai születésű, Los Angeles-i Kelman Duran, valamint a magyar, Lisszabonban élő Asio Otus játszik. Részletek itt.



tictac650_2.png

https://recorder.blog.hu/2018/11/16/demdike_stare_passion_lemezkritika
Demdike Stare: Passion (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3814375677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.