A lakossági, az igazából a street - a legjobb magyar YouTube-slágerek

2018.10.31. 17:01, RRRecorder

hosszu_katinka.jpg

Radikális állítás, elméleti bevezetővel: igenis vannak kifinomult ízlésű, tinikorból kinőtt zenerajongók számára értékelhető, sokmilliós nézettségű magyar YouTube-slágerek. Mutatunk is tízet.

A nagyon fiatalnál kicsivel idősebbek bizonyára emlékeznek arra a hosszú időszakra, amikor az volt a vezető téma a magyar popzene tárgyalásakor, hogy: Mikor fogunk végre felzárkózni a Nyugathoz!?! Nyilván ez örök téma lesz itt Kompországban, de mintha az utóbbi években ritkábban került volna elő. Egyrészt némileg „felzárkóztunk”: ha rábökünk valami kinti trendre, akkor jó eséllyel találunk hazai zenekarokat is, akik ahhoz kapcsolódnak, ráadásul organikus módon: tehetséges fiatalok hallják, hogy mi van a világban, mert van nekik internetjük, és ha valami tetszik nekik, akkor az inspirálja őket. Másrészt pedig megerősödött a felzárkózásosdi helyett a harmadik utas narratíva, miszerint a majmolás helyett inkább csináljunk olyat, ami csak a miénk (persze azért a világban zajló folyamatokat figyelembe véve). Harmadrészt egyszerűen unalmas lett már az egész.


A poptimizmus elmaradt importja

Viszont egy fontos dologban elmaradt a zenéről szóló beszéd „felzárkózása”: a poptimizmus valódi importja nem történt meg. Arról feltehetően mindenki tud, aki magyarul zenéről olvas, hogy a kortárs (akár, kapaszkodj meg, tinik által szeretett!) popzene már jó ideje legitim kritikai diskurzus tárgya, és „eldobható” „műanyag” zenéről meg „bűnös örömökről” már csak a múltban megragadt rockisták beszélnek. Az angol és amerikai poptimista diskurzus nagy témái is bekerülnek a magyar lapokba. Nemcsak Beyoncé, de Rihanna, mi több, Taylor Swift lemezeinek meghallgatása, de legalábbis róluk szóló cikkek elolvasása is belefér olyanoknak, akiknek néhány éve ilyesmi eszébe sem jutott volna – magamat is beleértve.

Ugyanakkor a népszerű magyar popzenéhez mégsem nyúlunk ugyanazokkal a kritikai eszközökkel, mint mondjuk egy indierock-zenekarhoz; vagy legalábbis teszünk fel releváns, izgalmas kérdéseket. Egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy olykor nem adekvát, nem indokolható meg kőkemény esztétikai érvekkel a kiröhögés vagy lenézés; vagy hogy én magam nem rándulok össze a prozódia elemi szabályainak durva megsértéseitől, vagy amikor a legordasabb közhelyet sem sikerül összehozni képzavar nélkül. De ha valamit megtanulhattunk az elmúlt jónéhány év angol-amerikai zenei sajtójából, akkor az az, hogy ehelyett – na jó, emellett – bőven van még mit kezdeni a populáris zenével, ami a kinevetésnél sokkal izgalmasabb eredményre vezet.


Itt tényleg mindenki Petőfi Sándor?

Oké, Lil G és Nemazalány Petőfi Sándor című száma objektíve, egyszerre több szempontból is nem jó. De van valakinek fogalma arról, hogy mitől lett ilyen népszerű egy szám, ami látszólag roppant belterjes dolgokkal foglalkozik (Wiz Khalifától lopnak rímeket más MC-k; Nyíregy versus Óbuda komparatív urbanisztikai analízis). Hogyan indította be válasz-, reakció-, paródia- és pszeudoelemző videók sorozatát, ezek hogyan terjednek és csengenek le, és milyen sztereotípiák működnek bennük a vidéki léttel és a fiatal lányokkal kapcsolatban? Mit jelent Petőfi Sándor neve a dalszövegben és a fikázó kommentekben, és mit árul ez el az irodalmi kanonizációról? (Jelentősen különbözik-e a szám fogadtatása a hasonló, de a „magaskultúra” regiszterére nem utaló számokétól?) Ha ezzel elkezdenénk komolyan foglalkozni, sok mindent megtudnánk arról, hol élünk. Az olyan iszonyú izgalmas esetekről, mint Kis Grófo és Dorina, nem is beszélve.

(Zárójelben: Sidó Zoltán és Szarvas Márton kapcsolódó témákról írt fontos cikkeket a Mércén: a „ciki” popkulturális termékek nyugati közvetítéssel „menővé válásáról”, öngyarmatosításról és szolidaritáshiányról. Ugyanakkor ez az elméletileg megalapozott és erősen baloldali megközelítés idegen a magyar zenei újságírók többségétől. Jó hír, hogy a poptimista kritika nem feltétlenül ennyire baloldali, noha eredete nyilvánvalóan a kulturális baloldalon van – ez viszont a hazai zenei újságírásra is mélyen jellemző.)

A lakosságizás abszurditása

Különösen látványos mindez a YouTube-on népszerű zenékkel kapcsolatban. Érdemi elemzésről a legritkább esetben beszélhetünk; a YouTube-on kívüli világba jobb esetben tényközlés, rosszabb esetben olcsó és kézenfekvő ironizálás formájában kerülnek be a videómegosztós slágerek. Árulkodó a „lakossági hiphop” elnevezés: ilyesmit – csakúgy, mint a prolizás bármilyen más, nyíltabb vagy rejtettebb fajtáját – a példaképnek tekintett nyugati lapokban senkinek eszébe nem jutna leírni. Ha valami, hát épp az ellenkezője a jellemző: az óvatosság és az önvizsgálat, hogy esztétikainak látszó érvek mögött nem lapulnak-e társadalmi (osztály- és egyéb) előítéletek. Amúgy meg a „lakossági” amerikai megfelelője mi más volna, mint a „street”, és akkor máris látszik a lakosságizás abszurditása.


Magyar poptimista YouTube Top 10

Mindennek jegyében tehát radikális állítás következik: a sokmilliós nézettségű számok között is vannak olyanok, amiket a kortárs amerikai hiphop és r&b iránt érdeklődő, kifinomult ízlésű, tinikorból kilépett zenerajongók nyugodtan meghallgathatnak.

Ennek alátámasztására itt van tíz ilyen. Nem állítom, hogy az élvonalba tartoznának nemzetközi összehasonlításban, de a többségük a középmezőnybe simán beférne. Azt sem állítom, hogy különösebb innováció volna bármelyikben, de érdekes megoldások, a bevett trükkök kreatív alkalmazása igen, és ennél többet a kintiek túlnyomó része sem tud szállítani. Előre bocsátom azt is, hogy a kifinomult zenehallgatónak majdnem mindegyiknél érdemes eltekintenie a szövegtől.

 

# Dér Heni feat. Burai Krisztián x G.w.M.: Szemtelen (2017)

Igazán ragadós, kompakt sláger. Egyértelműen a Neptunes-Timbaland csúcskorszakból nyúlja a megoldások többségét, de például a hangzások mellett a szerkezet gazdaságos felépítését is eltanulta Burai Krisztián (aki amúgy, ezen sokat  gondolkodtam, inkább a magyar Mike Will Made-It, mintsem a magyar Timbaland); az ötletek nagy része rendben van és jól szólnak együtt. Dér Heni pedig annak ellenére jó és dögös énekesnőként, hogy minden bikinis képéről lihegve számol be a bulvármédia. (Aki mondjuk Nicki Minajt médiaszereplése miatt nem írja le gondolkodás nélkül, az próbáljon vele sem így tenni, még ha jóval nehezebb is, elismerem.)

# Missh feat. Burai Krisz: Budapest (2015)

A kétarcú (romantikázós és trapes) Missh hírhedt csúcsszáma a 2015-ben abszolút kurrens szanaszét mosott hangzást hozta. A Recorder olvasói remélhetőleg nem háborodnak fel a szíváson és a baszáson; inkább figyeljék meg a dramaturgiai sziporkákat: a ritmizálás változásait (főleg a kiállás alatti, szinte már abszurd sűrítést, ahol semmi szünet nincs Missh sorai között); azt, ahogy a poént előkészítik (ahol kiderül, hogy az előtte a romantika irányába térülő szöveg lényege azért az, hogy: „csak baszunk és baszunk és pont”), és ahogy az első alkalommal néhány szótag erejéig rácsúsztatják Burai énekét.

 

# Opitz Barbi: Végem (2017)

Nyilvánvaló, hogy a mai kor meghatározó jelensége az emberi hanggal űzött, a furaságba beleálló játék. (Simon Reynolds: „Ha majd visszatekintenek erre a korra, hogy mi volt a meghatározó hangzás, akkor szerintem ez fog kitűnni, hogy hogyan nyúltak az emberi hanghoz.”) Opitz Barbiba ez valahogy be van építve, ő pedig úgy énekel, mintha ezek a mikrotonális csúszások (jó, ez talán túlzás) teljesen természetesek volnának. Értem, ha valakit idegesít (nem véletlen, hogy Barbi az az X-Faktor-győztes, akiből egyáltalán nem kértek a rádiók), de jobban járunk, ha meghalljuk, mi ebben a vonzó. Amúgy a 2017-es reggaeton-lázra is jelen időben reagált a szám (Burai Krisztián és Báder János a szerzők).

 

# Pribelszki Norbi x trapboi x Realecta: HosszúKatinka (#ironkati) (2017)

Minimáldob, mormogó basszus, egykezes zongizás, abszurd témát kurrens flow-val feldolgozó szöveg – aki szerette DRAM 2016-os Broccoliját (és ki nem?!), az ezt a 2017-es YouTube novelty-slágert is kell, hogy értékelje. Oké, a basszus külföldön sokkal vaskosabban morog, ez viszont a mi lányunkról szól, nem egy hülye kajáról.

 

# BSW: Gucci (2018)

A Bëlga is megpróbálta ezt a Migos-féle trapet, és mint Bauxit írta itt a Recorderen a Profül rovatban: „Elképesztő szövegritmikára találtak ők rá, olyanra, ami köré-alá-mellé épülhet a többi zenei elem. Itt a szöveg a beat. Márpedig ilyet a fehér, közép-európai ember orgánumával és nyelvén szinte lehetetlen csinálni.” Sok próbálkozás igazolja ezt, ahol a magyar nyelv saját ritmusára fittyet hányva veszik át a flow-t. Ehhez képest kell értékelni ezt a számot, ahol minden stimmel, és végre nincs az az érzésem, hogy megerőszakolják az anyanyelvemet. Plusz nyomokban behozzák a magyar reszelős hangú gengszterkedés hagyományát, pillanatokra meg az OG Maco-féle abszurd hisztériát. A „kamu de kamu” a második legfrappánsabban ritmizált refrén ebben a flow-ban, Krúbi Mi van veled Schmuck”-ja után.

 

# Horváth Tamás feat. Petra: Suttogj (2017)

Horváth Tamás a népies beütésű, romantikus dalok nagymestere. A simulékonyan tekergő dallamokat ebben a számban a megszaggatott, déli (mármint az USA déli részéről világot hódító) flow-val ellenpontozza, ami kifejezetten izgalmas hatást kelt. A viszonylag komor basszusok pedig halvány Weeknd-ízt is hoznak.

# Hiro: Párizs (2017)

Itt az ideje a hasonlítgatós értékelésnek: aki azt hiszi, hogy ezt könnyű csinálni, mert az AutoTune úgyis elviszi a balhét, hallgassa meg senkise x hiro korskorskors című YouTube-slágerét. ByeAlex kábé ugyanezzel próbálkozik, de egyszerűen hiányzik a hangjából az él, ami nélkül az egész fabatkát sem ér.

 

# Herceg feat. Missh x G.w.M: Vártam rád (2017)

Future zsenialitása abban rejlik, ahogy teljesen váratlan és szinte avantgárdba hajlóan természetellenes („természet”-ellenes) módokon kezeli a hangját, és közben ott van a mainstream pop csúcsán. Herceg – aki amúgy még a Despacito előtt ráállt a reggaetonra – nem zseni, de ahogy ebben a „hiányzol” / „ribi vagy” skizofrén számban elkezdi a refrént, és mintha valami digitális ragaccsal lenne teli a szája, amitől úgy kell préselnie a hangot, az van a legközelebb a future-i magasságokhoz a hazai mezőnyben. Később is elég kreatív módon variálja a sort, olykor egészen idegenszerűvé varázsolva.

 

# AK26: Number One (2018)

Már a Blöff című, ennél ötször nagyobb slágerben is bekerül némi önirónia a túlfeszített trapbe, itt pedig egyenesen az újsulis YouTube-rap legviccesebb sorai hallhatók. „Túrja a kertem egy vakond / kurva jó beateket rakott”, meg a többi.

# Kis Grófo x Missh: Minden nyáron (2018)

Lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny, de a Bulibáróban éreztem némi leereszkedést Pixa részéről. Itt viszont nincs ilyen, és bár a két világ összeszervülése új minőséget még nem hozott létre, ez a jó irány. Ki tudja, lehet, hogy innen jön majd az a valami, ami a nagyvilág számára is érdekes lesz.

Rónai András

https://recorder.blog.hu/2018/10/31/a_lakossagi_az_igazabol_a_street_a_legjobb_magyar_youtube-slagerek
A lakossági, az igazából a street - a legjobb magyar YouTube-slágerek

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr10014305007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.