Le Freak, C’est Chic – A slágergyáros Nile Rodgers és a Chic

2018.10.25. 10:55, rerecorder

A popzene nagy felépítményében minden alkotóelem érintkezésben van néhány másikkal, minden szereplő hozzátesz valamit ahhoz, amit ma és majd holnapután streamelsz. Van, aki csak egy aprócska téglát vagy egy vékony kötőanyagot vállal be, van, aki pedig egy egész falat is. A szeptemberben huszonhat év után új Chic-lemezzel visszatérő Nile Rodgers az egyik legfontosabb, máig nagyhatású popzenei építőmester – még ha ez esetleg nem is olyan nyilvánvaló. A cikk a Recorder magazin 66. számában jelent meg.

Adott a világnak néhány szuperfaszagányos, laza discoslágert, plusz producere volt egypár elég sikeres lemeznek, a gitárjátékát pedig rengetegen nyúlták. Ilyen teljesítményből sok akad. Ja, és az egyik dalára (Good Times) épült az első rapsláger, na bumm. Ja meg, igen, utána azt a dalt széthasználták a korai hiphopban. Meg hát tényleg, az általa kikevert posztdisco-funk-pop-new wave-dancepop-dancerock-hangzás végülis meghatározta a nyolcvanas évek nagy részét. Ja persze, vele érte el néhány popsztárocska, olyanok, mint Diana Ross és David Bowie a legnagyobb – vagy éppen Madonna az addigi legnagyobb – sikereit, jó oké, ez tény. Persze, azt is tudtam, hogy a 21. század egyik legnagyobb világslágerét, a Get Luckyt társszerzőként jegyzi, és? De tényleg, mit adott nekünk Nile Rodgers?

Everybody Dance – a kezdetek

Anyja tizenhárom, apja tizenöt éves volt, amikor 1952-ben megszületett Nile Rodgers. Naná, hogy a zene jelentett kiutat a beatnik, drogfüggő (ráadásul heroin), fiatal szülők világából. Előbb klasszikust játszott fúvóshangszereken – miközben otthon modern jazz szólt –, majd a Beatles hatására gitáros lett, de olyan jó, hogy a harlemi Apollo színház és koncerthely házi zenekarában már világsztárokat, Betty Wrightot, Ben E. Kinget kísérhette. Aztán előbb 1970-ben összeismerkedett Bernard Edwards basszusgitárossal, későbbi szerző- és producertársával, majd 1974-ben, egy Roxy Music-koncert hatására megvilágosodott, és azzal hívta Edwards-ot, hogy „meg kell csinálnunk ennek a fekete változatát!” Pár év állandó sessionzenélés közben megtalálták Tony Thompson dobost és a három, saját hangszerén egyaránt zseniális zenész tudta, hogy együtt meg fogják csinálni. Egy hangmérnök haverjuk segítségével 1977 elején, titokban, a liftesfiút lefizetve egy éjszaka felvették az Everybody Dance című első dalukat, amiből vágtak két darab promólemezt és azok néhány hét alatt felrobbantották a két klubot, ahol játszották a finomhangolt discodalt. Ugyan a zenekar debütalbuma (Chic, 1977 – nagyon laza és elég jó r&b-disco) a két slágerdalon túl (Dance, Dance, Dance a másik) még nem robbant túl nagyot, de ahhoz azért elég sikeres volt (félmillió körül fogyott), hogy szabad kezet kapjanak.

Good Times – a sikerek

A Chic Rodgers vezetésével (bár a legtöbb dal Edwards-szal közös szerzeményként szerepel, ő volt a fő szerző) a következő évben több szintet lépett a Le Freak című discobombával, amiből hatmillió példány kelt el, és lett az Atlantic/Warner lemezcég legsikeresebb kislemezdala Madonna 1990-es Vouge-jának megjelenéséig. A zenekar ekkor már ereje teljében játszotta a funkkal és r&b-vel beoltott discót, amibe jó adag popérzékenység, sikk kúlság és némi jazzes egyediség is keveredett. A hozzá tartozó lemez (C’est Chic, 1978), az I Want Your Love című másik világsláger miatt is már nagyon fontos discolemezként él a köztudatban, holott ez a debütnél is kétarcúbb lemez: az ellenállhatatlan bulibombák mellett töltelékdalokkal. Persze innentől kezdve végképp azt csináltak, amit akartak. Következőre például meg akarták csinálni a disco legjobb konceptalbumát és az 1979-es Risqué-kel ez lényegében sikerült is. Tökéletes ötvözete a korszak divatos hangzásainak, a korábban még szirupos lassúk itt már értékes dalok és az újabb, nagyhatású gigasláger (Good Times) sem maradt el. Mindenki velük szeretett volna dolgozni, ők meg producerként azt tettek sztárrá, vittek fel a csúcsra, akit csak akartak. És ugyan a saját slágerek elmaradtak, de a nyolcvanas évek eleji albumaik még mind nagyon értékesek. Főleg az 1980-as Real People, ami majdnem olyan egységesen jó, mint a Risqué. De a funkosabb Take It Off (1981) is erős, és a posztdiszkós Tounge In Chic-et (1982), valamint a new wave-esebb Believert (1983) is érdemes hallani.

You Can’t Do It Alone – a közreműködések

A Risqué után azonban végképp megvalósult az eredeti koncepció, és a Rodgers-Edwards páros producerként gyártotta a perfekt zenét, hol másoknak, hol Chic név alatt és ekkor már előbbi minőségükben voltak sikeresebbek. Először első énekesüknek, Norma Jean Wrightnak írtak egy lemezt (Norma Jean, 1978), ami lényegében az első Chic-LP folytatása lett, de aztán nagyon beindultak: A We Are Familyvel sztárrá tették a Sister Sledge-t, majd Diana Rosst hozták vissza elég mélyről nagyon magasra (Upside Down, I’m Coming Out). Hogy milyen szinten jegyzett volt ekkor Rodgers, azt jelezze csak két olyan példa, hogy kiket utasított vissza producerként: The Rolling Stones és Aretha Franklin. A sikerek persze így sem értek itt véget, de erről lásd a keretest.

Tíz lemez, amit Rodgers-nek köszönhetünk

# Sister Sledge

We Are Family

(1979)

A Sledge tesók sikerlemeze a disco-korszak egyik utolsó nagy dobása emblematikus slágerekkel. És Rodgers és Edwards első nagy teljesítménye producerpárosként.

# Diana Ross

diana

(1980)

Tétet emeltek és nyertek. A Supremes-énekest kivezették hetvenes évekbeli útvesztőjéből, az r&b-ből, discóból, popból kevert hangzás robbant, négy világsláger és kilencmillió eladott lemez (Ross legnagyobb sikere) az eredmény.

# Debbie Harry

KooKoo

(1981)

Eladások tekintetében nem jött össze a triplázás, de a bevált hangzást ezen a lemezen fejlesztették tovább, ami majd Bowie-val és Madonnával hozta el a nyolcvanas évek nyerő és meghatározó soundját.

# David Bowie

Let’s Dance

(1983)

Rodgers innentől már önállóan dolgozott, Bowie a gitáros-producer első szólólemezének (Adventures In The Land Of The Good Groove, 1983) kommerszt és útkeresőt mixelő megszólalásába szeretett bele, a Let’s Dance a legkelendőbbje lett.

# Madonna

Like A Virgin

(1984)

Ígéretes feltörekvőből ez a lemez csinált világsztárt, a második legnépszerűbb Madonna-soralbum (21 millió példány fogyott belőle) a nyolcvanasévek-hangzás egyik alapja.

# Laurie Anderson

Home Of The Brave

(1986)

Ugyan csak két szerzeménynek (Smoke Rings, Language Is A Virus) volt társproducere Rodgers, de azokkal megmutatta, hogy avantgárd zenéből is lehet jó popot létrehozni.

# Duran Duran

Notorious

(1986)

A Duran Duran egyik legfőbb inspirátora a Chic volt, Rodgers útmutatóként már korábbi slágereikbe is belenyúlt, de a trióra fogyott sztárzenekart itt egy egész lemezen át vitte el máig hatásos szintifunkba (alulértékelt LP az életműben).

# Grace Jones

Inside Story

(1986)

A discóból futuropopra váltó Jones elméletben tökéletes párost képez a discóból jelen idejű slágergyártásra átállt Rodgers-szel, a közös munka azonban sok veszekedéssel járt, ami viszont az eklektikus végeredményt csak még izgalmasabbá tette.

# The B-52’s

Cosmic Thing

(1989)

A lemez kicsit több mint felét producelte Rodgers (a maradékot, akárcsak a következő, 1992-es B-52’s-LP esetében, egy másik tapasztalt szaki, Don Was), de együtt visszahozták a köztudatba a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának sikerzenekarát. Naná, hogy ennek hatására jött a kilencvenes évek eleji Chic-újjáélesztés is.

# Daft Punk:

Random Access Memories

(2013)

A Get Lucky szinte a feledés homályából hozta vissza Rodgers-t és emelte újra nagyon magasra (a lemezen még két fenséges dalban működött közre) – nem csoda, hogy ezután újra elárasztották a felkérések.

Chic Mystique – a hatás

A Chic-hatás kulcsa a kibillenthetetlen és brutális basszussal megszólaló ritmusszekció és az egészen kivételes, iskolateremtő gitáros, Rodgers játéka. Utóbbiról hallgassuk meg egy nem kevésbé jelentős gitáros, Johnny Marr áradozását: „a gitárjával rengeteget mond, nagyon kevés eszközzel. Szofisztikált, precíz, harmonikus és őrülten groove-os! Az emberek persze folyton a jobb kezét emlegetik (a védjegyes, ritmust játszó csinka-csink-et – a szerk.), de az akkordváltásai is annyira gyönyörűek, egyediek! Egyik kezében a szíve, a másikban a lelke.” A nyolcvanas évek elején tényleg elképesztően nagyhatású és sikerre predesztinált volt mindez: a korai hiphoptól vagy a Queentől Bowie-n át Madonnáig vagy épp az INXS-ig (őket is sínre tette) bőven van mit sorolni.

It’s About Time – a visszatérés

De aztán a jó öreg rock’n’roll-sztori folytatódott: a piálás és a drogok szétzilálták a párost, és Rodgers ugyan egyedül, főleg producerként is jól tartotta magát, valamint 1992-ben még egy lemez erejéig felvillantották a Chic-titkot is (Chic-ism, 1992), de Edwards 1996-os és Thompson 2003-as halála után (előbbi tüdőgyulladásban, utóbbi veserákban hunyt el) a sztárproducer magára maradt. És eléggé el is tűnt a radarról (főleg filmzenéken, videojáték-zenéken dolgozott), ráadásul őt meg prosztatarákkal diagnosztizálták. De legyőzte a betegséget, és a Daft Punk-féle Get Luckyba újra beletette a funkot és azzal saját karrierjét is újraélesztette. A szeptember végén, huszonhat év után kijött Chic-lemez lényegében szólómunka sok közreműködővel – de számára a zenélés mindig is a kollaborálásról szólt. Sokáig halasztották (újabb legyőzött betegségek után), ezért a cím egyszerre ironikus – ideje volt! – és komoly, hiszen valóban az időről, az időzítésről, a „jókor, jó helyen”-ről szól. A tízszámos LP-n az első hat dal korrekt, élvezetes Chic-funk (kettőben is társszerző a PC Music-os Danny L Harle és ide is beszivárgott a manapság újra divatos new jack swinges fíling), a maradék némileg felesleges (például a Lady Gagá-s 2016-os önfeldolgozás vagy egy remix), de utóbbiak helykitöltő mivoltára magyarázat lehet, hogy jövőre máris érkezik a folytatás, a mostani lemez testvérdarabja. Szóval biztos hallunk még tőle olyan zenét, amiben érdemes elveszni. De tényleg, ezeken kívül, mit is köszönhetünk Nile Rodgers-nek?