Brazília egyike a popkultúra legfontosabb nem angolszász országainak. Annyi világraszóló stílus – szamba, bossa nova, Tropicália – után ismét kiforrt ott valami, ami már túljutott az országhatárokon is. Nemzetközileg úgy hívják, hogy dirty samba – és valóban nagyon piszkos.
Brazil popzene, 21. század
2015 végefelé jelent meg Brazíliában a közel nyolcvanéves Elza Soares első olyan lemeze, amelyen a szamba hányattatott sorsú legendája nem klasszikusokat, hanem újonnan felvett dalokat énekelt. A kifacsart szambát noise-rockkal, elektronikus zenei hangokkal és jazz-zel megkeverő A Mulher do Fim do Mundo (The Women At The End Of The World) rá egy évre nemzetközileg is nagyon nagyot szólt, ráirányítva a figyelmet a dalok mögött sorakozó szerzőgárdára, akik ekkor már majdnem tíz éve a São Pauló-i underground meghatározó figurái voltak.
Ha valaki követi a brazil zenét, az már a kétezres évek közepén felfigyelhetett arra, hogy az addig többségében csak a nagy MPB-elődök (klasszikus hatvanas-hetvenes évekbeli szerző-előadók), vagy az indie-rockon keresztül épp külföldi trendek hangzását reprodukáló könnyűzenében – legalábbis annak valamivel alternatívabb leágazásában – megjelent egy fiatal generáció, amely új életet lehelt a helyi popzenébe. A brazil pop aktuális dívája Céu, az alternatív rockból kinövő Fernando Catatau vagy épp az indie-poptól a szambáig mindenben elsőrangú Kassin mellett közéjük tartozik Romulo Fróes is.
MI AZ AZ MPB? ÉS MIK A LEGJOBB MPB-LEMEZEK?
Clube de Encruza
Az eredetileg képzőművész Fróes már a kétezres évek eleje óta szervez koncerteket, ír esszéket és persze remek dalokat. Saját elmondásában ő egy képzetlen nem-zenész zenész, aki énekesként sokszor fals, a dalszövegeit pedig legalább annyira fontosnak tartja, mint a zenéjét, mégis egymagában megtestesít majdnem mindent, ami a Soares lemezén szereplő zenészek által csak Clube de Encruzának (Crossover Club) nevezett színteret olyan különlegessé teszi. Zeneileg Nelson Cavaquinho klasszikus szambájától a Tropicália színpompás extravaganciáján át a nyolcvanas, kilencvenes évek brazil indie-rockjáig minden ott lüktet Fróesben és persze a színtér többi előadójában is. A zenei sajtóban sokszor dirty sambaként körülírt hangzás igazából bőven túlmutat a szambán és a fenti stílusokon kívül még rengeteg mindent szintetizál.
A Clube de Encruza a kétezres évek vége felé kezdett formálódni, ekkoriban jelentek meg Rodrigo Campos és Kiko Dinucci első lemezei, amelyek felkeltették Fróes figyelmét is. A közös pont a szamba volt, ami végig ott lüktetett a dalokban, viszont már ekkor sem üres gesztusként szolgált, hanem természetes kiindulópontként egy modern, alapjaiban brazil popzene megalkotására. Campos 2009-es bemutatkozó lemezén ez enyhén funkos, popos dalokat eredményezett, Dinucci Juçara Marçal énekesnővel közös albumán (Padê, 2008) viszont a szambát és annak egyik gyökerét, a candomblét közvetlenebbül hangsúlyozó szikár anyag lett a végeredmény. (A candomblé a Brazíliába hurcolt csaknem ötmillió rabszolga jelentős részét kitevő Yoruba törzs és a különböző bantu népek tagjai között az újvilágban kialakult vallási irányzat, illetve az ahhoz kapcsolható, törzsi és karibi hatásokat ötvöző zenék összessége.) Hallva az említett lemezeket, Fróes ötletére létrejött a Passo Torto nevű kvázi szupergrup (fent), amelyben Campos és Dinucci mellett a színtéren mindenhol feltűnő Marcelo Calabras basszusgitárossal játszottak kezdetben lecsupaszított, tényleg „koszos” szambákat. A Passo Torto mellett a közeg szintén nagyon izgalmas szereplője egy másik szupergrup, a Dinucci mellett Thiago França szaxofonos és Marçal által alkotott Metá Metá trió, amelynek dúsabb, az afrikai és brazil hatások mellett jazzből és a noise-rockból kikevert elegye egészen letaglózó erővel bír.
Top 5 Clube de Encruza-LP
#
Romulo Fróes:
(2011)
Fróes talán legkiegyensúlyozottabb lemeze, ahol a szamba már csak egy a sok ihlető forrás közül.
#
Passo Torto:
(2011)
A szupergrup első és legbefogadhatóbb lemeze, főként akusztikus hangszereléssel.
#
Rodrigo Campos:
(2012)
Szorosan a szambából építkező, slágeres, de részleteiben mégis elképesztően izgalmas és bátor lemez.
#
Metá Metá:
(2014)
A hangsúlyok itt már nagyon a jazz és az afrikai ihletés felé tolódnak. Bombasztikus.
# Douglas Germano:
(2016)
Ha ragaszkodunk a dirty samba elnevezéshez, akkor annak legtökéletesebb megtestesülése ez a lemez.
Klausztrofób, sötét
A Clube de Encruzáról szólva nem lehet elmenni említés nélkül az ennek teret adó megapolisz, São Paulo mellett. A Rio de Janeiro, Recife vagy Belo Horizonte mellett sokáig háttérbe szoruló São Paulo igazán csak a nyolcvanas években tudott komolyabb zenei színteret felmutatni, kezdetben a Vanguarda Paulistana névre keresztelt avantgárd kulturális mozgalommal és annak előadóival (például Arrigo Barnabé, Itamar Assumpção, Grupo Rumo), és a helyi punkkal, majd a hiphoppal, hogy aztán az utóbbi bő tíz évben méretéhez hűen az underground, alternatív popzene központjává váljon. A multikulturális közeg (a jól ismert portugál és afrikai gyökereken túl nagy számú olasz, arab, spanyol és japán népesség keveredik itt) egyértelműen tetten érhető a Clube de Encruza hangzásában, ugyanúgy, ahogy a város karaktere is jól kirajzolódik. Nehéz elképzelni, hogy a fehér homokos tengerpartjáról vagy épp faveláiról ismert Rióból olyan klausztrofób, sötét, urbánus zenék kerüljenek ki, mint amilyenek a dirty samba némely alkotóját az utóbbi időben jellemzik. A kezdeti erősen szambás, de legalábbis dallamosabb lemezeket követően ugyanis az utóbbi pár évben Fróes és társai egyre mélyebbre merültek a disszonáns, nehezebben emészthető avantgárd világába. Juçara Marçal 2014-es első szólólemeze, Fróes idei albuma vagy a Passo Torto és a Metá Metá (lent) legutóbbi lemezei sokkal közelebb állnak a Vanguarda Paulistana hagyományához, mint bármi máshoz.
A csoport további tagjai (Guilherme Kastrup dobos, Douglas Germano és Celso Sim gitáros-énekesek) és a hozzájuk szegről-végről kapcsolódó egyéb underground figurák (például Criolo, Emicida, Curumin) azért garanciát jelentenek arra, hogy nem csak összetett experimentális zenék fognak érkezni a Clube de Encruza környékéről, de az is biztos, hogy a magot jelentő tucatnyi zenésznek a kísérletezés a lételeme. Ahogy az is tuti, hogy ha valaki tényleg valami egészen eredeti zenét szeretne hallani 2018-ban, az ugorjon fejest Fróes és társai zenei világába. Manapság kevés ennél izgalmasabb dolog történik a tágan értelmezett popzenében.
Csada Gergely
