„Maradjon csak ismeretlen és tiszta, úgy több marad nekem” – François R. Cambuzat (Ifriqiyya Electrique)-interjú

Az idei Sziget zárónapján lépett fel a Világzenei Nagyszínpadon az elmúlt évek egyik legnagyobb világzenei szenzációja, az avantgárd alkotópáros François R. Cambuzat és Gianna Greco legújabb zenekara, a tunéziai banga törzs tagjaival alkotott Ifriqiyya Electrique. Zenéjük a törzs gyógyítási rituáléjának hagyományait keveri Cambuzat és Greco elektronikus gitáraival, koncertjükön eksztázisban táncolnak az emberek világszerte – a bangák múltjáról és jelenéről, politikáról, rasszizmusról és a fesztiválok mögötti emberekről beszélgettünk az alapító François R. Cambuzat-val.

A banga zene, ami egy gyógyítási rituálé, nem igazán közismert, te hogyan hallottál róla először?

Hmm, hát ez egy hosszú történet. Évekkel ezelőtt egy barátom mesélt a samanizmusról és a taklamakán-beli Xinjiang zenéről, mikor Mongóliában turnéztunk. Ezután gondoltuk úgy Európába visszatérve, hogy mivel gyerekkorunk óta mindig a színpadon zenélés mámorát hajhásszuk, jó lenne megtudni, hogy mások ezt egyébként hogyan csinálják. Szóval az első tanulmányok a xinjiangi samanizmusról és a sámánokról szóltak. Kínában egyébként a samanizmust halálbüntetéssel sújtják, viszont a mongol barátaink azt mondták, hogy éppen emiatt nagyon tisztán megmaradt az egész. Tehát miután minden létező dolgot elolvastunk róluk Franciaországban és Európában, elutaztunk és hónapokon keresztül ott is maradtunk, velük éltünk, filmeztünk, satöbbi. Készítettünk is egy filmet a sámáni rituáléról, de ennyi az egész. Pár évvel később viszont egy zenerajongó barátom felhívott Tunéziából és mesélt erről a másik rituáléról, így aztán újból kutatni kezdtem, például a stambali kapcsán – ez hasonló a banga rituális zenéhez, de elvárosiasodott mára –, majd meg is ismerkedtem az ottaniakkal.

Az Ifriqiyya Electrique több kevéssé ismert tradicionális hangszert is használ, mesélnél ezekről?

Tehát van a tabla, ami egy nagy dob, ez irányítja a ceremóniát. Aztán van a tchektchekas, ami egyfajta… Szóval olyan, mint a krakeb Marokkóban. Egyfajta fém kasztanyetta. De valójában a gnawa és banga és más fekete közösségek Fekete-Afrikából kerültek ide, onnan származnak a hangszereik is. Amikor a hatszázas évek végén az arabok elfoglalták a Magreb régiót és elterjedt az iszlám, rabszolgautak nyíltak Fekete-Afrika felé, onnan hozták a gnawa és banga és más törzsi közösségek felmenőit a mai Tunéziába.

Mit szeretnél, hogy tudjanak az emberek a bangákról?

A lehető legkevesebbet! (nevet) Maradjon csak ismeretlen és tiszta, úgy több marad nekem. Persze ezt mondani provokáló, de amúgy is szeretem a provokáló dolgokat.

Szóval az ismertség megrontja a dolgokat.

Hát a spiritualitást egészen biztosan elpusztítja. A szúfik a gyógyítást ingyen csinálják, és ez nagyon fontos és szociálisan bölcs szokás. De ha, nem is tudom, az Ifriqiyya Electrique túlságosan ismertté válik, akkor sok ember fog odaözönleni, lemásolják a zenét és beviszik a kapitalizmust a törzsekbe és mindent elrontanak két-három éven belül.

A te életedre milyen hatással volt a banga közösség és a zenéjük?

Az én életemre… Csodás volt, mert sokat tanultam tőlük, miközben a filmet csináltuk. De amikor együtt kezdtük csinálni ezt a rituálét, a számítógéppel és a gitárokkal, majd láttuk, hogy hogyan működik a dolog, abból is sokat tanultam. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy miként modern és kortalan ez az egész – elveszni ebben a fajta zenében és megszabadulni minden problémánktól éppen ugyanolyan, mint a punkkal vagy a technóval vagy akármelyik másik műfajjal. Az egyetlen különbség, hogy mi itt fizetünk érte, ott meg ingyen van. Számukra, a banga közösség számára pedig a büszkeséget hozta az Ifriqiyya Electrique, hogy tőlük került ki az egyetlen folyamatosan, az egész világban turnézó tunéziai zenekar. Tunéziában ugyanis erőteljesen jelen van a rasszizmus, a feketékkel rosszul bánnak. A banga közösség pedig csak fekete. Szóval még a tunéziaiak is meglepődnek, hogy minden ellenére éppen ők kerültek ki ilyen sikeresen a nemzetközi zenei életbe. Persze még így is kicsit háborognak, hogy „arghh, ők feketék” – igen, baszd meg, ők feketék, na és? (nevet)

Ha már rasszizmus – mennyire vannak átitatva politikával a koncertjeitek?

Nagyon. Úgy értem, amint egy kicsit is intelligens az ember, nem tud kikerülni a politikából. Látod, hogy a világ rossz, hogy Emmanuel Macron egy gyilkos, és inkább nem is beszélek a ti elnökötökről, de természetesen ő is egy seggfej, és így tovább. Foglalkozni kell a politikával. A tunéziaiak például végigvitték a forradalmat és látható is, tanult emberek lakják az országot, jó az oktatás. Pedig csak az ötvenes évektől lett Tunézia köztársaság, de a nők jogait már régen elismerik, a jogot az abortuszra, satöbbi. Szóval Tunézia egy nagyon jó ország, teljesen más, mint Algéria vagy Marokkó. Sokat gondolkoznak az ottaniak, a fejekben még mindig zajlik a forradalom, de az ilyenek amúgy is hosszú távúak.

Egyébként a tunéziaiak hogyan fogadták ezt a zenét? Miben más ott játszani, mint bárhol máshol a világon?

Nagyjából mindenki ugyanúgy reagál, kivéve nem is konkrétan a tunéziaiak, hanem az a terület, ahonnan ez a zene származik. Hú, amikor ott lépünk fel… Még csak nem is koncert volt az első ottani közös zenélésünk, mert csak utána alakult meg a zenekar, de az emberek transzba estek. Így lettünk biztosak abban, hogy jó úton járunk.

Egy évvel ezelőtt kezdtetek turnézni és egy interjúban azt mondtad, hogy ha rosszul alakul és a zenekar banga tagjainak nem tetszik, akkor abbahagyjátok. Láthatólag nem így lett – de mik voltak az első tapasztalataitok?

Elsődlegesen a pénz miatt aggódtam. Nem akartam, hogy zenekar legyünk. A pénz mindig problémát hoz, és hozott is. Szóval sokat kellett beszélgetnünk, hogy azt rendezzük. A másik fő probléma, ami hála Istennek nem következett még be, az a bangák ismertebbé válása – szerencsére nem lett az, mint a gnawákkal Marokkóban, hogy már minden csak a turistáknak és a turistákért van. Amikor például a gnawák zenélnek már nincsen semmiféle spiritualitás, az egész színpadiassá vált. Viszont a bangáknál minden megmaradt, az utcákon zenélnek, a házakban pedig zenével gyógyítják a betegeket. Ott ez a zene sosem koncert, és ez így van jól. Szerencsére a zenekar banga tagjai sem változtak meg, jól tudják, hogy mit csinálnak és kik ők és hol a helyük a világban. Nem akarnak itt élni és ez nagyon jó, ez volt az első dolog, aminek igazán örültünk. Tudod ez már csak így megy – mielőtt először Európába utaztak, sokszor hallottuk a terveket, hogy majd eljönnek és itt fognak maradni, itt fognak élni és egyéb hülyeségeket. Most már persze ez egészen más, meglátták, hogy ez itt a pokol. Persze szeretnek idejönni, pénzt keresni és hazavinni ezt a pénzt, de egyébként megmaradtak a korábbi életüknél. Ez már egy nagy győzelem számomra.

Mik a terveid a jövőre a zenekarral?

Most vettünk fel egy új albumot, mert most eléggé megy a dolog, szóval folytatjuk, és én meg…. Hmmm. Számomra nagy siker az, ha Tarek és Youssef (Tarek Sultan, tabla, ének és Youssef Ghazala, tchektchekas és ének, mindketten a banga közösségből származnak) teljesen önállóvá és függetlenné válik. Például miért is csinálom ezt az interjút? Ez nem az én zeném, ez az ő zenéjük. De tavaly hoztunk egy szabályt, hogy mindenkinek, aki a zenekarban akar maradni, beszélnie kell angolul, szóval van, aki csak egy évvel ezelőtt kezdett el angolul tanulni és már egészen jól megy. Egyelőre azért nem könnyű megérteni, de ez kell ahhoz, hogy valóra váljon, amit én akarok – függetlenné tenni őket. Mármint a zenekarból például van olyan, aki szívesen kilépne és egyedül folytatná. De igazából ez még távol van. Giannával (Gianna Greco, François alkotópartnere, az Ifriqiyyában basszusgitározik) sok projektünk van, átlagosan kétszáz fellépésünk van egy évben, Kínától kezdve Közép-Amerikáig mindenfelé. Én pedig szeretném ezt a projektet véglegesen átadni nekik. Hogy ők csinálják a bookingot, a menedzsmentet és ők foglalják a repjegyeket, akármi. És szépen lassan mindent megtanítunk nekik erről, hogy tényleg a lehető leginkább függetlenné váljanak. Tudod ez a jövő, ezután már nem fog érdekelni a Sziget vagy a Roskilde. Számomra sokkal jobb Dusanbéban fellépni, mint New Yorkban. Egyszerűen nem érdekel! Egy életünk van, aztán meghalunk, mi értelme? A Sziget a kedves emberek miatt jó, de ha nem lennének ezek az emberek, akkor éppen olyan lenne, mint akármelyik fesztivál – én Csabát és Lászlót (Lőkös Csaba és Marton László Távolodó, a Sziget világzenei programjának szervezői) és az ilyen embereket szeretem. Szóval leginkább ez van, a közönség szuper, de hát az mindenhol ugyanolyan.


NICK CAVE-TŐL A KOLINDÁIG – MARTON LÁSZLÓ TÁVOLODÓT KEDVENC ZENÉIRŐL KÉRDEZTÜK.


Szóval a nyugati világ rosszabb? Mármint azt mondtad, máshol akarsz játszani és nem foglalkozni ezekkel a fesztiválokkal, helyette Dusanbe, Tádzsikisztán.

Egyáltalán nem érdekel az üzlet. Persze, a fesztiválok csodásak, a közönség szent – embereknek játszol, tehát az mindig szent. De nem tudom… Tudod rengeteg zenekar álmodik arról, hogy elmennek és játszanak a Szigeten meg a Roskildén, de nekem ez igazából ehh…. Ez, ez a fontos igazából, az emberek! A Roskilde szuper, mert Peter csodálatos (Peter Hvalkof, a Roskilde programszervezője), minden fesztivált sokkal inkább a mögötte lévő emberek határoznak meg, mint maga a fesztivál intézménye. Ha a pénzről szól, az persze megérthető, de hát tudod… Mind fizetjük a lakbért és a számlákat, ez szükséges, persze. De a mohóság, a mindig többet akarás már más, a pénz nem cél, a valódi cél ennél sokkal több.

Mi a cél?

Amit mondtam, a függetlenítés. Engem az Ifriqiyyával való folytatásra az motivál, hogy látom, hogy a zenekar tagjai egyre inkább tisztában vannak mindennel, egyre inkább értik a körülöttük lévő dolgokat. Például hm, nem bánunk rosszul a nőkkel, nem csak a pénzre gondolunk, ha mondjuk chips van az asztalon, akkor az mindenkié, és a vécében sem pisilünk mindenhova, mert valakinek aztán fel kell takarítania és így tovább és így tovább. Ez szintről szintre halad, először tudatosnak kell lenni, és aztán persze csinálhatunk interjúkat és szervezhetünk, mehet a booking, elintézhetünk mindent, használhatjuk a számítógépet és az elektronikus gitárt. Jó lenne már ott tartani.

Varga Zsófia