Filmrecorder. A magyar valóságnál nincs ütősebb - Kilenc hónap háború, Könnyű leckék, Nagyi Projekt, Gettó Balboa, BP Underground, Volt egyszer egy téka (kritika)

2018.09.25. 12:57, vferi

header_11.jpg

Most ősszel fog végleg megdőlni a tévhit, miszerint a játékfilmek szórakoztatnak, a dokumentumfilmek meg csak unalmas ismereteket terjesztenek valami eldugott kultúrtévén. Megnéztük az ősszel mozikba kerülő magyar doksikat, amik egytől egyig szuperek, irtó viccesek vagy meghatóan emberségesek. A II. világháborút túlélt nagymamák történeténél humorosabb és humanistább magyar film valószínűleg nem kerül idén mozikba, megrázóbbat pedig a szomáliai lányénál nem fogunk találni, ami a menekültválságról foszt le mindenféle káros politikai sallangot. Ez az összeállítás a 65. Recorder magazinban megjelent írás bővített változata.

Kilenc hónap háború

Ha politikával nem is, az elnyúló fegyveres konfliktusokkal nagyon is mélyen foglalkozik a Kilenc hónap háború (mozibemutató: várhatóan novemberben). Csuja László első játékfilmje (Virágvölgy) után első dokumentumfilmjében is egy jobb sorsra érdemes fiatalt követ, de ez a céltalan lázadás után már a céltalan szolgálatteljesítés meséje. Amikor a kárpátaljai Jani megkapja behívóját a hadseregbe, sokakkal ellentétben nem szökik át Magyarországra, hanem vállalja a kilenc hónapos szolgálatot a kelet-ukrajnai háborúban. Látszik, nem tudja, mire vállalkozik: ahogy a frontról, mobiltelefonnal közvetíti az élményeit, és szembesül a felfoghatatlan, mert véletlenszerű halálesetekkel, szinte észrevétlenül roppan meg a személyisége, és a joviális fiúból magába forduló, zord férfi válik, aki még a rövid eltávján is inkább a telefonjába merül, minthogy bárkivel bármiről beszélgessen.

Más talán a világpolitikai összefüggéseket, vagy főszereplője motivációit fejtegetné, hogy mért ment el háborúzni, de Csuja inkább arra az erózióra koncentrál, ahogy az elhallgatott kétségbeesés apránként eleszi a lelket. Azokét is, akik a hátországban aggódnak és pálinkába fojtják a szorongást, és Janiét is, akinek valószínűleg évekre lesz szüksége, mire visszailleszkedik a társadalomba. A Kilenc hónap háború hatásosan váltogatja a nyers, telefonos képeket a család életébe bravúrosan belesimuló felvételekkel, és bár ezeken nem történik semmi, amit ne láttunk volna már háborús filmben, mégis megráznak csendesen. A kendőzetlen valóság már csak ilyen, Csujáék filmjében pedig abból – az önemésztő, magyar fajtából ráadásul – akad mázsaszámra.

Könnyű leckék

Erre a drámára csak a Könnyű leckék (mozibemutató: október 11.) képes rálicitálni, a menekültkérdés eddigi legérzékenyebb filmes feldolgozása – itthon és külföldön egyaránt. Zurbó Dorottya dokufilmje egy Szomáliából, a kényszerházasság elől szökő kamaszlányt követ, aki ha töri is a nyelvet, de már beszél magyarul, egy szegényházi gyermekotthonban lakik, és próbál leérettségizni, miközben heveny lelkifurdalás marcangolja. Bár jó helye (barátja, jóakarói, plusz modell mellékállása) van itt, de ez sem feledteti, hogy hátra kellett hagynia a családját, elsősorban édesanyját, aki mindent megadott neki, de most kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy a lánya tényleg kitért: burka nélkül jár, keresztény lett, és élvezi, hogy mint a nyugati nők, maga dönt a sorsáról.

Zurbó kifejező filmnyelvet talál ehhez a lelkiismereti válsághoz, amely szívszorító erővel jeleníti meg a visszafojtott feszültségeket, a vallás- és identitásváltással járó bűntudatot. A kedves, halk szavú, igyekvő Káfia belső narrációja kíséri a képsorokat, ahogy édesanyjához beszél, őt faggatja, a társaságát hiányolja, de aki elől következetesen elhallgatja az igazat a valódi telefonbeszélgetéseik során. Így válik a filmkészítés aktusa megkapó, de titokban tartott gyónássá, Káfia története pedig a felnövés- mellett egy újjászületés bibliai léptékű meséjévé. Csodálnám, ha a Könnyű leckék bekapott lövés nélkül úszná meg a migránsválság körüli ideológiai háborút, pedig ritkán látni ennyire józan, empatikus, ugyanakkor az általánosításoktól is mentes bemutatását egy menekült életének.

Nagyi Projekt

Ami Zurbónál még csak fricska (a tételek közül első számú a zsidókérdés), az a Nagyi Projektben (mozibemutató: november 1.) már koncepció. Nevezetesen, hogy mit kezd a mai fiatalság az európai történelem aktuálissá váló dilemmáival, és milyen következtetést von le a diktatúrákat átvészelő nagyszülők életéből. Három fiatal, az angol Merredith, a német Ruben és a magyar Révész Bálint faggatja a nagymamáját arról, hogyan élte meg a II. világháborút. Ez már önmagában izgalmas alapanyag, hiszen egyikük kislányként a Harmadik Birodalom lelkes rajongója, a másik felnőttként a brit hírszerzés kódfejtője volt.

Különösen nagy forma a cserfes, humoros angol nagyi, akinek 90 felett is apadhatatlan életkedve beragyogja a filmet. Ami egyébként sem a pátoszt, a kötelező megrendülést erőlteti, hanem egy friss, szellemes nyelvet keres ahhoz, amin a történelemről beszélhetünk, és ezt a szerep- és videojátékokban találja meg, amikkel a fiatal rendezők felelevenítik például a zsidók elhurcolását egy pesti gangon, és a first person shooter-játékok élményével sokkal közvetlenebbül értetik meg, hogyan fosztották meg a nácik emberi mivoltától az ellenséget, mintha egy poros tankönyvben olvasnánk róla.

Gettó Balboa

Fekete-fehér, de porosnak semmiképp sem poros a Gettó Balboa (mozibemutató: december 1.), amely pont úgy épül fel, mint egy lázasan izgalmas bokszfilm, pedig a történetét a nyolcker („a gettó”) valóságából meríti. Egyik főszereplője Sípos Mihály, aki sokáig drogos volt, és a stricik hitelezője, de egy nap szíven lőtték, megtért, azóta nehéz sorsú gyerekeket treníroz ingyen és bérmentve. Köztük Szabó Zolit, az ígéretes bokszolót, aki profi is lehetne, ha leküzdené a hátrányait (csonka család, impulzív természet, amatőr edzési körülmények).

Zoli két szót, ha szól a filmben, mégis emlékezetes karakter, akiért izzadva szorítunk, hogy oldja meg a pattanásig feszített konfliktusait. Bogdán Árpád (Genezis) doksijában ugyanis nem az a tét, hogy az underdog a végén megnyerje a tétmeccset, hanem hogy egyáltalán a pályán maradjon: ne kerüljön az utcára, és ne tegye tönkre a szervezetét az edzés mellett éjszakai melókkal és berúgásokkal, csak mert időközben becsúszott egy gyerek is. Ebben a felállásban persze nincs olyan izzó katarzis, mint a Rockyban, ott van viszont az akaraterő és a kitartás tanmeséje, ahogy a fiú végeláthatatlanul gyakorol, gyakorol és gyakorol, az operatőr pedig bezuhan az ütések sűrűjébe, és az eléleződő, kaszáló képeken nem marad szinte más, csak egy fekete árny, aki a zsákot püföli dühödten – és közben egyszer-egyszer a mi szívünket is megsorozza.

BP Underground: Hip hop

Jól is esik utána kikapcsolni, mondjuk, a hazai punk és a hardcore színtér után a hip hopot is áttekintő BP Undergrounddal, amely meglepően szórakoztatóan veszi végig a műfaj hazai történetét Fenyő Miklós breaklemezétől addig, hogy az Akkezdet Phiai becsempészte a magasirodalmat a hip hopba. A két rendező (Koltay Anna és Turán Eszter) érthetően rántja össze a szerteágazó szubkultúra főbb területeit (rap, dj-k, graffiti, break), generációs élményeit (a ’95-ös pesti Beastie Boys-koncert, Gimmeshot-bulik, Fila Rap Jamek), és arculatformáló zenekarait (a Nem Közölt Sávtól a színteret megszervező Animal Cannibalsig), és még a főbb ellentéteken (a gengszterrapet lekoppintó Ganxsta Zolee kapja leginkább az ívet) és törésvonalakon (a Punnany Massif és a Hősök révén az underground/mainstream, illetve a vidék/Budapest örök vitatengelyén) is végigszánkázunk.

A BP Underground: Hip hop kimerítő, mindent átfogó ismeretterjesztésre vállalkozik – ez a legfőbb előnye és hátránya egyben. Előnye, mert vicces sztorikban, ragadós lelkesedéssel vázolja az underground hip hop történetét, de sokszor csak a felszín megkaparására marad ideje (pl. a tematikus blokkokban), és a kultúrtörténeti elemzések is hiányoznak (szakírók nem, csak zenészek, koncertszervezők nyilatkoznak). A minimális támogatásból forgatott és önerőből forgalmazott (egyelőre a budai Bem mozi vetíti) doksi azonban így is felüdítő, szimpatikus vállalkozás – alig várjuk, hogy következőnek a rock- és metál szubkultúrával folytatódjon a sorozat.

Volt egyszer egy téka

Aki látta a Chuck Norris a kommunizmus ellen című román dokut, az tudja, hogy a VHS meg a nosztalgia ereje annyira erős, hogy még azt is elhisszük neki, hogy a titokban vetített, hangalámondásos kazetták döntötték meg Ceaușescu rezsimjét. A Volt egyszer egy téka (mozibemutató: szeptember 27.) című magyar doksi nem állít ilyen merészet, de az ambíciója nem kisebb: a hazai tékák mellett a VHS történetét is áttekintené. Az első japán kazettakísérletektől a DVD megjelenéséig, az Odeon megalapításától a Corvin téka bezárásáig. Utóbbi adja az apropóját ennek a Youtube-videónak induló, de egész estés mozifilmmé duzzadó alkotásnak, amit az ott dolgozó Csizmazia „Cheese” Gábor régi házivideókból, nagyokat sztorizó „beszélőfejekből”, meg jó nagy adag lelkesedésből forgatott le.

A Volt egyszer egy téka olyan átéléssel emlékezik a videokölcsönzős korszakra, hogy rögtön kedvünk támad szemcsés, nyúzott VHS-eken, orosz szinkronú B-akciókat nézni. Ebből még a torrentezésbe beleszületett kölykök is megérthetik, miért övezte az újdonság varázsa a szocializmusban a gagyi akciófilmeket, milyen maradandó közösségi élmény volt röhejes hangalámondással nézni horrorokat, és mennyire sokat jelentett az a személyes kapcsolat, amit a tékások, ezek a két lábon járó IMDb-k kialakítottak a vásárlókkal.

Meg a filmrendezőkkel is: a Volt egyszer egy tékában magyar filmesek egész sora tanúsítja Pálfi Györgytől Mátyássy Áronig, mekkora segítséget nyújtottak nekik a kölcsönzősök ajánlásai vagy épp motívumgyűjtései. A film stílusán érződik, hogy már az internet korában készült, a vicceket és interjúkat bevágott filmrészletekkel illusztrálják (tökéletesen), a beszélőfejes sztorizást pedig színészekkel felvett, poénos(nak szánt) jelenetek szakítják meg. Simon Kornél a VHS történetét magyarázza (ez a szál, mert kissé tankönyvízű, a humora pedig iskolás, nem működik), Rudolf Péter pedig a tipikus vásárlói reakciókat, sztorikat játssza el (fenomenálisan).

voltegyszeregyteka15_rudolfpeter.jpg

A film minden egyes szemcséjén érződik, hogy rajongásból készült, ezt teszi a nosztalgiáját ragadóssá és a történeteit szórakoztatóvá, de ez húz bele pár üresjáratot is: senkit se vágtak ki az interjúalanyok közül, még akkor se, ha semmi érdemlegeset nem mondott (Puskás Peti), vagy visszatetszően viccelődött a rendezőkkel (Kótai Mihály). A Volt egyszer egy téka ezzel együtt is kötelező kölcsönzés mindenkinek, aki élt már a netkorszak előtt – vagy csak kíváncsi rá, milyen élmény volt a Netflix előtt filmekért rajongani.

Jön még egy kiváló magyar dokumentumfilm az ősszel a mozikba, az Egy nő fogságban (premier: november 22.), amiről ebben a cikkben áradoztunk korábban.

szerző: Soós Tamás

https://recorder.blog.hu/2018/09/25/filmrecorder_a_magyar_valosagnal_nincs_utosebb
Filmrecorder. A magyar valóságnál nincs ütősebb - Kilenc hónap háború, Könnyű leckék, Nagyi Projekt, Gettó Balboa, BP Underground, Volt egyszer egy téka (kritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3514261891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.