Megátkozott nemzedék – A magyar thrash metal rövid története

2018.09.23. 19:39, rerecorder

undertaking_1989_esztari_imre_killan_gyorgy_jakab_viktor_1989-fb-001_v03.jpg

A metal alapvetően nem tartozik a Recorder fő profiljai közé, főképp mert a hazai nyomtatott és online zenei sajtóban ez a műfaj a leginkább képviselt, de ettől persze még szeretjük a magyar metalt és van is véleményünk róla. Így a napokban megjelent 65. Recorder magazinban Magyar metal címmel helyeztük a témát fókuszba és először egy idővonalon mutattuk be a zsáner hazai történetét, most pedig a fókusz nyitóinterjúja, a honi metal két legavatottabb ismerőjével, a Hammerworld magazin-koncertszervező-lemezkiadó alapító-vezetőivel, Cselőtei Lászlóval és Lénárd Lászlóval közös beszélgetés után a hazai thrash történetét mutatjuk be. Sokféle magyar zenekar pályáját láthatjuk „kihagyott ziccernek”, de a thrash metal esetében a stílus szinte összes korai képviselője mellérúgta az üres kapu előtt pihenő labdát. A kudarc okai változatosak voltak.

1986 nagy éve volt a thrash metalnak. A stílus amerikai megteremtői szinte azonnal klasszikusként kanonizált, kreatív mesterműveket jelentettek meg (Metallica: Master Of Puppets, Megadeth: Peace Sells..., Slayer: Reign In Blood), alaposan belehúzott a még vadabb német vonal (Kreator: Pleasure To Kill, Destruction: Eternal Devastation, Sodom: Obsessed By Cruelty), sőt már Latin-Amerika is felkérte magát az agresszív fémzene világtérképére (Sepultura: Morbid Visions). Magyarországon azonban ekkor még más szelek fújtak: 1986 az első Pokolgép-album, vagyis a legelső magyar metalnagylemez, a Totális metál megjelenésének éve, mely album még az eggyel korábbi, tradicionálisabb rockerízlést tükrözte. A Priest/Accept/Maiden-féle zenekaroknál fiatalabb, zabolátlanabb, dühösebb és újszerűbb thrash-bandák azonban érthető módon igen gyorsan megtalálták a mindig a legvadabb, legvéresebb újdonságok után kutató magyar rajongókat is, az egyre szaporodó fehér, magasszárú Puma-cipők (melyek a szűk fekete farmerekkel együtt a thrasher-divat kötelező kellékei voltak) és Kreator-felvarrók között pedig már csak ki kellett várni, hogy Dave Mustaine-poszterekkel ékesített szobáik mélyén a zenésznek készülő süvölvények elsajátítsák a megfelelő fogásokat, és maguk is belevágjanak a fifikás darálásba. 1988-89-re, nem függetlenül a ténytől, hogy a stílus a nemzetközi színtéren tovább tudta folytatni diadalmas menetelését, kitört a thrash-láz Magyarországon: az akkortájt igen népes és külsőségeiben is látványos szubkultúrába tömörülő rockerek jelentős halmaza, a legfiatalabbaknak pedig, talán mondhatjuk, döntő többsége beállt a stílus mögé, és ekkor már végre tehetséges magyar zenekarok fellépésein is hangosan kifejezhette elismerését.


moby_dick.jpg


Sírásás a tébolydában

A nagyjából 1991-ig elhömpölygő klasszikus magyar thrash-hullám körülbelül tíz komolyabb zenekarából három magasodik ki egyértelműen. A Moby Dick (fent) volt közülük az egyetlen, amely végül áttörte a metal egyre szaporodó alzsánereinek határait, és igazi össznépi sikerzenekarrá vált, de mielőtt róluk szót ejtenénk, nézzük inkább a méltatlanul elfeledett vagy legalábbis csak igen szűk körben méltatott, nagyszerű magyar rockzenekarok két tankönyvi példáját: a Bedlamot és az Undertakinget!

keepek_utg_becs_killan_01v4.jpgA két, hangzásában egyébiránt egymástól markánsan különböző zenekart összeköti, hogy úgy a kazincbarcikai Bedlam, mint a budapesti Undertaking dalai egy-egy igen képzett és a kivételes, eredeti zenei gondolkodás képességével is megáldott gitáros játékára épültek. Jánosi „Cicó” Szabolcs a Bedlamban inkább James Hetfield komplex érzelmi anyagot megmozgató, kontrolláltabb megközelítését, míg Killan György (balra), az Undertaking vezére a Slayer nyomán a káosz határáig fokozott sebességet tekintette irányadónak, de mindketten szívesen alkalmaztak klasszikus zenei inspirációkra mutató lírai betéteket, dalaikat pedig szövevényes, a hagyományos struktúráktól messzire kalandozó utazásokként fogták fel. A Bedlam (lent) két (General Rejection, 1989, Dreamland In Misery, 1990), az Undertaking csak egy (V12BB4U, 1989) kiváló demót vajúdott világra a hőskorban, utóbbi zenekar körül viszont megformálódott a rendszerváltás korszakának (és egyúttal a magyar metal történetének) egyik legizgalmasabb eseménysorozata is, a Thrash-Mosh Club (TMC).


bedlam.jpg

tmcplakat.jpgA budapesti Landler Jenő Művelődési házban 1988 végétől egy éven át nagyjából havi rendszerességgel megtartott klubesemény szervezésében kulcsszereplő volt Somogyi „Manitou” Péter, az Undertaking menedzsere, aki korábban a Hunky-Punky nevű metalbolt, jóval később pedig a Tilos Rádió Gorezone című műsorának arcaként egyébként is a magyar metaltörténet egyik titkos főszereplője. Az esteken a sokszáz fős thrasher közönség a beszámolók szerint ünnepi áhítatban nézte meg előbb a nagy külföldi thrash-zenekarok aktuális videóit, majd vadul pogózva az Undertaking mellett olyan szintén lendületesen feltörekvő együtteseket, mint a miskolci Atomic, a veszprémi Mirror, a Bedlam, vagy a Beyond Gyöngyösről. A TMC igen sokat segített az odalátogató, nagyszámú rocker thrasher-identitásának megformálásában, és a magyar thrash „befuttatásához” éppen erre lehetett volna építeni – a szokásos módokon: képességes kiadóknál megjelentett lemezekkel, a tévében klipekkel, illetve turnékkal, szerte az országban. Erre a logikus következő szintre a magyar thrash-színtérről azonban lényegében már senki nem kapaszkodhatott fel.

Kitekintés
Hó és halál – Magyar death és black metal a régmúltban

death_monastery.jpgAz 1990-es évek nyitányán Amerikából és Svédországból berobbant death metal a thrash-sel ellentétben már túl durva és bizarr volt ahhoz, hogy beverekedje magát a mainstreambe, ezzel együtt jó három évig rendkívül sikeresnek számított, és több magyar zenész sem tudta kivonni magát a hatása alól. Érdekesebb demókat kiadó zenekarok (Life Discussion, Unfit Ass) után az első magyar death metal-albumot a Monastery jelentette meg 1992-ben (Far From Christ), amely egyszerű, kicsit thrash-es dalaival még jókora lépéshátrányban volt a vezető death-zenekarok korabeli teljesítményéhez képest, az Extreme Deformity 1993-as Internalja viszont már nagyjából azonos mezőben mozgott azokéval – kár, hogy ekkortájt hirtelen vége is szakadt a horrorisztikus halálhörgés korabeli divatjának.

black_sear_bliss.jpgMire a szintén jeles szereplőnek számító Intense Agonizingnak végre lemeze lett (Beginning Of The End, 1994), a zenei extrémitásokra nyitott fiúkat és lányokat már inkább a norvég black metal tartotta lázban. Ők emelték magasba a nemzetközi színtéren is joggal jegyzett Sear Blisst (The Pagan Winter, 1995), és nekik lehetett volna kultikus kedvencük a pogány, avantgárd, blackes antizenével kábító Aurea Aetas, a kecskeméti Tari József lényegében mindenkinek túl extrém teljesítménye. A hóviharmetál korabeli magyar rajongói bátran fordulhattak még az Ahriman demói felé is, de mire a szegedi zenekar lemezhez jutott, már túl voltunk az ezredfordulón. Akkoriban kapaszkodott vissza egyébként a képbe a legnagyobb magyar black metal zenekar, az 1991 óta inaktív Tormentor... – de ez már végképp egy másik történet.


Eldobható hősök

06_moby_ugass.jpgA rendszerváltás lemezkiadókat is elérő kaotikus mozgásai mellett a magyar thrash megbicsaklásának oka lehetett, hogy szinte az összes meghatározó zenekara angolul énekelt – hiszen ekkor még nem volt evidencia, amit azóta sokan megtanultak, hogy magyar rockzenekar csak az anyanyelvén lehet képes az ország minden szegletében népesebb közönséget maga mellé állítani. A többiekénél jóval refréncentrikusabb, remek dalok mellett nyilvánvalóan ez, a (Kreator/Slayer/Metallica-ihletettségű, de távolról sem másolatokra épülő) zenéhez remekül illő, frappánsan durva, átélhetően paranoid magyar nyelvű szövegvilág volt az egyik legfontosabb oka a Moby Dick áttörésének. A soproni zenekar lemezszerződéshez jutott, és mindjárt az első albumával, az 1990-es Ugass kutya! LP-vel az ország egyik legnépszerűbb rockzenekarává vált, és az is maradt egészen a negyedik lemezig (Fejfa helyett, 1994), majd fokozatos erőtlenedés után 1998-ban feloszlott (öt évvel később azonban visszatért és azóta is tisztességesen tartja magát a mezőnyben.)

bedlam-koncert.jpgA többi zenekart az új korszak különféle új szelei fújták szerteszéjjel. Killan György feloszlatta az Undertakinget és Kanadába emigrált, ahogy szintén külföldre költöztek az 1990-körül igen népszerű, a fiatalos vadságot az egyik legjobban a zenéjébe illesztő Barbed Wire magját alkotó Kovács-testvérek. Sokat számított, hogy 1991-ben a Metallica tiszta heavy metalra váltó „fekete albumával” lényegében lezárult a thrash nagy korszaka, az undergroundban pedig immár új stílusok (előbb a death, majd a black metal – lásd a keretest!) pörgették be a fiatalokat. A magyar thrash-zenekarok egy része maga mögött hagyta a stílust: a Bedlamot a grunge-láz ragadta el (egyetlen lemezüket, az 1994-es Inside Ash-t is ez határozta meg), feloszlása előtt a Barbed Wire a funkkal kísérletezett, a Beyond a hc-s, korszerűsített metalig jutott (Tömik a fejed, 1994). Az Atomic és az ózdi Remorse pedig hiába maradt hű a thrash-hez, mire végre lemezt tudtak kiadni (Slashing Victory, 1994, illetve In Versio, 1993), a tradicionálisabb felfogású thrash már nem nagyon izgatta az ezernyi újdonság lázában égő metalista tábort. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek sikeresebb magyar rockzenekarainál a Moby Dicken túl csak az Akela egyes számaiban lehetett kimutatni a stílus oly jellegzetes vonásait.

r-10154132-1492553743-1997_jpeg.jpgA magyar thrash legtöbb képviselője után így csupán szűk körben ismert, rendes minőségben (vagy bárhogyan) ma sajnos elérhetetlen demók maradtak, bizonyos esetekben pedig még ennyi sem – a korai Exodus mániásságát közelítő Neckrofight (a mai Ossian-gitáros Rubcsics Richárd zenekara) létét például csak egy közepes koncertfelvétellel tudja igazolni a később érkezetteknek. Akit érdekelnek ma ezek a zenekarok, csupán rossz minőségű fotókat (pedig ezeknek a zenészeknek a kiállásában sem volt semmi szégyellnivaló), szórványos információkat vagy éppen egyáltalán semmit nem talál róluk a neten. Átfogó válogatáslemez sosem mutatta be őket, pedig egy kifejezetten erős, valószínűleg nemzetközi viszonylatban sem érdektelen (dupla)album könnyedén összeállítható volna a korabeli dalokból. Épp ezért ment eseményszámba, hogy Dudich Ákos és Jakab Viktor, Undertaking-basszusgitáros megírta és egy vaskos könyvben tavaly megjelentette az Undertaking történetét (és hozzácsatolták cd-n a zenekar méltán legendás demóját), amely viszont alcímével ellentétben (Thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején) nem vállalkozott a teljes korabeli thrash-élet alapos bemutatására. A lehetőség így továbbra is bárki előtt nyitva áll – és talán éppen most, a rockmemoárok, a retro thrash és a titkos zenei tippek kultusza idején adódna a legjobb lehetőség a feltárásra.

Greff András

Undertaking-fotó: ifj. Fehér Bertalan (felhasználás engedélyezés: undertaking.tmc@gmail.com)
killan-fotó: Kosinszky Gábor (felhasználás engedélyezés: undertaking.tmc@gmail.com)
a Bedlam-fotókért, plakátokért köszönet: Mester Csaba

https://recorder.blog.hu/2018/09/23/megatkozott_nemzedek_a_magyar_thrash_metal_rovid_tortenete
Megátkozott nemzedék – A magyar thrash metal rövid története

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1114257995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.