A metal alapvetően nem tartozik a Recorder fő profiljai közé, főképp mert a hazai nyomtatott és online zenei sajtóban ez a műfaj a leginkább képviselt, de ettől persze még szeretjük a magyar metalt és van is véleményünk róla. Így a napokban megjelent 65. Recorder magazinban Magyar metal címmel helyeztük a témát fókuszba és először egy idővonalon mutattuk be a zsáner hazai történetét, most pedig a fókusz nyitóinterjúja, a honi metal két legavatottabb ismerőjével, a Hammerworld magazin-koncertszervező-lemezkiadó alapító-vezetőivel, Cselőtei Lászlóval és Lénárd Lászlóval közös beszélgetés után a hazai thrash történetét mutatjuk be. Sokféle magyar zenekar pályáját láthatjuk „kihagyott ziccernek”, de a thrash metal esetében a stílus szinte összes korai képviselője mellérúgta az üres kapu előtt pihenő labdát. A kudarc okai változatosak voltak.
1986 nagy éve volt a thrash metalnak. A stílus amerikai megteremtői szinte azonnal klasszikusként kanonizált, kreatív mesterműveket jelentettek meg (Metallica: Master Of Puppets, Megadeth: Peace Sells..., Slayer: Reign In Blood), alaposan belehúzott a még vadabb német vonal (Kreator: Pleasure To Kill, Destruction: Eternal Devastation, Sodom: Obsessed By Cruelty), sőt már Latin-Amerika is felkérte magát az agresszív fémzene világtérképére (Sepultura: Morbid Visions). Magyarországon azonban ekkor még más szelek fújtak: 1986 az első Pokolgép-album, vagyis a legelső magyar metalnagylemez, a Totális metál megjelenésének éve, mely album még az eggyel korábbi, tradicionálisabb rockerízlést tükrözte. A Priest/Accept/Maiden-féle zenekaroknál fiatalabb, zabolátlanabb, dühösebb és újszerűbb thrash-bandák azonban érthető módon igen gyorsan megtalálták a mindig a legvadabb, legvéresebb újdonságok után kutató magyar rajongókat is, az egyre szaporodó fehér, magasszárú Puma-cipők (melyek a szűk fekete farmerekkel együtt a thrasher-divat kötelező kellékei voltak) és Kreator-felvarrók között pedig már csak ki kellett várni, hogy Dave Mustaine-poszterekkel ékesített szobáik mélyén a zenésznek készülő süvölvények elsajátítsák a megfelelő fogásokat, és maguk is belevágjanak a fifikás darálásba. 1988-89-re, nem függetlenül a ténytől, hogy a stílus a nemzetközi színtéren tovább tudta folytatni diadalmas menetelését, kitört a thrash-láz Magyarországon: az akkortájt igen népes és külsőségeiben is látványos szubkultúrába tömörülő rockerek jelentős halmaza, a legfiatalabbaknak pedig, talán mondhatjuk, döntő többsége beállt a stílus mögé, és ekkor már végre tehetséges magyar zenekarok fellépésein is hangosan kifejezhette elismerését.
Sírásás a tébolydában
A nagyjából 1991-ig elhömpölygő klasszikus magyar thrash-hullám körülbelül tíz komolyabb zenekarából három magasodik ki egyértelműen. A Moby Dick (fent) volt közülük az egyetlen, amely végül áttörte a metal egyre szaporodó alzsánereinek határait, és igazi össznépi sikerzenekarrá vált, de mielőtt róluk szót ejtenénk, nézzük inkább a méltatlanul elfeledett vagy legalábbis csak igen szűk körben méltatott, nagyszerű magyar rockzenekarok két tankönyvi példáját: a Bedlamot és az Undertakinget!
A két, hangzásában egyébiránt egymástól markánsan különböző zenekart összeköti, hogy úgy a kazincbarcikai Bedlam, mint a budapesti Undertaking dalai egy-egy igen képzett és a kivételes, eredeti zenei gondolkodás képességével is megáldott gitáros játékára épültek. Jánosi „Cicó” Szabolcs a Bedlamban inkább James Hetfield komplex érzelmi anyagot megmozgató, kontrolláltabb megközelítését, míg Killan György (balra), az Undertaking vezére a Slayer nyomán a káosz határáig fokozott sebességet tekintette irányadónak, de mindketten szívesen alkalmaztak klasszikus zenei inspirációkra mutató lírai betéteket, dalaikat pedig szövevényes, a hagyományos struktúráktól messzire kalandozó utazásokként fogták fel. A Bedlam (lent) két (General Rejection, 1989, Dreamland In Misery, 1990), az Undertaking csak egy (V12BB4U, 1989) kiváló demót vajúdott világra a hőskorban, utóbbi zenekar körül viszont megformálódott a rendszerváltás korszakának (és egyúttal a magyar metal történetének) egyik legizgalmasabb eseménysorozata is, a Thrash-Mosh Club (TMC).
A budapesti Landler Jenő Művelődési házban 1988 végétől egy éven át nagyjából havi rendszerességgel megtartott klubesemény szervezésében kulcsszereplő volt Somogyi „Manitou” Péter, az Undertaking menedzsere, aki korábban a Hunky-Punky nevű metalbolt, jóval később pedig a Tilos Rádió Gorezone című műsorának arcaként egyébként is a magyar metaltörténet egyik titkos főszereplője. Az esteken a sokszáz fős thrasher közönség a beszámolók szerint ünnepi áhítatban nézte meg előbb a nagy külföldi thrash-zenekarok aktuális videóit, majd vadul pogózva az Undertaking mellett olyan szintén lendületesen feltörekvő együtteseket, mint a miskolci Atomic, a veszprémi Mirror, a Bedlam, vagy a Beyond Gyöngyösről. A TMC igen sokat segített az odalátogató, nagyszámú rocker thrasher-identitásának megformálásában, és a magyar thrash „befuttatásához” éppen erre lehetett volna építeni – a szokásos módokon: képességes kiadóknál megjelentett lemezekkel, a tévében klipekkel, illetve turnékkal, szerte az országban. Erre a logikus következő szintre a magyar thrash-színtérről azonban lényegében már senki nem kapaszkodhatott fel.
Kitekintés
Hó és halál – Magyar death és black metal a régmúltban
Az 1990-es évek nyitányán Amerikából és Svédországból berobbant death metal a thrash-sel ellentétben már túl durva és bizarr volt ahhoz, hogy beverekedje magát a mainstreambe, ezzel együtt jó három évig rendkívül sikeresnek számított, és több magyar zenész sem tudta kivonni magát a hatása alól. Érdekesebb demókat kiadó zenekarok (Life Discussion, Unfit Ass) után az első magyar death metal-albumot a Monastery jelentette meg 1992-ben (Far From Christ), amely egyszerű, kicsit thrash-es dalaival még jókora lépéshátrányban volt a vezető death-zenekarok korabeli teljesítményéhez képest, az Extreme Deformity 1993-as Internalja viszont már nagyjából azonos mezőben mozgott azokéval – kár, hogy ekkortájt hirtelen vége is szakadt a horrorisztikus halálhörgés korabeli divatjának.
Mire a szintén jeles szereplőnek számító Intense Agonizingnak végre lemeze lett (Beginning Of The End, 1994), a zenei extrémitásokra nyitott fiúkat és lányokat már inkább a norvég black metal tartotta lázban. Ők emelték magasba a nemzetközi színtéren is joggal jegyzett Sear Blisst (The Pagan Winter, 1995), és nekik lehetett volna kultikus kedvencük a pogány, avantgárd, blackes antizenével kábító Aurea Aetas, a kecskeméti Tari József lényegében mindenkinek túl extrém teljesítménye. A hóviharmetál korabeli magyar rajongói bátran fordulhattak még az Ahriman demói felé is, de mire a szegedi zenekar lemezhez jutott, már túl voltunk az ezredfordulón. Akkoriban kapaszkodott vissza egyébként a képbe a legnagyobb magyar black metal zenekar, az 1991 óta inaktív Tormentor... – de ez már végképp egy másik történet.
Eldobható hősök
A rendszerváltás lemezkiadókat is elérő kaotikus mozgásai mellett a magyar thrash megbicsaklásának oka lehetett, hogy szinte az összes meghatározó zenekara angolul énekelt – hiszen ekkor még nem volt evidencia, amit azóta sokan megtanultak, hogy magyar rockzenekar csak az anyanyelvén lehet képes az ország minden szegletében népesebb közönséget maga mellé állítani. A többiekénél jóval refréncentrikusabb, remek dalok mellett nyilvánvalóan ez, a (Kreator/Slayer/Metallica-ihletettségű, de távolról sem másolatokra épülő) zenéhez remekül illő, frappánsan durva, átélhetően paranoid magyar nyelvű szövegvilág volt az egyik legfontosabb oka a Moby Dick áttörésének. A soproni zenekar lemezszerződéshez jutott, és mindjárt az első albumával, az 1990-es Ugass kutya! LP-vel az ország egyik legnépszerűbb rockzenekarává vált, és az is maradt egészen a negyedik lemezig (Fejfa helyett, 1994), majd fokozatos erőtlenedés után 1998-ban feloszlott (öt évvel később azonban visszatért és azóta is tisztességesen tartja magát a mezőnyben.)
A többi zenekart az új korszak különféle új szelei fújták szerteszéjjel. Killan György feloszlatta az Undertakinget és Kanadába emigrált, ahogy szintén külföldre költöztek az 1990-körül igen népszerű, a fiatalos vadságot az egyik legjobban a zenéjébe illesztő Barbed Wire magját alkotó Kovács-testvérek. Sokat számított, hogy 1991-ben a Metallica tiszta heavy metalra váltó „fekete albumával” lényegében lezárult a thrash nagy korszaka, az undergroundban pedig immár új stílusok (előbb a death, majd a black metal – lásd a keretest!) pörgették be a fiatalokat. A magyar thrash-zenekarok egy része maga mögött hagyta a stílust: a Bedlamot a grunge-láz ragadta el (egyetlen lemezüket, az 1994-es Inside Ash-t is ez határozta meg), feloszlása előtt a Barbed Wire a funkkal kísérletezett, a Beyond a hc-s, korszerűsített metalig jutott (Tömik a fejed, 1994). Az Atomic és az ózdi Remorse pedig hiába maradt hű a thrash-hez, mire végre lemezt tudtak kiadni (Slashing Victory, 1994, illetve In Versio, 1993), a tradicionálisabb felfogású thrash már nem nagyon izgatta az ezernyi újdonság lázában égő metalista tábort. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek sikeresebb magyar rockzenekarainál a Moby Dicken túl csak az Akela egyes számaiban lehetett kimutatni a stílus oly jellegzetes vonásait.
A magyar thrash legtöbb képviselője után így csupán szűk körben ismert, rendes minőségben (vagy bárhogyan) ma sajnos elérhetetlen demók maradtak, bizonyos esetekben pedig még ennyi sem – a korai Exodus mániásságát közelítő Neckrofight (a mai Ossian-gitáros Rubcsics Richárd zenekara) létét például csak egy közepes koncertfelvétellel tudja igazolni a később érkezetteknek. Akit érdekelnek ma ezek a zenekarok, csupán rossz minőségű fotókat (pedig ezeknek a zenészeknek a kiállásában sem volt semmi szégyellnivaló), szórványos információkat vagy éppen egyáltalán semmit nem talál róluk a neten. Átfogó válogatáslemez sosem mutatta be őket, pedig egy kifejezetten erős, valószínűleg nemzetközi viszonylatban sem érdektelen (dupla)album könnyedén összeállítható volna a korabeli dalokból. Épp ezért ment eseményszámba, hogy Dudich Ákos és Jakab Viktor, Undertaking-basszusgitáros megírta és egy vaskos könyvben tavaly megjelentette az Undertaking történetét (és hozzácsatolták cd-n a zenekar méltán legendás demóját), amely viszont alcímével ellentétben (Thrash metal Magyarországon a rendszerváltás idején) nem vállalkozott a teljes korabeli thrash-élet alapos bemutatására. A lehetőség így továbbra is bárki előtt nyitva áll – és talán éppen most, a rockmemoárok, a retro thrash és a titkos zenei tippek kultusza idején adódna a legjobb lehetőség a feltárásra.
Greff András
Undertaking-fotó: ifj. Fehér Bertalan (felhasználás engedélyezés: undertaking.tmc@gmail.com)
killan-fotó: Kosinszky Gábor (felhasználás engedélyezés: undertaking.tmc@gmail.com)
a Bedlam-fotókért, plakátokért köszönet: Mester Csaba
