„Amíg meg nem döglök, addig ezt fogom csinálni!” – Áron András „Apey” (Apey & The Pea)-interjú

Áron András „Apey” ma a magyar metalszcéna egyik – ha nem a – legmeghatározóbb arca, köszönhetően fő zenekara, az Apey & The Pea sikerein kívül számos más párhuzamosan vitt projektjének is. E státusz elérésében azonban tizenhat év kőkemény, sokszor szélmalomharcnak tűnő munka fekszik, de a 65. Recorder magazin Magyar metal fókusztémájához is passzoló címlapszereplőnkkel még ezeknél a kezdeteknél is régebbről indultunk. Személyes családi történetektől, hogy megfagyásközeli állapotokon át eljussunk a Sziget Nagyszínpadáig.

A zenélést szülői nyomásra kezdted el, zongorával, dobbal. Helyette azonban te inkább lovász szerettél volna lenni. A nyomás miatt nem lett a zenéből egy ideig semmi?

Édesapám színművész és kaszkadőrként is dolgozott, az ő hatására kezdtem el lovagolni gyerekkoromban, egy ideig tényleg az volt a mindenem. Édesanyám pedig nagyon ezoterikus asszony volt, neki egy jövendőmondó azt jósolta, hogy világhírű zongorista leszek, amit az első zongoratanár, akihez elvitt, azonnal meg is erősített, miután ránézett a kezemre. Ezután persze minden nap elhozott suli után fociról, és ülhettem be zongorázni, amit gyerekként persze hogy utáltam.

A lovak iránti szeretetből megmaradt még valami?

Például a nevemnek is ez az eredete. Apacsnak hívták a hátast, amin mindig lovagoltam, innen lettem először Apacsos Andris, majd ebből lett az Apey. Viszont most már csak körülbelül évente egyszer, ha kimegyünk édesapámmal lovagolni.

Jött aztán a kétezres évek eleji fiatalok kaszása, a nu-metal, te pedig gitározni kezdtél. Ezt az irányvonalat is támogatták otthon?

Valóban az rúgott fejbe engem is, amikor először hallottam a Sepulturától a Roots Bloody Rootsot, meg megláttam a Limp Bizkitet, a Kornt, a Deftonest. Onnantól én is basszusgitáros akartam lenni. Édesanyám oldaláról egy nagy, vallásos zsidó családból származom, Miskolcon mindenki ismert mindenkit, így elkerültem a bergendys Oroszlán Gyuri bácsihoz, aki első alkalommal rögtön azt mondta, hogy „először tanuljál meg normálisan gitározni, fiacskám, aztán utána eldöntheted, hogy melyiket választod.” El sem tudom mondani, mennyire igaza volt. Végül aztán Felkai Miklósnál, az egyik legmenőbb bluesgitárosnál kezdtem el tanulni. Arról fogalma sem volt a szüleimnek, hogy mi az a metal, de azt látták, hogy engem akkor valami nagyon elkapott és ezt szerencsére támogatták.

LEMEZTÁSKA - APEY KEDVENC ZENÉI, INSPIRÁCIÓI.

„Édesanyám ezoterikus asszony volt” – mondtad és említetted a mélyen vallásos családot is. Az okkult érdeklődés, ami azért eléggé meghatározza nem csak az Apey & The Pea-t, hanem más projektjeidet is, eredhet valahonnan innen?

Ez egy jó kérdés, igazából erre még nem is gondoltam (hosszasabban gondolkozik). Lehet. Engem alapból taszít ez a világ, amikor ennyire elhiszünk mindent, ami szembejön velünk. Aztán amikor tizenhét évesen, részben az ezotéria miatt elveszítettem az édesanyámat, akkor egy nagyon mérges gyerek lettem. Egész egyszerűen fogalmunk sincs, hogy miért is vagyunk itt és ezért évezredek óta próbálunk olyan válaszokat találni, amik kielégítenek minket, mert megnyugszunk tőlük. Ez nem az én világom. Sátán, Isten és különböző más lények helyett inkább a kaotikában hiszek.

Raszta is ekkoriban lettél?

Az az első zenekarom, a Kelly Hits The Blue Sky (jobbra) idején történt. Amiatt nincs ma hajam. (nevet)

A Pantera honnan jött? A 2000-es évek itthoni metalszínterére borzasztó nagy hatással volt ez a zenekar, szerinted miért pont ez?

Még a Kelly-ben voltam, amikor meghívtak egy Dimebag Darrell-emlékestre énekelni – egyébként ott ismertem meg a Makkost meg a Zolikát (az Apey & The Pea másik két tagját, Makai László dobost és Prepelicza Zoltán basszusgitáros-vokalistát, akikkel Apey Remembering The Steel néven Pantera tribute-zenekart is alapított – a szerk.), szóval igazából mindent a Panterának köszönhetünk. Ahelyett pedig, hogy az itthoni társaságot miért pont ez fogta meg, inkább arra válaszolnék, hogy az egész világot miért pont ez. Szerintem az volt a titkuk, hogy nem volt semmi kamuzgatás, végtelenül őszinte volt az egész. Kezdettől fogva az volt a hozzáállás, hogy egyenként szedték össze a rajongókat. Ebből az attitűdből mi is rengeteget megpróbálunk átvenni.

Hogyan tekintesz vissza ma a nu-metalos, metalcore-os első zenekarodra, a Kelly Hits The Blue Sky-ra? Tinitévedés volt, vagy vállalod minden hangját?

Azokat a részeket nem, amiket én beletettem (nevet). Viszont én minden zenével foglalkozó embernek kötelezővé tenném azt, amit én abban a hét évben végignyomtam. Akik ezt nem teszik meg, akiknek hamar jön a siker, azokban később semmi alázat nem lesz. A Kellyben konkrétan nem volt semmink, ikeás szatyorral vittük a cuccokat, vonattal jártunk koncertezni. Egyszer Dunaújvárosban egy kétes hírű klubban majdnem szétkéseltek minket, egy olyan buliban, ahol még mi fizettünk, hogy játszhassunk! A koncert után reggel hétkor ment a vonat vissza, ez novemberben volt, a pályaudvaron fát gyűjtöttünk éjszaka, hogy ne fagyjunk meg. Aztán amikor a Kelly feloszlott, a Pantera tribute-tel egy időben kerültem be életem egyik legmeghatározóbb zenekarába, a Neck Sprainbe (balra) 2008 végén, ahol először állhattam többezer ember előtt hatalmas színpadokon. És amikor a Neck Sprainnek vége lett, az Apey & The Pea-vel minden ugyanígy kezdődött, elölről. Én most csinálom ezt az egészet tizenhat éve, nagyon sokszor meg akartam állni, otthagyni az egészet a faszba, de visszatekintve minden perce megérte. Most pedig végre megpróbálok csak arra koncentrálni, hogy boldog legyek és minden este 130%-ot nyújtsak, bármilyen felállásban lépek is fel éppen.

A Kellynek volt még egy fontos szerepe a pályádon, mégpedig az, hogy gitáros helyett énekes lettél. Ez a frontemberi szerep a kezdetektől vonzó volt számodra?

Szóval az van, hogy – és ők ezt a mai napig nem is tudják, de – én abba a zenekarba jól behazudtam magam (nevet). Ők énekest kerestek, én meg már belepusztultam, csak legyen egy zenekarom, úgyhogy elvállaltam, dehát gitáros voltam, fogalmam sem volt az éneklésről. Az első próba előtt annyira be voltam szarva, hogy a szobámban egy bottal gyakoroltam. Oké, intonálni tudtam, meg nem voltam hamis. Szerencsére. Ők meg elhitték. Ezek után én tíz évig gyűlöltem énekelni, gyűlöltem a hangomat, körülbelül tavaly kezdődött az, amikor a Strangert hallgattam vissza (Apey legutóbbi folkos, akusztikus szólólemeze – a szerk.), hogy már tetszett, meg voltam vele elégedve.

Minden koncerten elmondod, hogy az R33 szórakozóhely-próbaterem-stúdiókomplexumnak milyen fontos szerepe volt az elindulásban, a kapcsolataid kialakításában. Az ottani évekről mesélsz egy keveset?

Rengeteget köszönhetek nekik. A szólócuccaim például sokkal korábbról valók, mint bármi más projektem, az ottaniaknak mutattam, ők kérdezték, hogy miért nem adom ki, ott van a stúdió, vegyük fel. Nekem meg akkor még a gyártáshoz semmi közöm nem volt, mindent ők csináltak. Aztán a Pea-vel, mikor egy forintunk sem volt, az első két lemez költségeit teljes mértékben átvállalták, annyit kértek, hogy nyomjunk egy bulit náluk. Ezt a segítséget én soha nem fogom elfelejteni többek közt az ottani keresztapának, Perecsényi Tibornak és Bánházi Gabikának. Aztán ott ismertem meg a Grand Mexican Warlock tagjait, ott lett a Trillion (jobbra) is. (Apey Grand Mexican-osokkal közös, grunge-osabb, pszichedelikusabb formációja – a szerk.)

Semmiképpen sem lenne érdemes elfelejtkeznünk a rövidéletű, de így is klasszikusokat kitermelő riporteri karrieredről sem. A kettőnégyes arcokkal hol ismerkedtél meg?

Hát igen, olybá tűnik, hogy ha valamit soha nem mosok le magamról, akkor az ez lesz. Szujó Danit még a kellys időkből ismerem, ő nagy Kelly-rajongó, plusz egy csomó közös bulink volt a subscribe-os arcokkal. Aztán amikor a kettőnégyesek már mindenhonnan ki voltak tiltva, akkor én lettem a B-emberük, mint a fantasztikus műsorvezető. Nekem amúgy nem tudsz annyit fizetni, hogy azokat a videókat valaha visszanézzem. Viszont közben meg annyian látták már, hogy próbálom elfogadni, de akkor is kellemetlen számomra, mert hát valljuk be, egy paraszt vagyok benne, és tudom, hogy mindenkinek ez tetszik, de amúgy meg egyáltalán nem vagyok ilyen ember.

Szóval akkor kedves jóbarátodnak, Éder Krisztián, SP-nek sem szeretnél üzenni semmit?

(nevet) Amúgy Krisztiánnal azóta találkoztunk párszor, kifejezetten tehetséges fotós és szerencsére egyáltalán nem emlékszik az „esetre”. Úgyhogy inkább a múltbéli magamnak szeretnék üzenni, ha a Recordernél ilyet is lehet, és azt mondanám neki, hogy: „kurvára ne menj el a Bravo Otto díjátadóra!”

A sok projekt mellett közben folyamatosan vendéglátóztál, pultoztál. Londonba miért utaztál ki? A zene vitt vagy más?

Én akkor nagyon szerelmes voltam egy lányba és azért mentem, meg szerencsét akartam próbálni. 2011-12 környékén a Neck Sprain éppen kicsit haldoklóban volt, a Makkos meg a Zolika éppen a Superbuttot akarták inkább tolni, szóval nem nagyon volt más lehetőségem, mint hogy kimenjek. És amúgy nem is bánom, marha jó élettapasztalat volt. Heti 65 órákat dolgoztam, viszont kaptam egy nagy adag hatást a brit metalszubkultúrából. Láttam a Cathedralt, a Grand Magust, az Electric Wizardot, de igazából nem is ez fogott meg, hanem az, hogy ott minden bulin van legalább négy-öt zenekar a headliner előtt és igazából mind kurva jó, egy rosszat sem hallottam.

Én itt húznám meg az első korszakhatárt, a hazatéréseddel és a Pea motorjának igazi berúgásával, a 2013-as debütlemez felvételével pedig egy új éra kezdődött. Ekkor mennyire érezted még magadénak a zenekart, mikor lett belőle csapatmunka?

Az első lemezt én már kint elkezdtem írni és mikor hazajöttem, az volt a legnagyobb prioritás, hogy a Devil’s Nectart felvegyük. Együtt raktuk össze az anyagot ugyan, de rengeteg demo volt, amiket én gyakorlatilag készen vittem a srácoknak. A csapatmunka, az, hogy a próbateremben csináljuk a dalokat, a következő évi Hellish-nél kezdődött.

Gyorsan is jött a Hellish, amit azért metalos berkeken belül már sokan vártak. Az, hogy ilyen minimális idő után ki is hoztátok a cuccot, a csapatdinamikával volt összefüggésben? Összeért a három ember ebben a projektben? Érezhető volt, hogy beindult valami?

Abszolút, meg a Nectarral volt egy jó kis sikerélményünk végre, még meg sem jelent, már nagy része készen volt a következő anyagnak. Nálunk igazából minden számnak van egy legalább kétéves periódusa azelőtt, hogy azokat bárkinek is megmutatnánk, akár egy évig is próbáljuk a dalokat, amíg olyan nem lesz, amivel elégedettek vagyunk. Ami szintén hasznos volt, hogy eddigre már mindhárman voltunk olyan zenekarokban, amik magas fokon működtek és tudtuk, mik azok a hibák, amiket nem szabad elkövetni.

A Hellish után – azon kívül, hogy a Pea gyakorlatilag hónapról hónapra egyre több embernek játszott – figyelmet kaptak más projektjeid is, hosszas huzavona után ekkor jött ki a Trillion-lemez (Dreaming Black, 2016) és a második szólód, a folkos Foxes (2016) is, amit nyugodtan lehet a legszemélyesebb anyagodnak hívni. Már régóta kikívánkoztak ezek az érzések, vagy volt valami katalizátora a dolognak?

Persze, mindig van, de a szólólemez az szerintem mindenkinek egy önkínzóbb dolog, amikor az ember kiírja magából azt, amit muszáj. Aztán a kis dolgok, pillanatok, amikről szó van a számokban, összeillesztődnek és sokszor ott, a dalban jön rá az ember, hogy két, látszólag külön esemény hogyan függ össze. A Foxes idején volt egy elég durva alvászavarom és ezt az érzést, ezt a hangulatot akartam szimbolizálni a rókákkal, ez az alapélmény.

Kijött több video, amikben akusztikus gitárral, természetközelben adod elő a dalokat. Inkább a dalszerzésnek ez a szabadabb, levegőzős formája áll hozzád közelebb, vagy ülsz a szobádban/stúdióban tíz órákat és szenvedsz, amíg meg nem születik valami?

Ha le akarok ülni, hogy na, most írok valamit, akkor az sosem megy. Ha viszont valami bánt, valami baj van, akkor azonnal. Ez a két dolog annyira összefügg, hogy például elég sokszor sírok ilyenkor, és ha érzem, hogy jönnek az érzések, akkor azonnal indítom is a telefonomon a hangfelvevőt, mert nem tudni mikor jön a szikra. Ha befejezzük a negyedik Apey & The Pea-lemezt, akkor szeretnék ráállni a következő szólólemezemre, ahhoz már van hét-nyolc olyan mély, letisztult, kész pillanatom, hogy néha este vissza szoktam hallgatni, csak így magamnak és szerintem komolyan a legjobb cucc lesz, amit valaha csináltam. Remélem, hogy olyan pillanatok lesznek ezek, amikkel másoknak is tudok majd segíteni, mert hát ez lenne az egyik lényege az egésznek.

Írtál valaha számot magyar nyelven?

A 2010-es szólólemezemen van egy magyar nyelvű szám (Amfetamin a címe – a szerk.), de azóta nem próbálkoztam. Viszont azt elárulhatom, hogy amúgy egymás mellett próbálunk a Margaret Islanddel és nemrég felkértek, hogy a következő lemezükre írjunk egy közös dalt, ami magyarul lesz. Először nem akartam elvállalni, aztán belegondoltam, hogy miért hátrálnék meg a lehetőségtől, szóval leültünk és megcsináltuk. Mindkét fél tök jól tudott alkalmazkodni a másik zenei ízléséhez, úgyhogy összeértek a sátánista metalos bunkók és a virágkoszorús lányok, tényleg 2018 van. (nevet)

A HEX már a tavalyi év legjobban várt metallemeze volt itthon. Éreztetek valami megfelelési kényszert, vagy az majd csak ezután jön?

Abszolút, de szerintem ez normális. Korábban egyáltalán nem foglalkoztunk ilyesmivel, mi csak olyan cuccot akartunk csinálni, ami nekünk tetszik. Csak ugye onnantól, hogy a te szarod hirtelen elkezdi érdekelni az embereket, kicsit megijedsz, de azért végül szerintem sikerült nem durván rástresszelni. Ha pedig valaki attól fél, hogy majd most a következő lemezen bepuhulunk, az nagyon rossz lóra tesz, mert annyit mondhatok, hogy egy iszonyat sötét dolog készül, a HEX-en behozott thrash-hatások mellett a black metal hangulatvilágát is erősen beemelve.

Központi helyen van a dallistán – gondolom, nem véletlenül – a Stranger című legutóbbi, tavalyi szólólemezen egy Neil Young-feldolgozás, az Oldman. Van valami extra jelentősége számodra ennek a számnak?

Olyannyira van, hogy az az a szám, ami nélkül nem kezdtem volna el akusztikus gitáron játszani. Ez egy borzasztó nehéz dal, mert semmi szabályosság nincs benne, de engem azonnal megfogott, amikor először hallottam, 2004 környékén. Viszont emiatt a tisztelet miatt csak tavaly jutottam el oda, hogy úgy éreztem, megengedhetem magamnak – és Neil Youngnak is –, hogy feldolgozzam és ne gyalázzam meg. Amúgy meghalnék a kíváncsiságtól, hogy mit szólna hozzá az öreg. (nevet)

Nagy hangsúlyt fektettek a vizualitásra és itt most nem is a videókra gondolok elsősorban, hanem a merchre, a pólókra, amik közül több hamar kultikussá vált. Szerinted hogy lehet, hogy máig ennyire hangsúlyos a merchvásárlás, a pólóviselés az egész metalszcénán belül?

A metalosok között ez máig egy jól látható címke. Például nem tudom te hogy vagy vele, ha felszállok a villamosra és mondjuk van rajtam egy Exodus-póló, egy másik arcon meg egy Napalm Death, akkor azért az a minimum, hogy összevigyorgunk. És innentől tökmindegy, hogy az ember zsidó, keresztény, cigány, vagy bármi. Pont ezért imádom a metalszcénát, mert a legbefogadóbb közösség, ami akár ironikus is lehetne, mert zeneileg meg egy rohadt agresszív stílus, az emberek 95%-nak meg fogalma sincs arról, hogy sehol máshol nincsenek ilyen összetartó arcok.

2015 körül gyakorlatilag egy éven belül feloszlott az Isten Háta Mögött, a Blind Myself és a Subscribe. Érezhető az utóbbi években egy generációváltás a metalban? Gondolok itt az AWS, a Stubborn és persze a ti sikereitekre.

Igen, lement egy nagy generáció, de hát ez csak matek. Valaki elkezdi tizenhat-tizenhét évesen, elér egy kort és már családot akar, nem egy koszos kisbuszban járni az országot, és megállapodik, de közben meg mindig jönnek új tizenhat-tizenhét évesek, ez törvényszerű. Mondjuk, így belülről nézve azt kell hogy mondjam: az előző időszak bőségéhez képest ez egyelőre egy elég kis vékonyka generáció – de majd jönnek a többiek is.

És mennyire érzed, hogy zászlóvivője vagy ennek a vékonyka következő generációnak, illetve, ha akaratodon kívül rád hárulna ez a nagyköveti szerep – mint ahogy ne tagadjuk, például a Nagy-Szín-Pad! megnyerése után nagyon úgy néz ki, hogy fog –, mennyire éreznéd kényelmesnek?

(nevet) Annyira, hogy már a kérdés sem igazán kényelmes, nyilvánvalóan. Nem érzem magam valami magyar metalmessiásnak, de persze, ha egyszer majd a jövőben így alakulna, akkor az hatalmas megtiszteltetés lenne. Annyit mondhatok, hogy nekem az a misszióm ezzel az egésszel, hogy amíg meg nem döglök, amíg járni bírok, addig ezt fogom csinálni és ezt kibaszottul, halálosan komolyan gondolom. El akarom juttatni azt, hogy van ez a metal dolog olyan közönségekhez is, akik amúgy soha az életben nem hallanának róla és mostanában szerencsére lehetőségem is egyre több van erre, lásd nyári fesztiválok és a Nagy-Szín-Pad!, ahol mondhattuk volna kőkemény metalos arcként, hogy „pfff, itt meg itt mi ugyan nem fogunk játszani, az nem true”, de hát ha belegondolsz, mégis milyen köcsög hozzáállás ez? Minket a rajongóink emelnek fel, ők juttattak el minket ezekre a helyekre is, és amíg zeneileg senkinek nem kell megfelelni, addig nekik is azzal tesszük a legjobbat, ha ezt a király közösséget megmutatjuk egy tágabb platformon is.

Decemberben leszel harminc. Már vagy még csak?

A rohadt életbe! (nevet) Egyelőre én még mindig egy kölyök vagyok, simán huszonegy-huszonkét évesnek érzem magam sokszor, viszont azért már van bennem pár kilométer. Ami viszonylag friss, hogy nemrég megijedtem egy érzéstől. Egyszer a Crowbar előtt játszottunk és néztem, hogy Kirk Windstein hihetetlenül alázatos módon viszonyult a zenéhez. Vitte a saját cuccait, a buliról kifelé menő utolsó emberig mindenkivel lekezelt, beszélgetett, de végig láttam a tekintetében egy ilyen repetitív hangulatot, hogy ő ezt már lejátszotta párszor az elmúlt húsz évben. Én viszont mindig szerettem a rajongóimnak valami pluszt adni magamból, ám egy idő után ez egész egyszerűen nem ment, és ezért komoly bűntudatom volt. Így, harminc felé arra jöttem rá, hogy ezért nem szabad szarul éreznem magam, az ember akaratlanul is növeszt egy kérget, de megpróbálok ebből nem nagy ügyet csinálni, hanem simán önmagam maradni, mert az úgyis látszódni fog, és ez a legfontosabb.

interjú: Mika László
Apey és Apey & The Pea-fotók: Bodnár Dávid

az Apey & The Pea tavalyi, harmadik LP-je, a Hex: 

Apey legutóbbi, 2016-os szólólemeze, a Stranger: 

és a Trillion (amely hamarosan új klippel és nagylemezzel jelentkezik) 2016-os Dreaming Blackje: