„Máig úgy gondolunk az újságra, mint egy fanzine-re” – Cselőtei László & Lénárd László-interjú

2018.09.17. 12:24, rerecorder

img_0050.jpg

A metal alapvetően nem tartozik a Recorder fő profiljai közé, főképp mert a hazai nyomtatott és online zenei sajtóban ez a műfaj a leginkább képviselt, de ettől persze még szeretjük a magyar metalt és van is véleményünk róla. Így a napokban megjelent 65. Recorder magazinban Magyar metal címmel helyeztük a témát fókuszba és először egy idővonalon mutattuk be a zsáner hazai történetét, alább pedig a fókusz nyitóinterjúja a honi metal két legavatottabb ismerőjével, Cselőtei Lászlóval és Lénárd Lászlóval, a Hammerworld magazin-koncertszervező-lemezkiadó alapító-vezetőivel.

Ha a magyar metalról akarunk beszélni, a HammerWorld megkerülhetetlen – nemcsak mint színtérformáló magazin, hanem mint koncertszervező és lemezterjesztő cég is (utóbbi tevékenységben Hartmann Kristóf a társuk). A két alapító, Cselőtei László és Lénárd László a kezdetektől végigkövette a műfaj itthoni térhódítását, hogy rajongóból (nem) újságíróvá válva aktívan is részt vegyen benne. A Magyar metal fókuszunk nyitócikkében tehát csakis őket kérdezhettük: a kezdetekről, arról, hogy miben más a magyarok ízlése, a stílussal kapcsolatos stigmákról és nagyon sok másról.


Meséljetek a kezdetekről – hogyan jött az életetekbe a metal, azon belül a magyar metal? Milyen volt akkoriban a színtér?

Cselőtei László: Gyűjtőkként ismerkedtünk meg. Mindketten egy környékbeli gimnáziumba jártunk Budán – én akkoriban kerültem oda, Laci meg oda járt – és egy közös ismerősünk révén kezdtünk el beszélgetni. Hamar közös nevezőre jutottunk. (nevet)

img_0133.jpgLénárd László: Amikor Cselő megérkezett, én már fel voltam készítve, hogy lesz egy hozzám hasonló figura. (nevet) Biztos, hogy találkoztunk előtte, a parkban vagy gyerekként a közeli játszótéren, de igazából a gimnáziumban kezdtünk beszélgetni. Pont a minap gondolkodtam el rajta amúgy, hogy akkoriban és ott úgy ezer diák között jó, ha volt egy tucat rocker, akik jó, ha hallottak mondjuk az Iron Maidenről vagy a Motörheadről. Szóval törvényszerű volt, hogy össze kell találkoznunk.

Cselőtei László: Még az általános iskolában öcsémmel elkezdtünk egy zenekart, mellette én grafikus akartam lenni, rajzolgattam és írogattam a suliújságba, volt egy affinitásom ehhez az egész médiadologhoz. Aztán kiderült, hogy Laci is hasonló hozzám, elkezdtünk együtt koncertekre járni, és 1984 körül jött a nagy ötlet. Addigra már voltak külföldi fanzine-ek, amiket ismertünk, egy svédnek még rajzoltam is grafikákat. Aztán mikor lapozgattunk egyet, feltettük magunknak a kérdést, hogy miért nem csinálunk mi is egy ilyet.

metallica_hungarica-no1-1986_november.jpgLénárd László: Csak aztán a katonaság közbeszólt és mire mindkettőnknél lezárult ez az időszak, már 1986 volt. De akkor tényleg nekiláttunk és november-december táján megjelent az első Metallica Hungarica (balra). De egyébként, itt jegyezném meg a második kérdésedre válaszolva, hogy egyikünk sem a metallal kezdte, mert akkoriban még nem volt olyan! (nevet) Nálam például a Fekete Bárány-zenekarok voltak a kedvencek, de jártunk mindenfélére és amikor felbukkantak az első fecskék, a Stress vagy a Pokolgép, akkor úgy éreztük, hogy végre valami itthon is történik! Én elég nagy lemezgyűjtő voltam már a 80-as évek elején, mindenkit ismertem – de ez csak pár tucatnyi embert jelentett. Nem voltunk sokan.

Cselőtei László: Igen. A nyolcvanas évek elején kezdett mozgolódni a Stress, majd a Pokolgép, ők voltak az elsők, inkább csak a dallamos hard rock ment, például a Ninive vagy Senator.

Lénárd László: De kevesen is művelték amúgy a stílust. Még az évtized közepén is alig egy maroknyi ember volt Pesten, akik színpadképesen metalt nyomtak. Úgyhogy tényleg egy nagyon kicsi dologból fejlődött ki minden.


László, a Pokolgép ötödik, Adj
új erőt című lemezének te írtad szövegeit. Ez hogy jött? Mit gondoltok, miért pont a Pokolgép lett a műfaj hazai origója, egy állandó hivatkozási pont?

img_0169.jpgCselőtei László: Ők voltak az elsők, akik ezt a modern heavy metal imidzset és hangzást, ezt a Judas Priest/Accept-vonalat képviselték Magyarországon profi módon. Aki meg elsőként jól csinál valamit, az meghatározóvá válik, így nekik is sikerült hagyományt teremteni. Mi pedig az öcsémmel közös zenekarunkkal (Naxor – a szerk.) többször felléptünk előttük, aztán amikor elkezdődött az újság, átkerültem a másik oldalra is. (nevet) Eközben jóban lettem Kukovecz Gáborral (a zenekar alapító-gitárosa – a szerk.) és amikor kivált Kalapács József, akkorra már a fő szövegíró Józsa Béla sem igazán írogatott, így gondban voltak ilyen téren. Én viszont tinédzserkoromban írogattam szövegeket és amikor lementem egy próbára és hallottam, hogy milyen jó riffek hangzanak el, mondtam nekik, hogy próbáljunk már összehozni valamit. Ők rábólintottak, elkezdődött a közös munka, amiből végül egy egész lemeznyi anyag kerekedett ki. De ugye egyikük sem könnyű ember, szóval olyan alkotói nehézségek merültek fel, hogy úgy voltam vele, hogy ha ilyen nehéz valakinek szöveget írni, akkor ezt soha a büdös életben nem szeretném többé csinálni! (nevet) Szóval utána már csak egy-két Sing Sing-dalt vállaltam, de amúgy is annyi munkát adott az újság, hogy időm se lett volna rá.


A HammerWorld az egyetlen magyar zenei magazin, ami évtizedeken keresztül nem csak fent tudott maradni, ráadásul tette mindezt úgy, hogy közben megőrizte a fontosságát, mondhatni színtérformáló erejét is. Mit gondoltok, miért?

mhh1.jpgLénárd László: Az egyik legfontosabb a megszállottság, a másik pedig a tény, hogy egyikünk sem készült újságírónak. Cselő is mást tanult, én is, de amikor adódott a lehetőség, hogy rendesen, újságos standoknál terjesszék a magazint, megragadtuk. De például a kilencvenes évek közepén, amikor a hazai rockszíntér a tuc-tuc miatt szinte teljesen megfulladt, plusz a grunge és az alternatív zenék miatt az iparág is átalakult – nem csak itthon, de külföldön is –, na, az szinte teljesen ellehetetlenítette a hátterünket. De kint is jöttek-mentek a tulajdonosok, a stábtagok (Lénárdék 1986-ban adták ki először a Metallica Hungarica fanzine-t, ami 1989-ben lett a német-angol Metal Hammer testvérlapja Metal Hammer Hungarica-ként (balra az első szám címlapja), 2002 óta teljesen önálló, HammerWorld néven – a szerk.). Ennek a következménye egyébként, hogy azóta teljesen magánkiadásban jelenik meg a lap; nem akartuk, hogy ki legyünk szolgáltatva a trendeknek, mások döntéseinek. De persze nem lehetett csak a lapkiadásra támaszkodni, ezért Hartmann Kristóf kollégánkkal, barátunkkal közösen elkezdtünk lemezeket is terjeszteni, ami a gazdasági válság és az internetes letöltések előretörésének idején megint csak krízishelyzetet eredményezett. De hát, ezt szeretjük! (nevetnek) Soha nem akartunk szélesíteni, mainstreamebb rockmagazin lenni és amióta a kilencvenes évek végére letisztázódtak a szerepek a globális szereplők között, azóta meg pláne nem érdemes. Ennyien vagyunk, ezt szeretjük.

Cselőtei László: Szerintem fontos kiemelni azt is, hogy mi voltunk az elsők, sikerült kialakítanunk egyfajta hagyományt. Velünk együtt pedig felnőtt egy olyan generáció, akik nem tudtak máshonnan információt szerezni, pedig éhesek voltak rá. Ők nagyon lojálisak voltak az újsághoz.

Lénárd László: Kialakult egyfajta éhség, ami hozzátartozik ehhez. Az előző generációnak, amit mondjuk a Rockinform képviselt – a Led Zeppelin/Deep Purple-féle klasszikusabb rock, hard rock és persze a progrock-vonal –, annak régen nem is volt sajtója, nem voltak rászoktatva, így igényük sem volt rá. Szóval hiába jelent meg a Rockinform, egyszerűen nem vették annyian. Egy időben anno mi voltunk a kiadója, mert próbáltuk megmenteni. De be kellett látnunk, hogy az az idősebb generáció, ami Angliában eltartja a Classic Rockot vagy a németeknél a Rocks magazint, az itthon minimális.

Cselőtei László: Emellett mindig igyekeztünk figyelni arra, hogy a HammerWorld gazdaságilag megálljon a lábán. Mi sosem kaptunk külső támogatást, nagyon kis stábbal dolgoztunk. A velünk egy ideig párhuzamosan megjelenő magazinok – a Z Magazin, a Wanted, amiből később Wan2 lett – viszont megpróbáltak majorként viselkedni, utaztatták az újságírókat külföldre, komoly honorokat fizettek, más volt a pénzügyi struktúrájuk. Mi pedig úgy láttuk, hogy a zeneipar ezt nem bírja el, de legalábbis a mi szegmensünkben ez a költségszint nem kigazdálkodható. Ezért extra energiákat kellett befektetni, hogy mégis minden a lábán maradjon.

Lénárd László: Más is a példa. Mi a fanzine-ek világából jöttünk és máig úgy gondolunk az újságra, mint egy fanzine-re. Kezdettől fogva megkaptuk, hogy mi nem is vagyunk újságírók, mire mindig mondtuk, hogy valóban nem. (nevetnek) A később indult rockmagazinok meg inkább a Q-t, az NME-t vették példának, ami alapból tök jó, csak a magyar piac nem olyan. Aztán amikor elkezdődött, hogy „hú, internet, hú, a print meghalt” akkor könnyen fel is adták, mi pedig máig hiszünk benne. Érted, cd-ket adunk ki! (nevetnek) A fizikai formátumban máig tudunk hinni.

Cselőtei László: De a nemzetközi trendek is azt mutatják, hogy ez működik. Persze, csökkennek a példányszámok, de attól még állnak a lábukon, sőt, még mostanában is indulnak magazinok, alakulnak kiadók. Nyilván volt egy nagy átrendeződés a zeneipar átalakulása kapcsán, amikor utóbbiak közül sok csődbement, de akik túlélték, azok a mai napig léteznek, mint például a Frontiers vagy a Nuclear Blast. Akik odafigyeltek és jól csinálták, azok a mai napig tudnak prosperálni.

ll_csl_1989tavasz_fotoszutslaszlo.jpg

Lénárd László és Cselőtei László a németországi Dortmundban 1989 áprilisában, közvetlenül a Metal Hemmer Hungarica első számának nyomdai leadása előtt


Hogy érzitek, tartalmi szempontból van különbség mondjuk a hazai HammerWorld és más országok metalfókuszú magazinjai között? Teszem azt, hogy itthon több interjúra és kevesebb lemezkritikára van igény?

Lénárd László: Alapvetően a legtöbb magazin egyforma – egy metalújság miről tud szólni? Interjú, koncertbeszámoló, lemezkritika, kis színes, így tovább. Szóval a legtöbb lap egyforma, de tartalmilag meghatározza, hogy melyik országban adják ki: Angliában például – ahol a nagykiadók befolyása megkopott, a fesztivál- és bookingigazgatóké viszont megnőtt, részben mert inkább ők hirdetnek – sokkal jobban fel tudnak építeni egy zenekart, az ebből a szempontból egy unikális piac. Németországban sokkal szélesebb a piac, ott van a legtöbb különböző lap. Mi pedig mindenből azt próbáljuk a sajátunkban megvalósítani, ami a magyar színtérhez a legjobban igazodik.

29401.jpgCselőtei László: A HammerWorld egyébként már régóta nem szerves része a Metal Hammer-szervezetnek. A kiadó részeként, de már akkor is önálló kft-ként kezdtük 1989-ben, de az ezredforduló után annyira szétzilálódott a nemzetközi hálózat és annyira megváltozott a kapcsolat, hogy nem láttuk értelmét a szoros kooperációnak. Szóval a HammerWorld egy önállóan előállított szellemi termék. De egyébként még amikor nem így volt, már akkor is voltak viták a kelet-európai és a nyugati ízlés között.

Lénárd László: A magyarok talán nem olyan szélsőségesek, mint például a lengyelek; náluk már a nyolcvanas években is elsősorban a thrash-death ment, a klasszikusabb vonalat csak megsimogatták és el is hagyták. A mediterrán térségben meg amikor kisüt a nap, pont hogy nem akarnak ilyeneket hallgatni. (nevetnek) Persze ott is vannak azért death-black bandák, de nem véletlen például, hogy az olasz Frontiers az egyik legfontosabb kiadó a dallamosabb/AOR-os színtéren.


Ha egy külföldi ismerősötöknek kellene mutatnotok egy dalt vagy lemezt, amiről úgy gondoljátok, hogy megtestesíti a magyar metalt, melyiket választanátok?

Lénárd László: Attól függ; a metalos elég nagy ernyőfogalom, amin belül rengeteg kisebb halmaz van. De például a Pokolgép jubileumi koncertjén itt volt egy mexikói srác, aki Los Angelesben él és csak ezért a fellépésért utazott ide. Már az Omen-szövegeket is énekelte, Pokolgép-felvarrók, Pokolgép-póló, na, neki például nem tudnék a mai színtérről mit ajánlani, mert ebből a klasszikus metalból kevés van, nincs igazán jó. Valahogy az a fajta lendület, ami a skandinávoknál vagy az amerikaiaknál megvan, hogy például a brit heavy metal érzésvilágát újra kitalálják, olyan zenekarokkal, mint például a Night Demon, nálunk nincs meg. Viszont aki modernebb-súlyosabb dolgot akar, annak ott vannak Apey-ék, death metalból például az Age Of Agony-t vagy a Kill With Hate-et mondanám, vagy thrashből az Archaic-ot. De a klasszikus metalból hiány van.

img_0099_1.jpg


A magyar metal egyik furcsa sajátossága, hogy mióta létezik, az aktuális kultúrpolitikai berendezkedéstől függetlenül nem
sikerült betörnie a mainstreambe, nem vagy csak nagyon ritkán játsszák a rádiók. Eközben viszont a műfaj egyes zenekarai rendszeresen megtöltik a Barba Negrát, jól fogynak a lemezeik, nem lehet azt mondani, hogy érdektelenség övezné őket.

Lénárd László: Én inkább meg sem szólalok, mert ha mégis, rögtön kiderül, hogy én vagyok Szakács Árpád álnéven! (nevet) De ez máshol is egy kicsit könyökkel félresöpört műfaj. Az, hogy vannak olyan fesztiválok, mint a Hellfest vagy a Wacken, annak köszönhető, hogy magunk korabeli arcokat egyszer elkapott egy abszolút újszerű világ és azóta is ott vannak, ezt akarják csinálni. Emiatt nem lehet kipusztítani ezeket a magazinokat és fesztiválokat; a brit metal a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján rengeteget átvett a punk csináld-magad ideájából és ez a mai napig érvényes. De egyébként mindig van valami ok: ez a zenekar ezt írja a szövegébe, ez a másik meg túl ciki sokaknak, gondolj csak az egész folkmetal-mozgalomra. Vagy gondolj arra, hogy a kívülállók számára milyennek tűnik a heavy metal.

Cselőtei László: Szerintem a hetvenes-nyolcvanas években kialakult egy nagyon rossz imidzse ennek az egésznek társadalmilag. Akkoriban sem volt érvényes, mára meg pláne nem, hogy almabort ivó csövesek hallgatják a hard rockot, mégis tartja magát az elképzelés. Pedig például mi ketten is budai értelmiségi családból származunk és rengeteg olyan embert ismerünk, akik a zenébe szerettek bele, nem pedig a társadalmi mondanivalóba. De a mostani politikusok legtöbbje is korunkbeli, ugyanazt hallgatva nőttünk fel. Mégis, valahogy az átlagembernek nem lehet büszkén azt mondani, hogy te mondjuk Iron Maiden-fanatikus vagy, mert egyből megjelenik előtte a sztreccsnadrágos Bruce Dickinson képe. Szóval valahogy az imidzs kiszorította ezt, míg az alternatívban valószínűleg az értelmiségi-egyetemista viselet miatt ez nem volt probléma. Meg a hangzás is szélsőségesebb persze: azok, akik szeretik, esküsznek a torzított gitárra, de akik nem, azok nagyon nem, a médiában dolgozók nagy része pedig utóbbi kategóriába esik. Nekünk pedig hiába volt több rádióműsorunk is, nem tudtunk áttörni egy falat.

steve_harris_es_cseloek.jpg

Cselőék az Iron Maiden vezetőjével, Steve Harrisszel


A
tematikus fesztiválokat leszámítva szinte minden fesztivállal kapcsolatban visszatérő kritika, hogy mióta a Szigeten nincs Hammer-sátor, a rock-metal abszolút nem képviselteti magát rajtuk, kivéve olyan biztos neveket, mint az Iron Maiden. Erre pedig az szokott lenni a válasz, hogy nincs akkora méretű érdeklődés, ami miatt rentábilis döntés lenne.

Cselőtei László: Tíz évig volt nagyszínpadunk a Szigeten és szinte mindig tömve volt. Szerintem ez megint egy koncepció, hogy mit akarsz elérni a fesztiváloddal; minket Gerendai Károly keresett meg a kétezres években, hogy működjünk együtt, nem a mi ötletünk volt.

Lénárd László: Nem íródott le ez sehol, de azért kapcsolódott ez ahhoz is, hogy mi több másik szervezővel együtt elindítottuk a Summer Rocks fesztivált. Ami sok minden lehetett volna, de Karcsi szempontjából valószínűleg jó volt ez a megoldás, hogy ilyen módon bekerült ez a történet a Szigeten belülre, amíg ez érdekes volt nekik. De én már nem bánkódom emiatt és nem is gondolom, hogy ennek meg kellene változnia: a fesztivál egésze és amit képvisel, az nagyon nem metal. A legutolsó szigetes Iron Maidenre már ki sem mentem, mert abban a közegben nem tudom egyszerűen élvezni. (nevetnek) De egyébként amíg a VOLT-ra elhívnak egy-két metalzenekart, akik látványos teltházat csinálnak, addig szerintem ez elsősorban nem igény, hanem koncepció kérdése.


Zárásképp adja magát a kérdés – melyek számotokra a legfontosabb-legkedvesebb magyar metallemezek?

pokolgep_adj_uj_erot.jpgLénárd László: Ez eleve attól függ, hogy mit nevezünk metalnak, mert például a Tankcsapdát nem nevezném annak, mégis sok lemezük nagyon közel áll hozzám. Akárcsak az Omentől a Jelek, rengeteg Ossian-album, a régi és az új korszakból is. Természetesen a Pokolgép. Hm… Leander, Apey, bár szerintem ők még mindig nem írták meg azt a lemezt, ami igazán bennük van. Meg hát fontos a nosztalgiafaktor, hiába van az ember tisztában az akkori lemezek hiányosságaival. (gondolkodik) Az a baj, hogy hiába sorolnék fel rengeteget, úgy is biztosan kihagynék még valamit.

Cselőtei László: Igen, az is számít, hogy az ember min nő fel. Én még a nagyon régi, tehát az első lemez előtti Pokolgépet például nagyon szeretem, ott szerintem nagyon jó nóták voltak, amikből aztán nem mindegyik került fel valamelyik lemezre. Illetve, nem hazabeszélésképp, de szerintem az Adj új erőt is nagyon jól sikerült. Vagy az Ossiantól az Acélszív, de az újkori P. Boxokat is nagyon szeretem. Modernebbek közül az AWS legutóbbi albuma (a 2016-os Kint a vízből – a szerk.), vagy a 2015-os Nova Prospect (Szemben az óriás – a szerk.) jött be. De rengeteg nagyon jó magyar lemez jön ki, valahol igazságtalan is, hogy az ember egyet kiemeljen.

interjú: Kollár Bálint
fotó: Lékó Tamás
archív-kép: Szűts László

https://recorder.blog.hu/2018/09/17/_maig_ugy_gondolunk_az_ujsagra_mint_egy_fanzine-re_cselotei_laszlo_lenard_laszlo-interju
„Máig úgy gondolunk az újságra, mint egy fanzine-re” – Cselőtei László & Lénárd László-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7114244845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.