76 éves korában elhunyt Aretha Franklin, a soul királynője, minden idők egyik legnagyobb énekese. Hatása felbecsülhetetlen a popzene alakulására, életműve pedig nemcsak örök slágerek tekintetében az egyik legjelentősebb. 1967 és 1972 között megjelent albumai a poptörténet egyik legjobb lemezsorát képezik, de az élete és munkássága előtt tisztelgő, a szerintünk legjobb albumait összegyűjtő cikkünkben az aranyévek előttről és utánról is szerepel nagylemez. Aretha a legjobb formájában.
(a lemezek a lemezcímre kattintva szólnak)
The Queen In Waiting (2011)
Aretha első korszaka a Columbia kiadónál szerencsétlenül alakult, a gospel világából érkezett nagyon fiatal énekesnővel énekeltettek popdalokat, jazzsztenderdeket és félszívvel a soul felé is terelték, de az egységesség hiányánál nagyobb probléma volt az alapanyagokkal – ahogyan Aretha is megjegyezte a korszakról: „tudom és ők (a Columbia kiadó) is tudják, hogy tudom, hogy én soha nem kaptam akkora támogatást, mint amekkorát Barbra Streisand kapott.” Franklin énekhangja azonban természetesen már ekkor ellenállhatatlan és azért remek dalok egész sorát adja elő, csak a későbbi zseniális lemezek fényében tűnik ez az időszak halványabbnak, de az utána jövő soulénekesek az 1960-1966 közötti korszak lemezeiről is nagyban inspirálódtak. És voltak azért egészen jó albumai ekkor is: az Aretha című 1961-es első jazzsoullemez (mert ugye volt egy még elsőbb gospellemez 1956-ban Songs Of Faith címmel, amit később sokszor, sok más címmel újra kiadtak), a The Electrifying Aretha Franklin című 1962-es popsztenderdlemez, a Runnin’ Out Of Fools című 1964-es, tinipopdalok popsoulos átdolgozását tartalmazó LP és az 1966-os, átmeneti, már egészen soulos Soul Sister mind egészen tűrhető (sőt, a két legjobb ekkori jazzes lemeze, a Dinah Washington előtt tisztelgő 1964-es Unforgettable: A Tribute To Dinah Washington és az 1965-ös Yeah!!! is élvezhetők). Összességében azonban ezek közül egyik sem olyan érinthetetlen, mint amik ezután érkeztek, ám egy válogatást mindenképp érdemes ismeri a Columbia-évekből. Az Atlantic kiadóhoz szerződés után érkeztek is a kompilációk, az 1967-es Aretha Franklin’s Greatest Hits és az 1971-es Greatest Hits: Aretha Franklin 1960-1965 elég jók, de inkább érdemes keresni a későbbi, bővebb gyűjteményeket. A 2002-es dupla The Queen In Waiting: The Columbia Years 1960-1965 (és Essential című azonos újrakiadása) talán túl bőséges is a maga negyven számával, így a hasonló című, feszesebb szerkesztésű, streamingfelületekre optimalizált The Queen In Waiting adja a leghatásosabb betekintést a kezdeti időszakból.
I Never Loved A Man The Way I Love You (1967)
1967-ben Aretha Franklin átszerződött az r&b/soul egyik legfontosabb kiadójához, az Atlantichoz, pontosan tudta mi kell neki és azt is, hogy azt itt megkapja (egyrészt mélydéli, fúvósdús, koszos és erős megszólalást, másrészt mainstream-áttörést, amire éneke mindenki szerint predesztinálta, valamint nagy slágereket, amik a Columbia-periódusban elkerülték). Az első lemez rögtön a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, legtökéletesebb albuma lett, de a következő öt évben, 1972-ig minden itt kijött Franklin-kiadvány kimagasló, egyértelműen ez az énekes fejedelmi korszaka. Mindez azonban mégsem kezdődött olyan egyszerűen. Jerry Wexler, az Atlantic vezetője a korszak legklasszikusabb soul-stúdiójába, az alabamai Muscle Shoals-beli Fame stúdióba küldte Franklint, ahol Rich Hall stúdióvezető és a remek házizenekar várt rá. Aretha odaült a zongorához, előadta az I Never Loved A Man (The Way I Love You)-t, a zenészeknek leesett az álla, de azért lekísérték, megtörtént a csoda. És egy nagy veszekedés is, amit az egyik trombitás kezdeményezett, és amibe beszállt a kiadóvezető és Franklin férje, Ted White is, aki nagy verekedő hírében állt, és persze, mint később kiderült, bántalmazó kapcsolatot tartott fenn feleségével is. Franklin elviharzott, kijelentette, hogy soha nem tér vissza a Fame-be, Wexler pedig ott állt másfél rögzített dallal, amik közül a rádióknak kiküldött I Never Loved… azonnali siker lett. Amire Franklin mindig is vágyott, így beadta a derekát, felhívta Wexlert, hogy hajlandó folytatni a Muscle Shoals-i zenészekkel, de egy New York-i stúdióban. Ahol továbbra is érinthetetlen formában, elsőre énekelte fel a dalokat, 24 éves volt ekkor. A kislemez Top 10-es siker lett a Billboardon, az r&b-listán pedig első, milliós példányszámban fogyott, Franklin megkapta, amire vágyott és többet is. A következő kislemez, Otis Redding Respectjének feldolgozása már a sima kislemezlistán is első lett: színre lépett a soul királynője. A dal kifordítja az eredeti férfiszereplő tiszteletparancsolását, és női szemszögből mutatja be, milyen az, amikor az erős, magabiztos nő tudja, hogy minden megvan benne, amit a férfi csak akarhat. A feminista mozgalom himnusza lett a soul egyik egyértelmű csúcsdala (sőt a polgárjogi mozgalom is zászlójára tűzte), csak ekkor azt a fájdalmas tényt nem tudta még senki, hogy otthon a férfi mégsem tiszteli ezt a nőt. A nagylemezről legyen elég annyi, hogy nemcsak a soul műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, de úgy általában minden idők egyik legjobb albuma, tényleg kötelező ismerni.
Aretha Arrives (1967)
Sokan elsietett, gyengébb alapanyagot tartalmazó lemeznek tartják, amit a nagy siker nyomán kapkodva hoztak össze néhány hónappal később, miközben az énekesnő és férje egyre többet veszekedett és ivott. A Q magazin minden idők 'sikerlemezt követő, legfelejthetőbb albumai' listáján még az első helyet is megcsípte, ami teljes sületlenség, az Aretha Arrives perfekt album, Aretha valóban beérett és amire a cím igazából utal: ha Aretha megérkezik a stúdióba, akkor mindenki transzformálódik legjobb énjévé. Tipikusan olyan lemez, ami más előadótól életműcsúcs lenne, de persze senki más nem tudná így előadni. A énekesnő pályáján is simán top 10-es, még ha az alsóbb régióba fér is csak be.
Lady Soul (1968)
Nem úgy a következő lemez, az 1967. márciusi I Never Loved… után még mindig egy éven belül, 1968 januárjában kiadott Lady Soul, ami nagyon közel ugyanaz a minőség, mint az Atlantic-debüt. A déli, memphisi soulhangzás egyik legszebb példája, sőt, amikor a soulra gondolunk, akkor a fejünkben szóló zene lényegében ez a lemez. Franklin minden korábbinál érzelmesebb. Ekkor már nagyon súlyos problémái voltak otthon domináns férjével, naná, hogy ez az előadásában és az általa írt dalokban is visszaköszönt. Amikor például lila szemmel érkezett a stúdióba, akkor nagyjából mindenki tudta, hogy az nem egy véletlen baleset következménye, ahogyan azt állította. Arról nem is szólva, hogy Franklint éppen a stúdióban érte a szeretett, tisztelt Otis Redding 1967. december 10-i halálhíre, az énekesnő még tíz napig dolgozott az anyagon, így a Lady Soul Reddinget is gyászolja.
Aretha Now(1968)
Aztán ismét csak néhány hónap telt el és újra stúdióban volt az énekesnő, és ismét egy tökéletes lemezt készített, pazar sorozat ez, de ha lendületben van valaki, akkor nem szabad megáll(íta)ni. Himnuszok sora szerepel ezen is: például a Think, a személyes szabadság dala, amely ismét saját problémáin alapszik (férje is társszerző), de egy nemzedék érezte magáénak, és énekelte polgárjogi tüntetéseken, miután nem sokkal megjelenése előtt meggyilkolták Martin Luther Kinget. Az I Say A Little Prayer visszakanyarodik gospeles gyökereihez, összességében pedig tempósabb album, egy kicsit más arcát mutatja az énekesnőnek.
Soul ’69(1969)
Ez a lemez viszont nem is kicsit más arcát mutatja. A cím majdnem annyira félrevezető, mint a Queen-féle Jazz, hiszen az előző négy lemezen megszokott déli deep soul helyett itt nagyzenekari jazz szól, engedékenyebben souljazz, amit 1968-ban rögzítettek. De ez ne legyen akadály, hiszen ismét kiváló a lemez, Franklin legjobb jazzes anyaga a korai próbálkozásokat követően, és annyi siker után, amely az elmúlt két évben kísérte pályáját, ennyi „kísérletezés”, megcélzott közönségbővítés bőven belefért.
Spirit In The Dark (1970)
Ugyan 1969-ben volt még egy nem jelentős posztumusz Columbia-kiadás kiadatlan 1964-es felvételekből (Soft And Beautiful), nyilván a régi lemezcég is fel akart szállni a sikervonatra. És ugyan 1970 januárjában már kijött egy jó Franklin-sorlemez (a döntően feldolgozásokat tartalmazó This Girl’s In Love With You, amelyen szerepel két olyan dal is, amit direkt neki írtak, de a Son Of A Preacher Mant nem kérte Aretha, és csak azután gondolta meg magát, hogy Dusty Springfield sikerre vitte 1969-ben, illetve a Let It Be, amit Paul McCartney ajándékként küldött a soulqueennek, aki a Beatles előtt fel is énekelte erre a lemezre), de az igazi csúcsminőségű folytatás ez a másik 1970-es lemez lett. A Spirit In The Dark (némely japán és angol kiadásnak Don’t Play That Song a címe) már szolidabb sikert aratott a hatvanas évek végi lemezsorhoz képest, ám minőségben a három legjobb Franklin-LP egyike ez (a másik kettő, az I Never Loved… és a Lady Soul, nyilván). Hogy mi kellett ehhez? Mintha összefüggés lenne a lemezek és a magánéleti válság mélysége között, hiszen a dalok részben 1969-es válását dolgozzák fel. Az erőszakos férjtől már 1968 végén elköltözött az énekesnő, de még sokáig nem tudott szabadulni tőle, 1969-ben például Franklin házában lőtte le Sam Cooke testvérét, féltékenységből. Pedig Aretha akkori turnémenedzserétől, Ken Cunninghamtől volt hét hónapos várandós… Negyedik, utolsó fiát aztán 1970 márciusában szülte meg (az elsőt 12 évesen, 1955-ben hozta világra, a másodikat 14 évesen, 1957-ben, a harmadik pedig első férjétől született 1964-ben), egy hónappal később már stúdióban volt a Spirit In The Dark dalaival. Évek óta legjobb saját szerzeményei szerepelnek az igen egységes, erőt sugárzó, de sötét, nagyon személyes korongon. A soul egyik legkatartikusabb lemezén.
Young, Gifted And Black(1972)
A következő stúdiólemez közel az előző szintjén kezdődik és folytatódik is úgy a végéig. Miközben az talán először történik ebben a nagy korszakban, hogy nem csak a részben az énekesnő által kifejlesztett sajátos déli soul szól, hanem a műfaj természetes fejlődése is hatást gyakorolt a lemez hangzására: a funk több dalban nyilvánvaló erővel jelenik meg, de a másik véglet, a philadelphiai smooth soul is, miközben a címadó szerzemény Nina Simone előtt tiszteleg. Az aranyévek utolsó kiemelkedő soullemeze ez Franklin életművében és egyben ezen jelenik meg a fekete öntudat a legnagyobb erővel.
Amazing Grace (1972)
De még 1972-ben megjelent egy másik csúcslemez is, igaz ez már egy templomi élő gospelalbum. Vissza a gyökerekhez. Bár két remek koncertlemez kijött ezekben az években is: az 1968-as Aretha In Paris a csúcson rögzített pillanatfelvétel, de nem feltétlenül csúcs zenészekkel (legalábbis az énekesnő elégedetlen volt a kiadvánnyal). Az 1971-es Aretha Live At Fillmore West viszont a fehér hippiközösség szentélyében hódított meg egy új közönséget (Franklin a nézőtérről rángatta fel duettezni az eleinte hezitáló Ray Charles-t egy olyan dalba, aminek a r&b-legenda nem is ismerte a szövegét, de így is parádés a közös előadás). A definitív élő album azonban ez a dupla gospelkorong. Kétmillió példányban fogyott, azaz ez a legkelendőbb Franklin-album, egyben minden idők legkelendőbb gospellemeze is. Már a debüt, az 1956-os, 14 évesen felénekelt Songs Of Faith is a hit dalait tartalmazta, bár elég hullámzó a felvétel hangminősége, ettől függetlenül 1972-ben természetesen gyorsan újra kiadták The Gospel Soul Of Aretha Franklin címmel. Az Amazing Grace viszont kategóriákkal jobb lemez, a megszentelt nyugalom albuma, tipikusan az az eset, hogy akkor is érdemes hallani, ha nem hiszel abban, amiben az előadó.
Who’s Zoomin’ Who? (1985)
Hogy 1972 után mi történt? Egyrészt Franklin az előző hat évben végigvitt lemezsorozatával mindent bizonyított, a legnagyobb amerikai énekesnő, a soul királynője volt. Másrészt a soul szélsebesen fejlődött tovább és minden sztár életében eljön a pillanat, amikor már nem ő a legizgalmasabb. A legvalószínűbb, hogy ez a két dolog együtt az, ami történt. A Young, Gifted And Blacket követő 1973-as Hey Now Hey érezhetően a zeitgeistet próbálja elkapni soulfunkos himnuszokkal (Quincy Jones a producer), de már csak trendkövető, az 1974-es Let Me In Your Life eggyel visszalépett a smooth soul felé, jobb is a végeredmény, de aztán egészen közepes albumok érkeztek, közte Curtis Mayfield producelte LP-k (az 1976-os Sparkle a korszak filmzenés sikervonatára akart felszállni, eléggé elkésve), plusz elkerülhetetlenül jött több diszkós próbálkozás is (rajongók persze az 1973 utáni lemezeken is találhatnak gyöngyszemeket). Ahogyan egyszer már bevált, Franklin 1980-ban megint lemezcéget váltott, de az Arista már nem bizonyult olyan tuti húzásnak és a nyolcvanas évek sem róla szólt. Ennek ellenére fokozatoson visszaszerezte hírnevét, a kommerszpopos, szirupos, 1980-as Aretha után egyre jobb lemezeket jelentetett meg (és a The Blues Brothers című filmben alakított pincérszerep szintén lendített karrierjén). Az 1981-es Love All The Hurt Awayjel megérkezett a nyolcvanas évekbe, majd két Luther Vandross felügyelte nyárias quiet strom-lemezzel, az 1982-es Jump To Ittel és az 1983-as Get It Righttal máig bevethető 80s chillpop-nyugtatókat adott a világnak. De az igazi visszatérés (milliós siker tekintetében is) ezzel az 1985-ös, kortársibb sounddal elkészített LP-vel érkezett el. Tipikus 80s produkció, színes, laza anyag, de az elevenségében ott van Aretha Franklin zsenialitása is, plusz rajta van egy világsláger is, a Eurythmics-közösködés (a Sisters Are Doin' It For Themselves egy újabb feminista-himnusz). A folytatásban jött egy George Michael-duett is (az azt is tartalmazó 1986-os Aretha is oké LP), még egy dupla gospelanyag (ez is jó), de aztán a lassú, méltóságteljes, ám nem túl dicső lezárás: a kilencvenes évek óta kiadott szórványos lemezek már tényleg felejthetők, pedig ha valaki, akkor ő megérdemelt volna egy olyan nívós lemezes visszatérést, mint ami a 21. században Solomon Burke-nek, Al Greennek vagy Bobby Womacknek megadatott. Panaszra azonban így sem lehet okunk, ha jó Aretha Franklin-albumot szeretnénk hallani. Eleve itt van ez a tíz tökéletes album, amiről a cikk szól, plusz, még számos másik, amit említettem közben. Mindez olyan bőséges muníció, hogy az párját ritkítja.
Dömötör Endre
