„A pokolban fogok elégni” – Wavves-interjú

2008-ban alakult Nathan Williams énekes-dalszerző szólóprojektjeként a Wavves, aminek már rögtön az első lemezét olyan oldalak méltatták, mint a Pitchfork vagy a Spin. Az igazi áttörést az ekkor már zenekarként működő formációnak a 2010-es King Of The Beach című lemez hozta meg. Tehát tíz évet kellett rá várnunk, hogy Magyarországon is láthassuk koncertezni, de megérte – a Wavves egy igazán átütő energiájú surfpunk-bulit csapott a Kolorádó Fesztivál pénteki napján. Ezután Williams egy interjút is adott nekünk, majd a Hinds-lányok kitetoválták.

Először is tudnod kell, hogy 2010 környékén Budapesten nem is volt igazi indie-party a King Of The Beach nélkül, szóval nagyon örülök, hogy végre eljutottatok hozzánk.

Nagyon köszi! Őszintén megmondom, gőzöm se volt arról, hogy Magyarországon bárki is tudja, ki vagyok. A promóter is pont ezt mondta, amit te, hogy 2010-2012 környékén a Wavves egészen ismert volt nálatok, és már akkor is szerette volna, hogy eljöjjünk ide koncertezni, de sajnos nem volt elég pénze. Ez a fesztivál pedig, ha jól tudom, hároméves, és most végre sikerült összehozni, aminek tényleg kifejezetten örülök, mert őrült egy közönségünk volt!

Mire számítottál?

Fogalmam sem volt tényleg, hogy mi lesz. Aztán behoztak kocsival a kibaszott erdőbe, ráadásul a sofőr jó gyorsan is hajtott. Ehhez hozzájön, hogy elég másnaposak is vagyunk, reggel 4-kor repültünk ide Párizsból, ami azt jelenti, hogy nagyjából reggel 7-kor értünk Magyarországra, azóta pedig nem aludtunk. Amikor megérkeztünk ide, itt volt már mindenki, a Hinds például. Valószínűleg egy normális zenekar kidőlt volna és nem beszélgetett volna senkivel, de azok nem mi vagyunk.

Vissza a zenéhez – a Wavves egy szólóprojektként indult, ami sokat formálódott az évek alatt és sok tagcserén ment keresztül. Miért van ez?

Igazából a line-up maga annyit nem változott, inkább csak a dobosok váltották egymást.

Miért utálod a dobosokat?

(nevet) A dobosokkal nehéz, ez az igazság! De Brian Hill most már öt éve a Wavves tagja. Visszatérve a kérdésedhez a zenekar azért szerveződött körém, mert egyszerűen nem tudtam szólóban turnézni, nem tudtam egymagam azon a sokféle hangszeren játszani. Ekkor találkoztam Stephennel (Stephen Pope basszusgitáros - a szerk.), a többieket pedig valahogy bevonzottuk. Brian például egy csomó zenekarban játszott korábban, aminek a koncertjeire jártam San Diegóban.

És a többiekkel mi történt?

Az első dobosunkat még a katolikus középsulinkból ismertem. Elkezdtünk együtt zenélni, aztán olyanokat mondott, hogy imádkozik a lelki üdvömért, meg hogy a pokolban fogok elégni. Félre ne értsd, nem a keresztényekkel van bajom, de ez egy kicsit azért sok volt. Aztán jött Billy, de ő ráunt a turnézásra. Egyébként ezt meg tudom érteni, mert nagyon nehéz műfaj. Nem csak arról szól, hogy buli buli hátán, hanem teljesen összebassza a gondolataidat. Szóval nagyon ott kell lenni fejben és fizikailag is ahhoz, hogy ezt bírni lehessen. A barátommal, Eddel (Edward Droste, a Grizzly Bear frontembere - a szerk.) beszéltük pár napja, hogy az emberek ezt egyáltalán nem értik. Sokszor mindenféle mentális betegségekkel, szorongással jár, mert egyszerűen az emberi szervezet nem erre van kitalálva. Soha nem alhatsz a saját ágyadban, folyamatosan más emberek vesznek körül, aminek köszönhetően nagyon nehéz kapcsolatokat, barátságokat fenntartani. Állandóan úton vagy, amiből ők csak azt látják, hogy nem vagy ott velük. Party-party-party, ivás-ivás-ivás, koncert aztán jöhet a következő hely. Aztán amikor hazaérsz, nem tudsz mit kezdeni magaddal. Szóval ebből lett elege Billynek és Jacobnek, én pedig meg tudom ezt érteni.

Igen, nagyon nehéz lehet. Ennek biztosan köze van ahhoz, hogy 2009-ben a Primavera Sound fesztiválon összeomlottál a színpadon.

(kikapcsolja a diktafont) Következő kérdés.

Beszéljünk a tavaly megjelent You’re Welcome című albumodról, ami azért is különleges, mert a Warner major kiadótól elszerződve saját magad jelentetted meg. Miért volt ez?

Elég furcsa nagykiadónál lenni, főleg napjainkban, és közben ilyesfajta gitárzenét játszani. Rengeteg szupersztár van hozzájuk leszerződve, akik húzzák a szekeret, és ezzel nincs is semmi baj, de velünk nem sok mindent tudnak kezdeni. Nem is nagyon jöttem ki a kiadó embereivel, elég nagy a fluktuáció is, egyik nap ezzel leveleztem, a másik nap meg azzal. Szóval úgy döntöttem, inkább a saját kezembe veszem az irányítást.

De nem ez volt az első próbálkozás arra, hogy teljesen indie-k legyetek.

Valóban nem, a 2011-es Life Sux című EP volt az első Ghost Ramp-megjelenés (Nathan kiadója – a szerk.), de az inkább tapasztalatszerzésnek volt jó. Akkoriban mindent egyedül próbáltam csinálni, de nem igazán sikerült. Aztán eltelt pár év, jobban beleláttam a dolgokba, és úgy döntöttem, most már én is meg tudom ezt csinálni.

Most már úgy érzed, jól működik a kiadód?

Igen, van egy lemezboltunk is Los Angelesben. Rengeteg munkával jár, de most úgy érzem, megéri. Jelenleg sokat foglalkozunk videojáték-soundtrackekkel. Vannak ezek az indie-játékok, amikről a legtöbb ember nem is tud, miközben milliók vásárolják világszerte. Van például egy Danny Baranowsky nevű srác, ő csinálta a Crypt Of The NecroDancer zenéjét, ami egy több millió eladású cucc. Vagy ott van a Lisa, ami egy nagyon menő 2D-s játék, ami egy posztapokaliptikus világban játszódik, és arról szól, hogy a férfiak rabigába hajtották a nőket, és csak arra használják őket, hogy szüljenek – ebben a világban pedig te vagy az utolsó nő, aki harcba száll velük. Egy nagyon jól átgondolt játék, remek zenével. De a lényeg, hogy most ezekre koncentrálunk, mert úgy érzem, ezek nem kapnak kellő figyelmet, a legtöbb zenéje sokkal jobb, mint bármelyik mozis kasszasiker soundtrackje, csak az emberek nem beszélnek róla.

interjú: Biczó Andrea