Ha a Billboard Hot 100 legelején álló számokat nézzük, akkor azt gondolhatjuk, hogy az év eddig egyértelműen Drake-ről szólt, február óta szinte csak ő volt az élen (God’s Plan, Nice For What, In My Feelings); ha a top 10-et, akkor meg főleg a hiphopról szólt 2018. Szóval semmi különös – gondolhatnánk. Pedig történtek azért különleges dolgok. Nyitóképen Hayley Kiyoko.
Sokféle nyelven
Az egyik ilyen az volt, hogy a BTS Love Yourself: Tear című albuma a Billboard-albumlista első helyére került. A BTS fiúzenekar (vagy ahogy a Stereogum fogalmaz: „egy közösségimédia-birodalom, amihez jár kísérőzene is”) az első koreai együttes, aminek ez sikerült, és még számos egyéb rekordot is megdöntöttek – többek között 2017-ben róluk szólt a legtöbb Twitter-poszt a világ összes híressége közül. Túl azon, hogy az album mindenféle műfajba belekóstol, fontos jellegzetessége, hogy főként koreai nyelvűek a szövegek. Persze volt már példa nem angol nyelvű slágerre (a Macarenától a Gangnam Style-ig), de ezek jórészt novelty, de legalábbis egyslágeres előadóktól származtak. Nem tisztán angol nyelvű album a lista élére ezelőtt 2006-ban került: az Il Divo, de hát az is egy kivétel, klasszikus crossover. A BTS sikere azonban egyrészt színtiszta (K-)pop, másrészt valószínűleg hosszan velünk maradnak (lásd Twitter).
EZ GANG STYLE - DÉL-KOREA ÉS A K-POP.
Másfelől a latin pop elképesztő hódítása is részben vagy egészben spanyol nyelvű dalok sikerét hozta. Ma már az olyan sztárok, mint Jennifer Lopez, nem a rendes angol nyelvű dalok mellett, egy másik közönségnek adják ki a spanyol dalokat, hanem teljesen természetesen; vagy amikor Cardi B meghívta Bad Bunny-t és J Balvint, nem kérte őket, hogy váltsanak angolra – és az I Like It közös számuk No. 1. lett. (A popzene iránt érdeklődőknek érdemes mindkét nevet megjegyezni, ha még nem tették volna. Jegyezzük meg azt is, hogy a tavalyi befutás után idén Cardi B teljesen egyértelműen a pop egyik főszereplője lett.) Szóval az amerikai és ennek nyomán a globális popmainstream kezdi elhagyni az angol nyelv egyeduralmát.
Sokféle szerelemről
A másik szerencsétlen dolog, amit kezdünk végre magunk mögött hagyni, az a heteronormatív szexualitás, tehát az, hogy a heteroszexuális kapcsolat számít a „normálisnak”. Az persze nem újdonság, hogy vannak melegek, biszexuálisok stb. a zenészek között, egy jó ideje már a legtöbb műfajban ezt (viszonylag) simán vállalni is lehet. Ugyanakkor a dalszövegekben még a nyíltan meleg előadók is úgy tettek, mintha heteroszexuális viszonyról énekelnének (angolul ugye a „he” / „she” névmás ezt egyértelművé teszi); minden, ami más, csak kivételes kalandként, netán a „leszbikusságot kipróbáló” nők esetén a férfiak felizgatását szolgáló látványosságként jelent meg.
2017 végén írt a Dazed magazin arról, hogy ez végre megszűnni látszik, és például a leszbikus nők már tényleg a leszbikus szerelemről énekelnek. A cikk példái főleg azért a mainstreamen kívülről jöttek (St. Vincent, Fever Ray, Kelela, Torres), bár a biszexuális Halsey ott van a pop élvonalában. 2018-ban viszont ez a téma erőteljesen bekerült a mainstreambe is. Februárban Katy Perry árulta el, hogy a heteronormatív megközelítés tipikus példájaként emlegetett, 2008-as I Kissed A Girlt (ami az előző évtized egyik emblematikus slágere) ma már másként írná meg. Áprilisban pedig Hayley Kiyoko panaszkodott arra, hogy egy klipjére azt mondták: „na, megint egy videó csajokról” – miközben mondjuk Taylor Swiftre senki nem mondja azt, hogy „na, már megint egy dal pasikról”. Ő nem „szexualizálja túl” a zenéjét, és nem a figyelemért csinálja: egyszerűen nőkbe szerelmes, ennyi. Ami igazán fontossá teszi ezt a téma mainstream megjelenése szempontjából, az az, hogy a kettős mércét leleplező posztra Taylor Swift rajongói ráugrottak (azt hitték, Tay Tay bántva van), mire a sztár Kiyoko védelmére kelt, és ezt írta: „ünnepelnünk kell azokat a művészeket, akik olyan bátrak, hogy őszintén írnak a szerelmi életükről”.
Hayley Kiyoko volt az egyik szereplője egy másik vitának is, ami az oly sok év majdnemsztárság után végre talán a valódi sztárság küszöbére érkező Rita Ora Girls című számáról szólt. A Cardi B, Charli XCX és Bebe Rexha vendégeket is hadrendbe állító, nyári slágernek belőtt dalban a lányok néha más lányokkal csókolóznak, de a szövegből úgy tűnik, ehhez kell némi bor, vagy éppen egy srác megjelenése. A kritikusok a jó szándékúnak tűnő (mi több, a szabadság himnuszának szánt) dalban meglátták azt, hogy ez is „a férfitekintetnek szól”, és így marginalizálja azokat, akiknek – mint Kyokónak – nem kell bor ahhoz, hogy lányokkal akarjanak csókolózni. Rita Ora válaszul biszexuálisként coming outolt, de hát valójában nem ez a kérdés.
Hayley Kiyokót egyébként rajongói egyenesen úgy hívják: „lesbian Jesus”; a pár éve még a Disney Channel filmjeiben szereplő énekes-színésznő tavasszal jelentette meg debütáló albumát, az Expectations a Billboard-listán 12. helyre került és több országban bejutott a top 40-be. De az év egyik legjobb kritikai fogadtatású, „a punci hatalmát” ünneplő lemeze, Janelle Monáe Dirty Computere kereskedelmileg még ennél is sikeresebb volt. (Ő egyébként a transzneműekre is tekintettel volt, sokszor hangsúlyozta: „nem minden nőnek van vaginája”.)
Néha művészet
Miközben a popzenéről szóló diskurzus ma nagyon nagy részt inkább szól társadalmi kérdésekről, mint szűk értelemben a zenéről, magában a popzenében ez a téma (valószínűleg szerencsére) kevésbé hangsúlyos. Éppen ezért volt kivételes esemény Childish Gambino This Is America című száma, illetve főleg klipje. A nagyon erős, de egyáltalán nem könnyen és egyértelműen felfejthető, sokszori megnézésre is új részletekkel szolgáló videóról valószínűleg egy hét alatt összeírtak minimum egy könyvre valót. Mintha a kritikusok – poptimizmus ide vagy oda – várták volna, hogy egy, a szó régi (modern, mármint posztmodern előtti) értelmében vett művészi alkotást elemezhessenek. A This Is America akkorát ment, hogy két hétig még Drake-től is el tudta venni a Billboard Hot 100 első helyét.
CHILDISH GAMBINO, AZAZ DONALD GLOVER MINDENBEN ZSENIÁLIS.
Ráadásul nosztalgiával emlékezhettünk arra a szép csendben kimúlt korszakra, amikor a jobb videók eseményszámba mentek: a stream előretörésével egyre kevésbé fontosak a klipek, egyre többször előfordul, hogy egy szám már rég sláger, amikor, na jó, készül hozzá egy klip.
Néha nagyon sok
A streamnek – oly sok minden mellett – köszönhetjük a hatalmasra fújódó albumokat is. Ennek gazdasági okai is vannak (amíg cd-t vettünk, egy húszszámos ugyanannyiba került, mint egy tízszámos; viszont húsz szám lejátszása kétszer annyi bevétel), illetve a trükk elősegíti a jó listás helyezéseket is. De a Rolling Stone szerint egyben a fogyasztói szokásokra is reagál: annyi, egyetlen mozdulattal elérhető zene van, hogy ha meg akarsz tartani egy hallgatót, akkor sok zenét kell adni neki, darabonként és/vagy egyszerre. Az igazi szörnyeteg Chris Brown tavalyi 45 számos Heartbreak On A Full Moonja volt, de ő szerencsére már kezdi elveszíteni popkulturális jelentőségét; idén a Migos 24 számos, 105 perces Culture II-ja volt a legeklatánsabb példa a túlnövesztett albumra, de Drake júniusi Scorpionja is majdnem 90 perces. (A Rae Sremmurd pedig triplát adott ki, de az egy közös + 2 szólólemez volt egyben.)
És a rock?
Közben a rockzene és a mainstream viszonya az, hogy semmi közük egymáshoz. Lehetett szörnyülködni például a Coachella programján („Hol a picsában vannak a zenekarok?” – kérdezte az ex-One Direction-tag Louis Tomlinson), vagy azon, hogy csődvédelmet kért a Gibson (bár valószínűleg pont így maradhat meg a cég). Netán azon, hogy amikor a New York Times nagy interaktív cikkben felmutatta, hol tart és merre megy a popzene, akkor a kiválasztott 25 számban egy sem volt rock. Az optimistábbak, mint Jack White, azt mondják, hogy az ínséges időszak csak azért van, mert a föld alatt készül valami nagy dolog. Szóval mi az AWS-sel jóval a világ előtt járunk! (Bocsánat.)
Rónai András
A 2018-AS NYÁR NAGY SLÁGEREIRŐL, SLÁGERESÉLYEIRŐL MAGYAR PRODUCEREK MONDANAK VÉLEMÉNYT.
