Deafheaven: Ordinary Corrupt Human Love (lemezkritika)

2018.07.21. 14:01, rerecorder

deafheaven-red-photo-credit-corinne-shiavone.jpg

A Deafheaven mindössze nyolc év (és három lemez) alatt eljutott oda, hogy amikor új albumot jelentet meg, az nagybetűs eseménynek számít, amit egyaránt várnak a Pitchforkon szocializálódott hipszterek és a naponta fordított keresztet vető blackmetálosok is. A kvartett előzetesen azt ígérte, hogy az Ordinary Corrupt Human Love tükrözni fogja a tagok jelenlegi érzelmi és gondolati világát – de vajon jól jártunk mi ezzel?

deafheaven-ordinary-corrupt-human-love.jpgKiadó: Anti-

Megjelenés: 2018. július 13.

Stílus: shoegaze, black metál, poszt-rock

Kulcsdal: Honeycomb

A Deafheaven úgy lett az elmúlt évtized egyik legmegosztóbb zenekara, hogy voltaképp nem csináltak mást, mint egyszerre merítettek a shoegaze-ből, a posztrockból és a black metálból – olyan embereket is megszólítva így, akik maguktól sosem hallgatnának extrémebb zenéket. Utóbbi stílus rajongói ezt a műfaj kiárusításának („pózerségnek”) élték meg, hiába hangsúlyozták a tagok, hogy ők nem műfajokban gondolkodnak. Olyannyira, hogy a karriercsináló második albumból, a Sunbatherből egyszerre lehetett kihallani a My Bloody Valentine agyrobbantó gitárorkánjait, a Slowdive éteriségét és a korai black metál angst-hajtotta blastbeatelését, mindezeket úgy gyúrva sokszor tíz perces számokká, hogy azok sehova sem tartó katarziscsavargatások helyett elértek a transzcendenciába. A két alapítótag, George Clarke énekes-frontember és Kerry McCoy gitáros által megteremtett dinamika előtt egyszerre borult le a kritika és a közönség, hogy aztán a sikerek általi nyomástól, az alkoholfüggőségtől és az autentikusságot számon kérő kommentektől hajtott 2015-ös New Bermudával elérjék az addigi legsötétebb és legkiforrottabb stílusamalgámjukat.

„Az Ordinary Corrupt Human Love arról szól, hogy újra élvezzük, amit csinálunk” – nyilatkozta Clarke a negyedik lemez megjelenése előtt. „Mintha a New Bermuda után három évig visszatartottuk volna a lélegzetünket, majd vettünk egy újat és azt mondtuk magunknak, hogy minden rendben lesz.” A címét egy Graham Greene-regényből kölcsönző album pedig ennek megfelelően a Deafheaven eddigi legszellősebb és -befogadhatóbb albuma. Megmaradt ugyan a kvintettre jellemző grandiózus kakofónia, de a gitárok még sosem szóltak ilyen bombasztikus, mindent átható módon, ahogy Clarke sem használta még ennyit a tiszta énekhangját – főleg nem balladákban. Most először lehet igazán az az érzésünk, hogy nem szimplán tételekre bontottak egy nagyobb monolitot, hanem konkrét számokban gondolkodtak, a végeredmény pedig az eddigi legsokszínűbb, ami a már említett lassabb tételektől egészen a Thin Lizzy-t idéző léggitár-virgázásokig terjed. A Smashing Pumpkins-féle Mellon Collie And The Infinite Sadness-párhuzamok végigkísérték a kvartett pályáját, az Ordinary Corrupt Human Love-val viszont rászolgáltak, legyen szó mindent elsöprő harmóniákról, epikusságról vagy a nyíltan viselt érzékenységről. De talán még többet jelent, ha azt mondjuk, hogy a Deafheaven megírta a saját Our Raw Heartját: a YOB-hoz hasonlóan ők is kiléptek a fényre, hogy ott rácsodálkozzanak arra, milyen áradó és komplex élmény embernek lenni – ebből az eszmélésből írtak egy egyszerre súlyos és felemelő, a saját univerzumát megteremtő lemezt.

8.5/10

Kollár Bálint


INTERJÚNK A DEAFHEAVENNEL. 

a friss lemez: 

https://recorder.blog.hu/2018/07/21/deafheaven_ordinary_corrupt_human_love_lemezkritika
Deafheaven: Ordinary Corrupt Human Love (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6814126831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.