Filmrecorder. Nicolas Cage vérgőzös horrorja vallásos élmény – Mandy (kritika)

Egyedülálló tripre számítson, aki bemerészkedik a Mandy rémálomszerű látomásába, mely a kaszabolós horrorok, a súlyos szimbolikával terhelt pszichedélia és a hamisítatlan Nicolas Cage-őrjöngések rajongóinak igényeit is messzemenőkig kielégíti.

A Mandy utolsó képkockája után beálló csendet a Karlovy Vary-i éjféli vetítésen az egyik néző önkéntelen reakciója törte meg, annyit mondott: „wow”. Úgy valahogy. Két óra tömény téboly,  mintha másvalaki hagymázas lázálmába taszítanának, ahonnan nincs menekvés. Lenyűgöző rettenet, eszetlenül szórakoztató, csuromvéres rémmese, amivel éjszakai tábortűz mellett riogathatjuk a barátainkat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi, a beszélő nevű Red, aki nem akart mást, mint hogy békén hagyják. Kint élt a vadonban, távol a világ zajától, boldogan, mert ott volt mellette művész barátnője, Mandy. Csakhogy ezen a Földön nincs helye az idillnek. Egy véletlenszerű találkozás során szemet vet Mandyre egy vallásos szekta, amely természetfeletti lények segítségével rajtaüt a szerelmeseken, hogy megfossza Redet az egyetlen dologtól, ami fontos a számára. Ő pedig még a pokolból is visszatérne, hogy nyílpuskával és láncfűrésszel felszerelkezve bosszút álljon.

A sztoriban tehát nincs az égvilágon semmi forradalmi, kismillió horrorban láthattuk már, és felmerülhet a kérdés, tud-e újat mutatni egy sokadik film, amelyben megint egy nő életének fenyegetésével motiválják a férfi főhőst. De Mandy nem pusztán eszköz, és így még nem mesélték el ezt a történetet. Panos Cosmatos rendező (a Rambo 2, a Kobra és a Tombstone – Halott város rendezőjének fia, aki Aaron Stewart-Ahnnal együtt írta a forgatókönyvet) sajátos világot dolgozott ki, amely egyaránt merít a Hellraiser-filmekből és a Manson-banda ámokfutásából, és nyakon öntötte egy szédítő, giallókat megszégyenítő képi világgal.

Nem csak a film második felében elszabaduló erőszakorgiát festik meg túlvilági színekkel, pszichedelikus fényekkel és árnyékokkal, olyan bíbor fellegekkel, animációs betétekkel és feliratokkal, amiket bármely metálzenekar boldogan tenne fel a lemezborítójára. A lassú tempójú, türelmet igénylő, hipnotikus felvezetés is egyfajta módosult tudatállapotban játszódik. A filmet kezdettől belengi az elmúlás és a veszély érzete, és az absztraktba hajló szimbolizmus révén Red, Mandy meg a szektavezér mind mitikus figurákká növekednek.

Cosmatosék merészen feszegetik a nézők határait, ugyanakkor a primer élvezetekkel sem fukarkodnak. Például, nagyon jól tudják, ha az ember Nicolas Cage-re osztja a horrorfilmje főszerepét, akkor kutya kötelessége, hogy hagyja benne elszabadulni. El is szabadul, de még mennyire. Temérdek ZS-filmes szerepválasztása, extrém alakításainak állandó popkulturális parodizálása miatt hajlamosak lehetünk megfeledkezni arról, hogy Cage valójában nagyszerű színész, és értő kezekben csodát lehet tenni a túlzásaival. Márpedig rég nem volt ennyire erős: akad nem egy klasszikus, Nic Cage-es nagyjelenete, de az igazán letaglózó az az érzelmi atombomba, amit az utolsó jelenetben az arckifejezésével dob le.

A Mandy össztűz alá veszi minden érzékszervünket, ezért legalább annyira auditív, mint vizuális élmény. Eleve szomorú lenne, hogy ez az idén februárban elhunyt izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson (Sicario, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) egyik utolsó munkája, de az elektronikus hangszőnyeggel dúsított, elektromos gitár alapú, apokaliptikus rekviem, amit a gótikus képsorok mögé terít, önmagában csontig hatoló melankóliát áraszt.

És ez a zene, az alakítások (Cage mellett Andrea Riseborough kísérteties jelenléte), a 16 mm-es celluloidot imitáló, szemcsés-miazmás digitális felvételek által hordozott érzelmi többlet az igazán váratlan a filmben. Ez az oka, hogy nem csak vérpezsdítő hullámvasút, hanem mélyen beissza magát a pórusainkba. Ezért vallásos élmény, pokoljárás, az év eddigi legjobb filmje.

szerző: Huszár András

A Karlovy Vary-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója tudósít a helyszínről a site-on.