Ősszel érkezik majd a magyar mozikba a sztárokkal teletűzdelt Boy Erased, és nem ez az egyetlen idei felnövéstörténet, amely egy homofób átnevelő táborban játszódik. A The Miseducation of Cameron Post hazai bemutatójáról még nincs hír, pedig nagyon is érdemes lenne elhozni: témájában sajnos még ma is aktuális, megvalósításában pedig elsőrangú.
A New York-i születésű, iráni származású Desiree Akhavan 2014-ben hívta fel magára a Sundance figyelmét önéletrajzi ihletésű debütálásával, a Lapátra téve New Yorkbannal. Az önsorsrontó fiatal hősnő párkapcsolati bénázásaival a film szépen beillett a Csajok vagy az Obvious Child sorába. Az első siker után annyira mindig megnyílnak a kapuk, hogy a soron következő filmben már nagyobb nevek is szerepelhessenek, de ez nem mindig sül el jól: Ana Lily Amirpour (Csadoros vérszívó) és Deniz Gamze Ergüven (Musztáng) második filmjeit már negatív visszhang övezte.
Akhavan szerencsére nem jutott ugyanerre a sorsra. Fajsúlyosabb témát választott Emily M. Danforth 2012-es fejlődésregényének adaptálásával: a kilencvenes évek elején játszódó The Miseducation of Cameron Post címszereplőjét az érettségi banketten rajtakapják, hogy nem a fiú kísérőjével smárol az autó hátsó ülésén, hanem a legjobb barátnőjével, és vallásos gyámja a God’s Promise nevű átnevelő táborba küldi. A film nagy érdeme, hogy nem pályázik a minden idők legnyomasztóbb története címre, Akhavan átmenti első filmjének szellemességét.
Úgy tud viszonylag könnyeden, nézőbarát módon, nagy adag humorral mesélni, hogy közben nem válik hazuggá, nem kendőzi el egy pillanatra sem, milyen rémes helyre került Cameron. Kigúnyolja a tábor vezetőit, rámutat, mennyire röhejes, mennyire bicskanyitogató, mennyire kártékony pszeudo-pszichológiai módszerük, amellyel jó útra akarják téríteni az eltévelyedett, bűnös bárányokat. Ijesztőek a táborvezető Lydia Marsh (az acélkemény Jennifer Ehle) manipulációi, a részigazságok elferdítése: ahogy azzal érvel, hogy Cameron talán nem is volt szerelmes a barátnőjébe, csak olyanná akart válni, mint ő, ami létező jelenség a saját nemhez vonzódásnál (vele akarok lenni, vagy ő akarok lenni), de nem zárják ki egymást úgy, ahogy Lydia beállítja, és végképp nem bűn. Hiába látja, tudja Cameron, hogy baromságokkal etetik, mégis hatni tud az agymosás. Amikor megfogannak a kétségei, vagy később beütnek a tragédiák, azok valóban ütnek.
Ezeket a megrendítő pillanatokat ellensúlyozzák remekül a poénok, valamint a nagyszerűen összeszedett szereplőgárda. A táborlakók mind jól megragadott figurák: az ájtatos szentfazék, a szarkasztikus indián, a renitens hippi, a kétségbeesetten hinni akaró kedves srác és az énekesnői babérokra törő lány mind túlnőnek típusaikon, más-más árnyalatokat fednek fel a játékidő előrehaladtával. Chloë Grace Moretz általában nem a legtermészetesebb színésznő, Akhavan azonban őt is kiválóan instruálhatta, mert a főszerepben eddigi legjobb alakítását tudta nyújtani. Cameron nem harcos lázadó, nem tini Patrick McMurphyként száll szembe a tábor Ratched nővérével, és nem is végletesen visszahúzódó. Csak egy átlagos tinédzser.
A The Miseducation of Cameron Post abszolút a klasszikus hollywoodi forgatókönyvírói szerkesztést használja, a film kétharmadánál kerülnek mélypontra a szereplők. Megfelel a közönségfilmes szabályoknak, és ezt jól csinálja: céltudatos, kompakt darab, csak egy-két alkalommal válik túl teátrálissá, de még akkor sem lendül át teljes giccsbe, nem árul fals tanulságokat. Igen, a Sense8 után egy újabb LMBTQ-alkotás használja fel egy szuper éneklős jelenetben a 4 Non Blondes What’s Upját az összetartozás és szabadság himnuszaként, de minden egyértelműen felemelő mozzanatra jut egy-egy komplex és tüskés elem, mint amilyen a fantasztikus John Gallagher Jr. karaktere, a táborvezető öccse, jobbkeze és első kísérleti nyula, aki olyan mélyen internalizálta az elfojtásait, hogy mosolygós emberi ronccsá vált.
De mint mondtam, nem csak a szenvedésen van a hangsúly, hanem a kitartáson, a szabad akaraton, az összefogás erején is. A záróakkord diadalmas, még ha vegyül is bele egy csepp diszharmónia: a Clinton/Gore választási matrica elhelyezése csak addig tűnik túlzó aránytévesztésnek, amíg vissza nem emlékszünk, melyik adminisztráció vezette be az amerikai hadseregben a „don’t ask, don’t tell” irányelvet. A jövő mindig bizonytalan, a haladás sosem akadálymentes, és ma is szükségünk van ilyen jó emlékeztetőkre.
szerző: Huszár András
A Karlovy Vary-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója tudósít a helyszínről a site-on
