Annyira burjánzó volt az r&b, soul, southern soul, Chicago soul, country soul, pszichedelikus soul, northern soul, smooth soul, Philly soul, blue eyed soul, funk, p-funk, deep funk a hetvenes évek elején, hogy bátran nevezhetjük ezt a műfaj aranykorának. Soul és pop fókusztémánk utolsó előtti cikke következik (nyitóképen Marvin Gaye).
A legnépszerűbb volt 1963-ban, a legjobb lemezeket adta 1971-nek, ebből lett a disco, de még a hiphop is és minden évtizedben meg tudott újulni. Mindig újjászületik és mindig nagyon népszerű. A hiphop mellett manapság is a soul uralja a popzenét. Ám a műfajt Magyarországon soha nem kezelték rangján. A 62. Recorder magazin Soul & pop fókusztémáját egy idővonallal (a legnagyobb mérföldkövek) nyitottuk, jött a műfaj alapjainak bemutatása, majd ugrottunk a funktörténet felé, aztán a kilencvenes évek legfontosabb műfaji fejleményéről, a neosolulról szóltunk. A történeti vonal zárásaként pedig az utóbbi bő másfél évtized fejleményeiről.
Az aranykor legjobb albumainak tárgyalásakor azért érdemes visszamenni 1967-ig, amikortól nagyszámban kezdtek megjelenni a végig lenyűgöző, no filler-nagylemezek. Egy önkényes határvonalat pedig simán meg lehet húzni 1975-nél, hiszen onnantól a disco számított a legdivatosabb tánczenének. Minden előadótól csak egy album játszott, máskülönben kifolyna a lista az oldalról. Szóval ez itt csak néhány Recorder-kedvenc a soul aranykorából (a lemezek a címekre kattintva hallgathatók).
#
Aretha Franklin:
I Never Loved A Man The Way I Loved You
(1967)
Franklin közepes Columbia-LP-i után leszerződött az Atlantic-hoz, elutazott Muscle Shoals-ba, leült a zongorához és felvette a világ egyik (= top 3?) legjobb soullemezét. Slágerek, évekig jó albumok, soulkirálynőség követte.
#
Dusty Springfield:
(1969)
A blue eyed soul terminust rá szabták, de ez lényegtelen. Már korai dalaival is kiemelkedő soulénekes volt, itt pedig a definíció szerinti memphisi hangzással és a tökéletes dalokkal megszületett a másik „egyik legjobb soullemez”.
#
Isaac Hayes:
(1969)
Szimfonikus popzene és pszichedelikus rock, csak éppen egy nagyon feszes soulzenekar játssza. Hayes bámulatos történetmesélő és úgy játszik az énekes és a spoken wordös részek váltogatásával, mint aki drámát rendez.
#
The Meters:
(1969)
A lelkes stúdiózenészek megtanulták James Browntól a leckét és megcsinálták az egyik első végig jó funklemezt. Persze, nyilván a dobos élő breakbeatelése lopja el a show-t, a többiek viszont feledtetik az ének hiányát.
#
Doris Duke:
(1969)
Ezzel ott is vagyunk a kismillió „nem, vagy nem eléggé kanonizált” soul-mestermű tartományában. Atyaég, milyen precíz hangszerelés, mekkora előadás és milyen súlyos szenvedés a szövegekben. 100% déli soul.
#
Candi Staton:
(1970)
Mielőtt disco- és house-díva lett volna belőle, Candi Staton összehozott három perfekt déli soulalbumot, amelyek közül talán ez a debüt a legnyersebb. Reggeli ébresztőként például abszolút működik.
#
Curtis Mayfield:
(1970)
Ez az LP mennyire forradalminak hathatott 1970-ben! És szerencsére az az unikális kategória, hogy még ma is előremutatónak tűnik. Pszichsoul, korai krimifunk, avantgárd rock soullal, társadalmi tudatossággal. Curtis még évekig nem hibázott.
#
Donny Hathaway:
(1970)
A legnagyobbakkal egy ligában a helye Hathawaynek, Mayfieldhez és Gaye-hez hasonlóan ő is új szintre emelte a műfajt összetett hangszerelésű dalaival. Mindhárom önálló stúdiólemeze kiváló.
#
Marvin Gaye:
(1971)
Ha az ember évekig olvas egy lemezről és csak elképzelni tudja (helló, streaming előtti idők!), akkor az első hallgatás könnyen csalódás lehet, de a What’s Going On elsőre szerelem. És századszorra is rengeteget ad minden idők egyik legjobb LP-je.
#
Sly & The Family Stone:
(1971)
Pszichedelikus funksoul? Persze, hiszen ez minden idők egyik legtöbb kábítószerbe került lemeze. Mármint, amit a stúdióban elfogyasztottak az alkotók. Azért így is átjön a Gaye-nek adott válasz – lázadás a konvenciók ellen, az folyik itt.
#
Funkadelic:
(1971)
A funkrock itt kezdődik! George Clinton zenekarai nagyon sok mindent tudnak, elsősorban P-funkban táncoltatni, de ami itt zajlik az addig hallatlan volt. És lényegében azóta sem sűrűn jelenik meg ilyen elszállt zene.
#
Lee Moses:
(1971)
Ez az egyetlen nagylemez adatott meg Lee Moses gitáros-énekesnek, de ez legalább valami elképesztően élettel teli, nyers, teljes szívvel átadott. Nagyjából tökéletes album, teljesen érthetetlen, miért nem lett folytatása.
#
The Temptations:
(1971)
Több mint korrekt, sikeres Motown-vokálegyüttesből a pszichedelikus soul egyik úttörői lettek Norman Whitfield vezetésével, itt, három lemezzel később pedig már a műfajleágazással is magabiztosan játszottak.
#
Gil Scott-Heron:
(1971)
Spoken word, de ha akarom korai rap. Úttörő souljazz vagy jazzfunk, de ha akarom nagyon korai UK bass. Ez a lemez nemcsak bekategorizálhatatlan, de máig eszméletül friss megszólalású. És persze, hogy: tiszta soul.
#
The Chilites:
(For God’s Sake) Give More Power To The People
(1971)
Túl negédes – szokta megkapni a kritikát ez az album. Mégis milyen lenne? Soul a műfaja! Jóhogy negédes néha. Nem, ez bizony ott van a műfaj csúcsteljesítményei között. Mesterien felépített, megkapó szimfonikus soulrock.
#
The Stylistics:
(1971)
A Philly soul egyik alaplemeze, a Delfonics (némileg egyenetlenebb) kicsit korábbi bemutatkozása mellett definiálta is a stílust. Lágy vonósok, gondosan elhelyezett fúvósok, színesítő hangszerek, megnyerő falzett.
#
Al Green:
(1972)
A memphisi soulhangzás beteljesítése. Green ekkoriban született lemezein nem tudott hibázni, a Hi Records fejével, Willie Mitchell producerrel nyerő párost alkottak, négy LP is simán pályázhat a „legjobb Al” titulusra.
#
Bill Withers:
(1972)
Egy másik fejezet a műfajban. A folkos-jazzes-soulos előadó igazából a dalszerző-énekesek mezőnyében is kiemelt lehetne, csak éppen ő soulban mártotta meg briliáns szerzeményeit. Megunhatatlan LP.
#
Bobby Womack:
(1972)
A kiterjedt zenészcsaládból származó, ikonikus hanggal megáldott Womack ekkoriban emelt tétet azzal, hogy a tipikus Muscle Shoals-i hangzást keresztezte pszichedelikus soullal és még azt is beoltotta egy kis krimifunkkal.
#
Terry Callier:
(1972)
Callier – Withers-hez hasonlóan – igazából egy folkjazz-szerző, aki soulos hangszereléssel dolgozik és ez olyan nyerő kombináció, hogy egyrészt a műfajon belül is nagyon egyedi, másrészt simán Nick Drake szintje.
#
Esther Phillips:
(1972)
Már egyedül a nyitó Home Is Where The Hatred Is miatt megérdemelné, hogy szerepeljen itt, de persze az egész lemez kiemelkedő, Phillips igen sokat tudó (nyilvánvalóan jazzes gyökerű) énekes.
#
War:
(1972)
Az Animals énekesével indult zenekar döcögős funkrockkal kezdett, de aztán a híres énekes (Eric Burdon) kiválása után magára talált és lehengerlő funkzenekar lett belőle. E legjobb LP-je 1973 legkelendőbb albuma volt az USA-ban.
#
Eddie Kendricks:
(1972)
A Temptations kulcsénekese a zenekar fenti lemeze után vált ki és ezen a második szólóján találta meg saját hangját. Ütősökben gazdag, lassú pszichedelikus soulban és pre-disco táncdalokban.
#
Stevie Wonder:
(1973)
Csodagyerekből, a Motown egyik fejőstehenéből, a hasonló státuszú Gaye-jel nagyjából egy időben önállósodott Wonder, majd egy pazar lemezsorozattal bizonyította igazát és lett a korszak zsenije. Pszichsoulfunk szintikkel, új magasságokban.
STEVIE WONDER ÉS MICHAEL JACKSON PÁRHUZAMOS KARRIERRAJZA.
#
O.V. Wright:
(1973)
Willie Mitchell tökéletes arányokkal dolgozó memphisi soulja O.V. Wright Otis Reddinget idéző hangjával keresztezve csak nyerő kombináció lehet. Attól, hogy Al Green lemezei is ilyenek, Wright még kaphatna több elismerést.
#
Betty Davis:
(1973)
Egyrészt a legjobb példa, hogy a funk nem csak a férfiak terepe, másrészt Prince-nek is példát mutató ötvözetet rakott össze Davis soulból, funkból, rockból, jazzből. Harmadrészt Miles Davis feleségének legjobb albumai máig nagyon frissek.
#
The O’Jays:
(1973)
Az O’Jays a semmiből megcsinálta 1972-ben a Philly soul egyik kulcslemezét (Back Stabbers), majd felbátorodott és 7-10 perces dalokkal csatlakozott a zeitgeisthez és vitte el a philadelphiai hangzást pszichedelikusba.
#
Millie Jackson:
(1974)
Aki Feelin’ Bitchy és Back To The S..t! címmel ad ki lemezeket (utóbbi borítóján ráadásul egy vécén trónol hozzá), attól nem annyira meglepő egy konceptlemez a megcsalásról a házasságba beletipró nő szemszögéből.
#
Ann Peebles:
(1974)
Al Green és O.V. Wright albumainak receptje (memphis sound, Willie Mitchell producer, bámulatos ének) naná, hogy működik Ann Peebles esetében is. Missy Elliott a kilencvenes évekre aktualizálta a címadó dalt.
#
Little Beaver:
(1974)
Az egyik legegyedibb LP ebben a gyűjtésben: a funky souljazzes, smooth soulos megszólalás mindentől elüt. Beaver gitárja és végtelenül nyugis előadása tökéletes parti háttérzene, vízparti autós zene és vasárnap reggeli pihentető.
#
Shuggie Otis:
(1974)
A Callier/Withers-iskolába tartozó Otis bámulatosan ugrál souljazzből pszichedelikus soulba, slágereket is írt, perfekcionizmusa miatt mégis derékba tört karrierje. Kultusza viszont lett és idén elkészítette a folytatást – 44 év albumcsend után.
#
Harold Melvin & The Blue Tones:
(1975)
Philadelphiai, mégsem teljesen tipikus Philly soul Melvinék zenéje, ami erre a negyedik, igen szofisztikált, de már a disco szelétől is megcsapott lemezre érett be teljesen. Ezután nem is tudták megismételni a formulát.
#
Parliament:
(1975)
Clinton másik zenekara kevésbé rockos, ebből következően még funkosabb, de sci-fi mániás és ezen a lemezen slágeres is. Give Up The Funk – szól a sikerdal, de persze eszükbe sem jutott feladni a funkot, kitartottak a disco-korszakban is.
Dömötör Endre
(a sorozatot hamarosan a Recorder szerzőinek kedvenc soul/funk LP-jével és dalával zárjuk)
