A berlini filmfesztiválon fődíjat nyert, sokaknál kiverte a biztosítékot a román Adila Pintilie meztelenkedésben bővelkedő, az egyén és a szex határait feszegető filmje. Nem csak üres provokálás, nem egyszer megrendítő, mindössze a koncepció lett egy kicsit túlcsavarva. Ősszel a magyar mozikba is eljut az alkotás. A Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválról tudósítunk.
Az idei Arany-Medve díjas Touch Me Not első jelenetei alatt megfogalmazódhat bennünk a gyanú, hogy művészfilmnek álcázott szoftpornót látunk, melyben a meztelenség, a szexualitás explicit ábrázolása csak ürügy a provokáláshoz. A kamera hosszú nyitósnittben pásztázik végig szuperközeliben egy pucér férfin, a testet mint textúrát, a bőrt mint felfedezésre váró térképet prezentálva. A péniszt sem hagyja ki, sőt, az első tíz percben több férfi nemi szervet láthatunk, mint az elmúlt évek filmtermésében összesen. Eközben a rendezőnő, Adina Pintilie operatőrével felállít egy kamerát, de hogy mi célból, arról csak ködösít.
Az elkövetkező két óra aztán egyszerre frusztráló és mellbevágó, modoros és leplezetlenül őszinte, sok hibájával együtt is folyamatosan lebilincselő élményt nyújt, amely provokál ugyan, de nem sokkolni akar, a nézők jóízlését kiakasztani, csak kendőzetlen nyíltsággal beszél a szexualitásról, a saját testünkhöz való viszonyunkról, és arról, mennyire nehéz a valódi intimitás elérése. A szereplői saját határukat lépik át, és ezzel arra késztetnek, hogy mi is feszegessük a saját határainkat, ha máshogy nem, akkor ezen a filmen keresztül.
A kezdetben lazán kapcsolódó, kontextus nélkül összefüggéstelennek tűnő epizódok láncolata bontakozik ki, melyek kötöszövete Laura (Laura Benson). Nem tudjuk, kicsoda, miért ül le vele interjúzni Pintilie. Láthatóan fél a férfiak érintésétől, közelségétől, mégis férfi prostit, transznemű eszkortot, a BDSM-ben járatos pasast hív fel magához. Ezalatt megfigyel egy csoportot, ahol fehér ruhás emberek érintéses terápiával tapasztalják ki határaikat. Leskelődő, mint maga a néző? Kíváncsiságból kísérletezik, vagy az ápolásra szoruló apja miatti stresszt vezeti le? Saját magát játssza? Vagy egy karaktert? Egyáltalán, mit nézünk: dokumentumfilmet, vagy mesterségesen alkotott történetet?
A Touch Me Not szándékosan mossa el a narratíva határait, akárcsak a hasonlóan átmeneti műfajú The Tale tette, ám míg abban a filmben a forma szervesen következett a tartalomból, Pintilie gyakran szükségtelenül telepszik rá az elbeszélni kívánt történetére. Inkább árt a formai trükközésekkel, az olyan elidegenítő hatásokkal, mint az Einstürzende Neubauten és Ivo Paunov huhogó-kántáló, indusztriális zenéje, a gyalogló Laura önismétlő követése a mértani, steril, színevesztett terekben, vagy a kamera láttatása, ami rendre megkérdőjelezi, hogy az őszinte beszélgetések és terápiás jelenetek mennyire valósak vagy konstruáltak.
Jobbat tett volna a filmnek, ha Pintilie ezeket elhagyja vagy minimálisra szorítja, mert valahányszor átadja a stafétát a szereplőinek, rögtön okafogyottá válik a narratíván való rugózás, annyira izgalmas és megrázó önmagában is, amit látunk. Mondjuk, Hanna (Hanna Hofmann), a Brahms-rajongó, melleinek nevet adó, szellemes és önironikus transznemű nő vonzó személyisége, akinek meggyőződése, hogy a szexben semmi nem lehet fura vagy elvetendő, ha nem jelent veszélyt az ember testi épségére. Vagy az, ahogy a könnyfétises Seani (Seani Love) egy megegyezéses csuklószorítással fel tudja szabadítani Laurából a felgyülemlett dühöt.
A legérdekesebb jelenetek pedig nem is Laurához kötődnek, hanem a Tomas (Tómas Lemarquis), a kopasz és szőrtelen, első ránézésre kidobónak vagy futballhuligánnak tűnő izlandi srác és a súlyos izomsorvadásos Christian (Christian Bayerlein) érintésterápiás foglalkozásaihoz. Nagyfokú bátorság szükséges ahhoz, hogy valaki kamera előtt hajlandó legyen testi-lelki értelemben is lemeztelenedni, vállalva a kockázatot, hogy a filmesek esetleg kihasználják őket. (Pintilie nem így tesz.) Christian humora, egészséges énképe és önbizalma például abban nyilvánul meg, hogy a szexuális életéről mesélve elégedettségét fejezi ki afölött, hogy a pénisze teljesen normális – majd közli, hogy egyébként is szarni kell rá, mi a normális –, ami élesen szembenáll Tomas mélyen zárkózott, érzelmeit kifejezni alig képes természetével.
Az ő megnyílása okozott újra és újra kisebb katarzisokat, még jobban, mint Laura utólag nézve remekül felépített karakterívének betetőzése. A film Tomasnál is meg-megbotlik, megterheli egy unalmas sztalkeres mellékszállal, és elvezeti egy szexbarlangba, amelyet mintha egy stroboszkópos Gaspar Noé-filmből vágtak volna be, csak a nihilizmusa nélkül. Ám végül úgyis az marad meg bennünk, méghozzá nagyon sokáig, amikor egyszerűen csak arra fókuszál, hogy a legnagyobb kihívás őszintén válaszolni a kérdésre: „Most mit érzel?”
update: a filmet Ne érints meg! címmel november 22-én mutatják be a magyar mozikban a Vertigo Média forgalmazásában.
szerző: Huszár András
A Karlovy Vary-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója tudósít a helyszínről a site-on.
MEZTELENKEDÉS, SZEX, MASZTURBÁLÁS - LEGNÉZETTEBB KORHATÁROS CIKKEINK.
