Florence + The Machine: High As Hope (lemezkritika)

2018.06.29. 16:22, rerecorder

florence.jpg

Ma jelent meg a negyedik Florence + The Machine-album, azaz az elmúlt tíz év egyik legünnepeltebb brit énekes-dalszerzője jelentkezett három év után új LP-vel.

sleeve.jpgKiadó: Universal

Megjelenés: 2018. június

Stílus: artpop

Kulcsdal: South London Forever

A kétezres évek vége felé a Winehouse/Duffy/Adele-féle brit soulreneszánsz után sorra jöttek elő – legalább érdekes dalokkal – egy újabb hullám szereplői, akik közül Florence Welch jutott igazi sztárstátuszba a következő, azaz az elmúlt években. Ennek a hullámnak az előadói nagyon leegyszerűsítve Kate Bush zongorás popdalainak mintájára szólaltak meg, némileg „artpoposabb” (azaz a zongora köré szervezett fúvós-vonós, jobb esetben ötletesebb hangszereléssel), némileg aktuálisan modernebb (azaz kortárs divatú elektronikával felütött), és a költőiség helyett némileg személyesebb hangnemben. Bat For Lashes, Marina And The Diamonds, Rosie And The Goldbug és ugye Florence + The Machine – kifejezetten nagy igény volt akkoriban „női név & valami” előadónevekre. Florence-ék kiemelkedtek, mindhárom eddigi lemezük No. 1 lett Nagy-Britanniában (sőt a 2015-ös legutóbbi már az Egyesült Államokban is), milliós eladások és igazi sztárrá válás kísérte őket, igaz utóbbi téren Florence megmaradt stílusának megfelelően az „arty” hipsztereknek példát mutató kategóriában. A hírnévvel járó körítést viszont ő sem kezelte túl jól, alkoholproblémákról, elvonulásról is szóltak hírek. Mivel az eddigi három lemez jelentősen nem tért el az induláskor megismert F+TM-hangzástól, a zongorás, epikus-szenvedélyes, kamarapopos, enyhén soulos dalok világától (és amit élőben is nagy erővel tud prezentálni, láthattuk 2015-ben a Szigeten), az nagyjából borítékolható volt, hogy most már lesz ettől való elrugaszkodás – popipari alaptörvény, hogy ilyenkor már jönnie kell valamiféle váltásnak. Az mondjuk talán figyelmeztető minden hasonló kaliberű alkotónak, hogy az utóbbi idők drasztikus váltásait (M83, Arcade FireJustin TimberlakeJack White, Arctic Monkeys stb.) nem fogadta túl jól a rajongótábor. A High As Hope okosabb is ebből a szempontból, mert ugyan úgy tűnik, mintha pasztorálosabb elcsendesedés jellemezné, a végén azért összbenyomásnak a „kellően ismerős” érzete marad meg - még ha olyan bombasztikus himnuszokat, mint korábban, itt tényleg nem találunk. Hogy ez inkább jó vagy sem, azt a rajongók döntik majd el, én nem rajongóként nyilván jobban örültem volna a lemez elején beígért még bátrabb, folkosabb, organikusabb elrugaszkodásnak. Amiben szintén egyértelműen továbblép az anyag, az a leszámolás a korai dalokat jellemző poétikus csomagolással, mert ugyan már az előző LP is jóval személyesebb hangvételű volt, mint az első kettő, ám itt több szám kifejezetten önéletrajzi, élesen nyílt. Az énekesnő visszatér gyökereihez, Dél-Londonba, az otthon nyugodtsága már nem idegesíti többé, hanem kifejezetten jóleső, miképp az egyszerű – épp ezért dalban nehezen visszaadható – dolgok okozta boldogság. Őszintébb, nyíltabb, bátrabb, de ez a zenében nem nagyon jön át. Pontosan ilyen az, amikor az ereszdelahajamat-periódus után a művész szépen, finoman dokumentálni kezdi korosodását. A folyamat természetes, ahogyan az is, hogy ez csak keveseknek sikerül igazán emlékezetesen.

7/10

Dömötör Endre


a friss lemez: 

https://recorder.blog.hu/2018/06/29/florence_the_machine_high_as_hope_lemezkritika
Florence + The Machine: High As Hope (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7514082683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.