Filmrecorder. Ezt az animációs csodát minden magyarnak látnia kell - Ruben Brandt, a gyűjtő (kritika)

November közepén kerül csak mozikba az új magyar animációs játékfilm, de nekünk már volt szerencsénk látni a Ruben Brandt, a gyűjtőt, és igazolhatjuk a hájpot: ez az izgalmasan groteszk akciókrimi rajzfilmművészetünk legújabb mesterműve, amit ugyanúgy imádhat Andy Vajna, mint Sigmund Freud. Filmrecorder rovatunk cikke a 64. Recorder magazinból.

Rég voltunk már oda magyar animációs játékfilmért, de a Budapesten élő, szerb származású festő, Milorad Krstić olyan parádés pszichonoirt hozott össze, amire új animációs etalonként tekinthetünk. Sok embert fog kiakasztani, de még többet bűvöl majd el ez a különös mesevilág, amit hárommellű nők, billentyűzetfogú diszpécserek, és kétdimenziós mestertolvajok népesítenek be, akik papírvékony testükkel bárhová képesek besurranni.

Ehhez fogható különcöket kezel művészetterápiával a pszichológus Ruben Brandt, akit rémálmok gyötörnek: kedvenc festményei támadnak rá horrorisztikus látomásokban. Páciensei hamar rábeszélik, hogy lopja el terápiás célból a problémás festményeket, de persze a nyomukra akad egy magánkopó, aki beleszeret a csapat csábasszonyába, a kleptomániás Mimibe.

A Filmalap 1,180 milliárdos támogatását ügyesen költötte el Krstić: a Ruben Brandt minden képkockája lenyűgöző. A hangulat baljós, a horror zsigeri, az akciók bravúrosak. Sok tétjük nincs, mert a műkincsrablók mindenkit fölényesen legyűrnek, de kivitelezésük – különösen A Bourne-rejtély szűkutcás, párizsi hajszáját megszorongató autósüldözés, és az országúti, helikopteres vagánykodás – animációs filmben ritkán látott izgalmakat hoz.

A képzőművészeti háttér pedig eredetiséget kölcsönöz a horrornak, mert hát mennyivel izgalmasabb, ha a sarki hodály ügyeletes részege helyett Manet Olympiája gyilkolna a papucsával, utána meg Warhol Három Elvisével kell pisztolypárbajozunk egy vérontásra áhítozó arénában?

A Ruben Brandt veretes B-noir: a hangulata emlékezetesebb a sztorijánál. A történet nem szúr szíven, egyes fordulatokat könnyű szétcincálni, és a saját farkába harapó mindfuck-finálé is garantáltan megosztó lesz. A sok nézőpont- és ritmusváltás miatt döcög a film, de a rakkolós akciók és a fojtogató rémálmok mindig jókor gördítik tovább a sztorit. A hangsúly pedig észrevétlenül csúszik át a frappáns képi gegekre, a háttérben megelevenített filmes és festészeti alkotásokra, amiket Krstić Botticellitől Renoirig, Kiss Me Deadlytől Kuroszaváig a saját képére formál.

Ez l’art pour l’art, igen, de piszkosul szórakoztató l’art pour l’art. Mert van benne ráció, és nem csak annyi, hogy nyomjuk le Tarantinót az egy snittre jutó filmtörténeti reflexiók számában. Krstić filmje ugyanis nem Brandtról, nem a James Bond-os kergetőzésről, és még csak nem is a szerelemről szól, hanem a nagybetűs művészetről. Arról, hogy az alkotás, legyen klasszikus, vagy akármilyen trash, nem vész el, csak átalakul. Ezért pakolták tele a soundtracket ötletes átiratokkal, és búg a fülünkbe, mondjuk, az Oops! I Did It Again lounge-os swingzeneként.

A Ruben Brandt csodásan bizarr olvasztótégelye az elmúlt párszáz év magas- és tömegkultúrájának, aminek a hatása alól a mai napig nem tudunk kibújni. És ezt a hatást érdemes ünnepelni, különösen egy olyan korban, amelyben a kultúrát rendre félresöprik, margóra szorítják. Amikor a művészet sokak szerint felesleges luxushobbi, katartikus hatása lehet egy történetnek, amelyben minden a művészet körül forog: az okozza a gyerekkori traumáinkat, csepegteti belénk a rémálmainkat, de az hozza el a feloldozást is.

A Ruben Brandt mindenekelőtt mese. Mese az álomfejtés izgalmáról, a groteszk sokszínűségben rejlő szépségről, és a művészet embert és világot átformáló erejéről, aminek köszönhetően abban is felfedezhetjük az értéket, ami felett máskor elsiklanánk. Itt nyugodtan bólogathatunk Britney Spearsre, és csodálkozhatunk rá a kétarcú, hárommellű titkárnő szépségére. Ez is zene, és az is ember.

Végül is ebben rejlik a Ruben Brandt zsenialitása: hogy nemcsak közös nevezőre, de egy bámulatosan kimunkált és semmire sem hasonlító animációban közös nívóra hoz ezerféle művészeti alkotást – és végső soron ezerféle embert is. A kétdimenziósat, a kétorrút, a félarcút, a skizofrént. Itt mindenki egyenrangú, mert mindenki a művészet szolgája és (haszon)élvezője egyben. Nincs, akit ne traumatizálna valamilyen alkotás, de olyan se, aki ne vigyorogva állna fel a Ruben Brandtról, amiből nem a brutális rémálmok, nem a melankolikus énkeresés, hanem elsősorban az fog megragadni, hogy volt benne valami egészen fantasztikus. Valami fantasztikusan felemelő.

A Ruben Brandt, a gyűjtő premier előtti vetítéseiről a film Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

szerző: Soós Tamás