Tropical Fuck Storm: A Laughing Death In Meatspace (lemezkritika)

Egy nemzetközileg nem túl sikeres, de jó ausztrál zenekar (The Drones) mellékprojektje (?) megcsinálta 2018 – eddig nem túl felkapott, de – legjobb rocklemezét. A Tropical Fuck Storm igen eredeti és nagyon hatásos együttes, amelynek debütalbumát hallani kell!

Kiadó: TFS Records / Mistletone

Megjelenés: 2018. május

Stílus: artpunk

Kulcsdal: Antimatter Animals

Mindig az van, hogy amikor egy stílus elcsendesedik, még inkább kiüresedik a fősodorban, akkor az oldalvonalról jön valaki, aki – akár teljesen tudatlanul – új életet lehel bele valami váratlannal. A rock már annyi ideje halott, hogy lassan és biztosan itt a reneszánsza és lehet, hogy épp egy ilyen lusta tempójú, fura ütemezésű, szokatlan mixtúrájú bivaly lemez fogja elérni, hogy feléledjen a tetszhalott állapotból. Lehet, hogy pont ez a lemez! Na jó, ez alighanem nem, és talán az efféle, tényleg teljesen partvonalról érkező másik is kevés eséllyel. De valami ehhez hasonló majd igen, amit aztán jól kirabolnak, kommercializálnak és minden kezdődik elölről. A Tropical Fuck Storm egyelőre annyit ért el, hogy 2018 feléhez közeledve végre van egy olyan szarvihar lemez idén, ami rendesen rockol. Nem indie-sen, meg nem ironikusan, meg nem sehogyan (rátok nézünk, kihátráló rocksztárok: Jack White és Arctic Monkeys), hanem úgy, hogy a szüleid azt mondják: „mi ez a szar?! Azonnal kapcsold ki!”

A név, a lemezcím, a borító. Mindről ordít, hogy mi lesz ez és pontosan az lesz. Varacskos, sárbahentergetett, bluespunkosan mocskos zene, kitüremkedő zajkitörésekkel. Messze a divat epicentrumától. Egy ausztrál zenekar, az 1997 óta létező, 2002 óta tisztességesen lemezező és dolgozó The Drones mellékhajtása. Csak szebben termel, mint a főtörzs. A Drones garázsos-posztpunkos-punkbues-os nyers, energikus zenéjében is ott volt a potenciál, de amikor a frontember és a basszusgitáros lány tavaly összeállt még két csajjal (a High Tension dobosával és a Palm Springs gitáros-énekesével), akkor egy hasonló, mégis alapjaiban más konstelláció született – amit talán a veteránok minden mindegy, beleszaró attitűdje is hajtott. És amit ez pazar debüt prezentál. „Zuhanó” hatású dallamok, teljesen megbabonázó, komfortzónából kibillentő tempó, homlokráncolásra, majd abból bárgyú vigyorra késztető ütemezés, és olyan dalszerkesztés, -építkezés, hogy egyik ámulatból eshetünk a másikba, ha éppen nem viszi le a fejünket a süvöltő gitárhangorkán. Talán a Queens Of The Stone Age volt ilyen hatású 2000 körül, csakhogy itt a vicodinos buli mellett jut hely a mindenféle társadalmi, politikai frusztráció kihányásának is – a lemez posztapokaliptikus jelenében. Aztán ahogyan eljut az LP a majdnem mániákus zárásig, úgy lesz végképp világos, hogy ilyet mostanában nem hallhattunk, és úgy lesz teljes zavaros is, hogy itt akkor az ösztönösséget baszta oldalba a tudatosság vagy fordítva.

9/10

Dömötör Endre

a friss lemez: