A legnépszerűbb volt 1963-ban, a legjobb lemezeket adta 1971-nek, ebből lett a disco, de még a hiphop is és minden évtizedben meg tudott újulni. Mindig újjászületik és mindig nagyon népszerű. A hiphop mellett manapság is a soul uralja a popzenét. Ám a műfajt Magyarországon soha nem kezelték rangján. A 62. Recorder magazin Soul & pop fókusztémáját egy idővonallal (a legnagyobb mérföldkövek) nyitottuk – most pedig íme, a műfaj vázlatos története (nyitóképen a Supremes).
Lelkizés
A 62. Recorder magazin Soul & pop fókusztémáját főleg ez a helyzet inspirálta. A soul – és persze név- és stílusváltozatai: r&b, funk, new jack swing, neosoul, alt r&b stb., tekintsük ezt egy nagy egésznek – mindig jelentős szeletét adta a popzenének, mindig volt egy úttörő, a többi műfajra is ható vonulata és mindig igen népszerű is, ám hazai megbecsültsége jóval a megérdemelt szint alatt volt és van. Persze a magyar rádióban is szólnak a népszerű slágerek és nyilván vannak hazai rajongói a legnagyobb sztároknak, de a soul, úgy általában szerényen beágyazott itthon, a kevés hazai műfajképviselő pedig inkább kivételt jelentett a múltban, mintsem hogy erős csapássá tudott válni, ráadásul adott esetben még szakmai körökben – akár manapság – is fanyalgást vált ki.
Ha valamikor, akkor most van esély ennek a hazai negatív trendnek a megfordítására, a márciusi Recorderben is tárgyalt aktuális hangszeres hiphop-souljazz-elektro r&b-színtér (Babé Sila, Window, Mörk, Amoeba stb.) egyre erősödik, úgy, hogy a világban ma végképp a soul a legnépszerűbb műfaj, a hiphop mellett. Hogy korábbra ne menjünk vissza, az idei év eddigi legjobb albumai is döntően a stílust képviselik: Kali Uchis, Janelle Monáe, a Young Fathers, Ady Suleiman, Rhye, Paul White, Ness Nite LP-i mind ide sorolhatók.
Természetesen ilyen terjedelemben sem lehet a műfaj történetét még csak vázlatosan sem felrajzolni, hiszen az nagyon szerteágazó és az egyes ágain is végtelenül sokrétű, eszméletlen mennyiségű remek zenével. De azt igenis reméljük, hogy cikkeink tudnak nyújtani emlékeztetőt, tudnak szabni keresési irányokat és tudnak ajánlani felfedeznivaló előadókat, lemezeket – ma már (majdnem) minden ott van a streamszolgáltatók adatbázisában, egyetlen kattintásnyira.
Searching For Soul
A soul története egy folyamatosan formálódó, fejlődő, önmaga korábbi eredményeit szintetizáló stílus története, a rock mellett egyértelműen a legrégebbi és legerősebb vonulat a populáris zenében. Addig persze nem megyünk vissza, hogy a népdalok is jellemzően a lélek örömeit, fájdalmait éneklik meg, de a spirituálék fohászai, a bluesban megénekelt szenvedés és a szentimentális balladák mind a műfaj gyökereit jelentik. A ragtime-ból kifejlődő zongorás boogie-woogie, a chicagói elektromos blues, valamint a blues táncos ága, a fúvósokkal megtoldott jump blues (na és némileg a dixieland) jelentették a negyvenes évekbeli rhythm & blues alapját, ami egyrészt az ötvenes évek eleji rock and roll megszületéséhez vezetett, de a soulnak is legfőbb origója. Louis Jordan grúvos, riffelő tánczenéje a negyvenes években maga volt a forradalom – és persze egy kacskaringós történet origója, ami a Ray Charles-féle (fent) R&B-hez vezetett egy évtized múlva. Ez a sztori persze arra is példa, hogy a popzenében semmi sem előzmények nélkül jön létre, egy sűrű dzsungel a története: az egyes alstílusok, adott műfajon belüli irányzatok kusza indákként gabalyodnak egymásba, amikből aztán egy idő után megvastagodik egyetlen ág, majd abból hajt ki sok másik, amelyek összeérnek egy másik fa ágaival, összesimulnak egy közeli bokor újabb hajtásaival és így tovább. A soulra különösen igaz ez, Ray Charles ötvenes évekbeli R&B-je aligha tűnik azonos tőről fakadónak mondjuk FKA twigs máig futurisztikusnak ható 2014-es LP1-ével, pedig de, az. (És abba itt most ne is menjünk bele, hogy hányféle formában nevezték már a műfajt, mennyiféle listát állítottak népszerűségének mérésére – ennek volt kései negatív csúcsa, nyilván a negyvenes évekbeli „race music” terminus mellett, a hetvenes évekbeli rádiós kifejezésből vett „urban” titulus, ahol a soult a hiphoppal mérték össze, még mindig meglehetősen rasszista módon egybemosva minden fekete, táncolható zenét.)
A soul berobbanása
Szóval a soul aztán végképp nem néhány dolog együttállásának következménye, hanem kifejezetten sok tényező, hosszan egymásra ható körülmény és elnyúló folyamat eredménye, ami ugyan a hatvanas évek legelején már tisztán felmutatható stílus, majd hamarosan egy vaskos műfaj lett, de alakulása az egész évtizedet jellemezte és kulcsműfajként azóta is állandóan mutálódik.
Szóval. A jump blues-os rhythm & blues-ból úgy 1954-ben rock and roll is lett, majd némi finomhangolással elkülönült a gospeles-bluesos ága, az ötvenes évek közepén már ezt az érzelmesebb, egyszersmint dögösebb irányt nevezték lerövidítve R&B-nek. Alighanem az 1947-ben indult Atlantic Records lemezkiadó volt a műfaj és a fekete zenészek fő patronálója (persze volt ott számos másik fontos kiadó is a kezdeteknél: Okeh, Chess, Atco, Vee-Jay, Hi stb.), ez a vonulat a hatvanas évekbeli polgárjogi mozgalmak csúcsra járásával adott egyre nagyobb teret az afroamerikai zenének (a kulcsdal Sam Cooke (fent) elképesztő A Change Is Gonna Come-ja 1964-ből), amit persze a nem afroamerikaiak is nagyon élveztek. A Los Angeles-i Atlantic mellett még az ötvenes években indult a soul későbbi legnagyobb kiadói közül a memphisi Stax (1957-ben) és a detrioti Motown is (1959-ben).
Ray Charles lüktető, rock and rollos R&B-zsengéi mellett – egymásra is hatással – fejlődtek a doo-wop vokálharmónia-énekegyüttesek (The Turbans, The Moonglows), a popos lány-énekegyüttesek (The Chordettes, The Shirelles, The Chantels) és a Brill Building-pop (Gerry Goffin-Carole King, Phil Spector) színterei is. Ezek mellett a cool jazz és hard bop, valamint a gospel hatott még arra, amit az ötvenes évek végén hívtak először soulnak. És amit sokak szerint Ray Charles az 1959-es The Genius Of Ray Charles lemezén szült meg, az ott megszólaló zene már dúsabb esszenciája volt a felsoroltaknak az ő korábbi R&B-slágereinél. Mellette Etta James, James Brown, Sam Cooke, Jackie Wilson és főleg Solomon Burke volt kulcsfigura a stílus kialakulásában – az ötvenes évek végén és az új évtized legelején.
Soul Man-ek és Lady Soul-ok
Az eddigi szálak ugyanis csak elvezettek oda, amit a klasszikus értelemben vett soulnak, a kérlelhetetlenül érzelmes, fúvósdús, lassú változatában is vastag grúvokon haladó zenének nevezünk és ebben kétségtelenül Burke volt az egyik nagy úttörő. Az ő 1961-es slágere, a Just Out Of Reach, valamint Ben E. King 1961-es Stand By Me-je és Sam Cooke 1962-es Bring It On Home To Me-je definiálta leginkább a már R&B-ről levált modernebb megszólalást és a soul-érzést (James Brown 1960-as Thinkje pedig a soul táncba hívó ágának, még inkább a funknak egyik origója). A soulosult R&B gyorsan népszerű lett, a hatvanas évek első felét masszívan uralta, mind az említett kiadók repertoárjával, mind azzal, hogy a fehér popipar felkapta erre a fejét és beszállt a buliba, például Spector is ontotta az általa producelt soulos zenekarokat (The Crystals, The Ronettes).
Ekkoriban leginkább területileg bomlott ágakra a műfaj. A detroiti (Motown) soul a tempós gospellel, énekegyüttesekkel, a déli deep soul/southern soul piszkosabb, szenvedélyesebb megszólalással bírt, a memphisi ágon (Stax) fúvósokat lágyabban bevetve, a New Orleans-i ágon vadabb energikussággal, a boogie woogie zongorás hagyományának becsatornázásával. A chicagói soul az évtized végére lett domináns és a hetvenes évek albumorientált kifinomultságát képviselte.
Gombamód kezdtek előbújni az elképesztő tehetségek. Aretha Franklin (fent) hosszú felvezető után lett az évtized második felére Lady Soul, a műfaj nyilvánvaló királynője, de pályatársai is méltó kihívók voltak. Az girlgroupok felől a Supremes-t vezető Diana Ross a legnagyobb, de a gospelesebb Mitty Collier, a jazzesebb-bluesosabb Nina Simone (a soulos korszakával), a poposabb Dionne Warwick, a soulbluesos Etta James vagy az angol blue eyed soul irányából Dusty Springfield mind ragyogó, rengeteg klasszikust alkotó sztárok.
A Soul Man-ek társasága még bővebb: Charles, Brown, Cooke, Burke, Wilson, King mellett feltűnt a Stax legnagyobb sztárja Otis Redding, akit sokan a legkiemelkedőbb soultoroknak tartanak, de neki is bőven akadt kihívója: Bobby „Blue” Bland a blues felől, Garnett Mimms a gospel felől, Wilson Pickett a rhythm & blues felől érkezett, James Carr, Clarence Carter és Joe Tex a deep soul korai királyai voltak, Howard Tate és Jerry Butler a chicagói iskola képviselői, Don Covay szinte mindent lefedett, Jimmy Hughes a Muscle Shoals-színtér (a legjobb északi soulstúdiók) egyik alapítójaként is jelentős, unokatestvére, Percy Sledge pedig arról tudott sokat, hogy milyen az, amikor egy férfi szeret egy nőt – és ők mind még mindig csak a jéghegy csúcsa.
A soulos énekegyüttesek végképp fürtökben lógtak a slágerlistákról, az említettek mellett még kiemelkedett az Orioles, a Platters, a Four Tops, a Staple Singers, az Isley Brothers, a Drifters (Ben E. King is volt tag), a Miracles (Smokey Robinson vezette), az Impressions (innen indult Curtis Mayfield), a később még nagyobbra törő Temptations (fent), a Gladys Knight & The Pips, a Marvelettes, a Martha And The Vandellas, a Sam And Dave páros és még hosszan lehetne sorolni (ha már együttesek, kihagyhatatlan a mindenkinek alázenélő, funkúttörő Booker T & The M.G.’s).
Miközben formálódott a funk (erről hamarosan részletesebben szólunk egy külön cikkben), a hatvanas évek végére a soul is eljutott fejlődési ívének első magaslatára, és a hetvenes évek első felében élte talán legkreatívabb, albumorientált, szofisztikált időszakát (az aranykorról lásd hamarosan egy 33 lemezes ajánlatot).
A soul Magyarországon
A hatvanas években sokkal nagyobb volt a brit beat, a francia yéyé és az olasz táncdalok hatása a hazai zenészekre, mint mondjuk az USA-ban meghatározó Motown-sound, de azért akadt egy-két jó úttörő kísérletező (Atlas, Bajtala-Trió), sajnos sokra nem jutottak. A fordulatot a nyugatot megjárt Bergendy hozta el néhány tökéletes soulrockalbummal, sikeresek is lettek, de nem robbantották be a műfajt itthon. Persze egy erős funkrockválogatás összehozható a korszak szerzeményeiből (Generál, LGT, Zalatnay, Skorpió, Fonográf), Máté Péter néha soulmanként viselkedett és Cserháti Zsuzsa lehetett volna nagy díva, ha nem alakul szerencsétlenül a karrierje. A csúcslemezek Katona Klári nevéhez fűződnek (Titkaim, Éjszakai üzenet). Említhetők persze mások is (a Neurotic funkjai, Charlie soulózása),viszont gyengécske kétezres évekbeli modern r&b-próbálkozások után épp most a legbiztatóbb a helyzet soulfronton.
Souljon hangosan az ének
Szóval Aretha Franklin, Dusty Springfield, Marvin Gaye, Stevie Wonder, Curtis Mayfield, Al Green, Isaac Hayes, Donny Hathaway, Bill Withers, Bobby Womack uralta az évtizedfordulót és az azutáni időszakot, de ekkor már végképp burjánzott a soul és kölcsönhatásba került mindennel, ami a pop- és rockzenében aktuálisan történt. Na és persze a pop- és rockzene se bírta ki, hogy ne soulosodjon (David Bowie-tól a Hall & Oates-ig hosszú a lista). Még a hatvanas évek közepén vándorolt át Európába a blue eyed soulnak nevezett slágeres fehér-vonulat, továbbá Nagy-Britanniában, ott is főleg az északi iparvárosokban terjedt el leginkább a northern soul gyűjtőcímkével megbélyegzett egyik legizgalmasabb zenei zárvány – egyslágeres előadók iszonyatosan jól táncolható dalokkal (ezek főleg chicagói és más északi kultkiadók, az Okeh, a Vee-Jay stb. zenéi voltak, a cégek ráadásul egy idő után ráálltak az angol táncklubok kiszolgálására). Eközben Elvis country soult játszott Vegasban, a pszichedelikus rock hatására pedig létrejött a pszichedelikus soul, ami a hatvanas évek végén betáncoló funksztárokkal még vadabb fúzióra kelt a hetvenes évek elejére (Sly And The Family Stone, Meters, Parliament, Funkadelic, War stb.). Akkor persze már a funk is tovább bomlott: P-Funk, deep funk, jazzfunk és megjelent a rádióbarát funky (Earth Wind & Fire, Kool & The Gang, Commodores, Shalamar). A soul viszont lágyabb lett (smooth soul), lágyan fúvósdúsabb (Philly soul philadelphiai központtal: Delfonics, Stylistics, The O’Jays, Harold Melvin & The Blue Tones). A két fő hetvenes évekbeli csapásból (funk, philly soul) megszületett a disco, majd az évtized második felében a discós alapú hiphop, ami a nyolcvanas évekre a soulos, funkos hangmintákkal nyerte el igazi formáját.
A nyolcvanas évekre Angliában széles körben is igen népszerű lett a műfaj (jazzfunkkal és diszkós funkkal, ráadásul ekkoriban kortárs r&b-nek kezdték hívni a dolgot: Heatwave, Delegation, Imagination, Shakatak, Sade, Simply Red stb.), amely első revivalét is megélte ekkoriban (Smokey Robinson, Bobby Womack, Marvin Gaye). A színteret pedig az első nagy fúziós láz jellemezte, Prince és Michael Jackson járatta csúcsra a módit, miközben a kommersz ág, a quiet storm (Luther Vandross, Anita Baker és társai, no meg Whitney Houston-szerű csúcssztárok) kortárs hangzása rohamtempóban kezdte elveszíteni sikkfaktorát. Ezen a problémán segített egy rövid ideig a new jack swing (Janet Jackson lemezei törték a hiphoptól house-ig mindent bele-irányzat útját), de aztán a kilencvenes évekre ez a mozgalom is csak rontott a helyzeten, megkezdődött a nyál’n’b uralkodása. Mindennek ellenreakciójaként 1994-95 körül neosoul név alatt kezdtek gyűlni az organikusabb, vissza a régi tuti soulhoz-iskola reménykeltő darabjai (erről lásd hamarosan részletesen).
A 21. század aztán újra kommercializálódással kezdődött, bár az ekkor modern r&b-nek hívott előadók (Missy Elliott, Kelis) egy időre a popzenét is pozitív energiákkal termékenyítették meg. A soul pedig mára tényleg minden korszakát szintetizálja és mindennel nászra kelhet (erről pedig szintén lásd részletesen hamarosan). A kétezertizes évtizedfordulón az elektronikus zenével keresztezett alternatív/indie r&b fényesen bizonyította, hogy még mindig az egyik legkreatívabb műfajról van szó.
Dömötör Endre
soul & pop-alapplaylist: