Beach House: 7 (lemezkritika)

2018.05.27. 11:40, rerecorder

beach-house.jpg

A Beach House a 21. század egyik kulcszenekara. Stílusának, a dreampopnak pedig a 21. századi kulcszenekara, egyik nélkül. Hetedik albumuk is ezt igazolja.

beach_house_7.jpgKiadó: Sub Pop / Bella Union / [PIAS]

Megjelenés: 2018. május

Stílus: dreampop

Kulcsdal: Dive

Mennyi idő után lehet ráunni ugyanarra? Brian Eno 50-60 percig tartó pityegéseit valószínűleg napokig tudnám hallgatni. Pedig ott tényleg alig történik valami. Könnyen lehet, hogy egy rajongó hetekig, hónapokig bírja kedvence új albumát hallgatni úgy, hogy egyszer sem cseréli ki a lejátszóban a lemezt. Vagyis, izé, lejátszó – sokan évekig, egy életen át hallgatják, amit a rádió ad. Ha szerencsétlen helyen élnek, akkor az is ugyanaz a zene, ugyanazok a dalok rotálódnak a végtelenségig, ugyanazok a fárasztó frázisok. A Beach House már-már arról a leghíresebb, hogy mennyire egyformák az albumai (és már hét van belőlük, a tavalyi, lényegében lemezértékű ritkaságválogatással nyolc). Hogy mennyire vékony jégen haladnak előre, úgy, hogy csak nagyon kicsit finomhangolnak megszólalásukon – és mégis minden új LP érdekes, kerüli az önismétlést. Na persze ennek értékeléséhez is rajongónak kell lenni egy kicsit.

A rajongók pedig nagyon örültek idén, hiszen a nagylelkűen adagolt beharangozó dalok alapján könnyen belehallották, beleremélték a 7-be, hogy a sajátos univerzumot ezúttal a megszokottnál határozottabban tágítja a páros, ugyanakkor az életmű csúcsához méltó dalokkal. A lemez pedig teljes mértékig be is váltja ezt a reményt. Aminek teljesítéséhez persze jól jött egy új fül (a Spacemen 3-s Sonic Boom a társproducer), az a szemléletváltás, hogy nem baj, ha nem tudják egy-az-egyben így előadni a dalokat élőben és persze az is, hogy valami csodával határos módon az ihletük még mindig nagyon gyakran megtalálja őket. Az előző albumpáron (a két 2015-ös anyagon: a Depression Cherryn és a Thank Your Lucky Starson) újra kissé előrébb hozott dobgéphangzást most a Teen Dream (2010) és a Bloom (2012) élőbb lüktetése jellemzi. És az ott kikísérletezett, minimál hangszerelésben megtalált monumentalitás szintén központi eleme a 7 soundjának. Ám itt az egyes hangszerek agresszívebb kiemelése valóban olyan érzetet kelt, hogy a Beach House minden korábbinál nagyobb lépéssel szakadt el bevett fogásaitól. Ez azzal is jár, hogy Victoria Legrand hangja kissé hátrébb került, több rajta az effekt, amitől meg – a sok búgó, sípoló, recsegősebb gitározással párhuzamban – shoegaze-esebb az összhatás. De azért olyan radikális váltás nem történt, ezek a dalok már elsőre is otthonosak, másodjára, sokadszorra pedig csak azt a kérdést tetetik fel újra: hogyan lehetséges ilyen konzisztensen jónak lenni? Nem vagyok hajlandó mélyebben elmerülni a válasz keresésében. Csak élvezni akarom ugyanazt.

9/10

Dömötör Endre


INTERJÚNK VICTORIA LEGRAND SZINTIS-ÉNEKESNŐVEL A TEEN DREAM IDEJÉBŐL.

INTERJÚNK ALEX SCALLY GITÁROS-SZINTISSEL A DEPRESSION CHERRY IDEJÉBŐL.


a friss lemez: 


a Dark Spring klipje: 


élőben, tévéműsorban: 

https://recorder.blog.hu/2018/05/27/beach_house_7_lemezkritika
Beach House: 7 (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr214005698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.