Filmrecorder. Itt a bekészült huszonévesek új kedvenc filmje – Under The Silver Lake (filmkritika)

A Valami követ rendezőjének újdonsága, az Under The Silver Lake is azonnali kultfilm, tele jobbnál-jobb popkulturális utalásokkal, képtelen fordulatokkal és rengeteg humorral. Andrew Garfield szenzációs, Los Angeles pedig a Mulholland Drive óta nem tűnt ennyire elátkozott helynek.

Sokan előre nehéz második film szindrómát emlegettek és A káosz birodalma-szintű (a Donnie Darko rendezőjének második, rémesen rossz filmje, ami szintén a cannes-i versenyprogramban debütált) katasztrófát vártak, pedig David Robert Mitchellnek egyrészt nem is ez a második filmje, másrészt pedig az Under The Silver Lake csak játékidejében (a 2 óra 20 perc riasztó, de könnyedén eltelik) ambiciózusabb a Valami követnél, egyébként ugyanaz a játékosság, valamint film- és zenebuzi hozzáállás jellemzi. Mitchell első filmje, a The Myth of the American Sleepover szuper hangulatteremtése is eszünkbe juthat és biztató evolúciót mutat a 44 éves rendező karrierje, már most egyértelműen felismerhetők a stílusjegyei, de teljesen különböző műfajokban is otthonosan mozog.

Ritka egyébként, hogy egy amerikai rendezőt Cannes fedezzen fel, a franciák rendre csak Sundance után kullognak ezen a téren, de Mitchell mindkét előző filmje a Kritikusok hetén mutatkozott be és a nyomást csak a versenyprogramba előléptetés okozza. Pedig az idei versenyre nagyon ráfért egy ilyen könnyed, kattant, marihuána- és naptejszagú gyöngyszem, az itt töltött tíz nap alatt eddig egy filmen sem szórakoztam annyira jól, mint az Under The Silver Lake-en.

A történetről minél kevesebbet tudunk, annál jobb, legyen elég annyi, hogy az Andrew Garfield által megformált sztónerarc főhős rákattan egy szomszédlányra (Riley Keough, a tegnapi Lars von Trier-agymenés után némileg hálásabb, bár sajnálatosan apró szerepben), aki másnapra viszont rejtélyesen eltűnik. A botcsinálta nyomozó mindenben jeleket és összefüggéseket kezd el látni; a meggyilkolt pudlikutyák, a Los Angeles-i hipszterpartik fellépői, a hollywoodi sztárok sírjai és egy elrabolt milliomos mind-mind egy irányba vezetnek szerinte, a néző pedig a legjobb, amit tehet, hogy nem kérdőjelez meg semmit, csak vele tart erre a totál zakkant tripre.

A betépett hatást fokozza, hogy egy álomszerű, időtlen valóságban bukdácsolunk: a kilencvenes évek zenéi szólnak, de vannak iPhone-ok, a főhős régi magazinok képeire maszturbál, de közben bomlanak utána a hipszter kiscsajok is. Garfield tökéletes választás a főszerepre, mert nagyon fizikális színész; a táncmozdulatai, a járása és a gesztikulálása is egyszerre képes közvetíteni egy ideges vibrálást, valamint egy lusta nemtörődömséget. Előbbit a képtelen magánnyomozására tartogatja, utóbbit pedig minden másra, hiszen láthatóan egyáltalán nem zavarja, hogy nincs munkája és napokon belül kilakoltatják.

Közben mégis hihető, hogy mosdatlansága ellenére (többen is megjegyzik, hogy mennyire büdösborz szaga van) folyamatosan jobbnál-jobb csajok omlanak a karjai közé. A lányoknak sajnos nem nagyon sikerült karaktert írni, bár bizonyos szempontból indokoltnak tűnik, hogy a hollywoodi miliőben mindannyian felcserélhető, színésznőnek készülő escortlányok, akik inkább díszletei a városnak, mintsem személyiségei. Az igazi főszereplő ugyanis L.A., ahol minden sarok filmtörténelmet rejt és minden beteljesült álomra több ezer kiábrándult, elcseszett élet jut.

Mitchell magabiztosan bánik a filmes és zenés utalásokkal; hol Hitchcock sírjánál kapunk egy nyomravezető jelet, hol egy méltatlanul elfeledett R.E.M. számra (What’s the Frequency, Kenneth?) ropja a hősünk. A popkultúra-őrülteket folyamatosan kényezteti ez a film, de mindezt úgy, hogy sosem válik más film utánérzésévé vagy másolatává, a saját jogán új kultfilm, ami remélhetőleg évtizedek múlva is bekészült tizen-huszonévesek tömegeit szórakoztatja majd koleszokban, háztetőkön vagy planetáriumokban megtartott filmklub vetítéseken.

Az Under the Silver Lakenek amúgy már van magyar forgalmazója, tehát az otthoniak sem fognak kimaradni a jóból.

szerző: Onozó Róbert

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak majd a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó Róbert, Varga Ferenc) közlik.