Filmrecorder. A zsidó és a fekete rendőr, akik beépültek a neonácik közé - BlacKkKlansman (filmkritika)

2018.05.15. 18:00, vferi

2239164_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

Fontos és egyben nagyon vicces filmet láttunk Cannes-ban hétfőn este. Spike Lee BlacKkKlansmanje a szórakoztató közönségfilm keretei között mesél arról, hogy negyven év alatt nem sokat változott a világ - már ami a rasszizmust, az antiszemitizmust és a xenofóbiát illeti. Denzel Washington fia igazi mozisztárként robban be, a veterán rendező pedig sikeresen véget vetett a több mint tíz évig tartó ínséges alkotói korszakának.

Egy hihetetlennek tűnő, de igaz történetet dolgoz fel Spike Lee a BlacKkKlansman című vígjátékában, amivel 27 évnyi kihagyás után visszatért a cannes-i versenyprogramba (utoljára 1991-ben volt itt a Dzsungellázzal). A hetvenes évek végén Colorado Springsben egy fekete rendőr, Ron Stallworth (sztárcsináló, karizmatikus alakítás John David Washingtontól, Denzel Washington 32 éves fiától) beépült a Klu Klux Klanba, és ott olyan szinten kivívta társai tiszteletét, hogy a helyi csoportosulás vezetőjének is meg akarták választani. Hogyan tudta ezt megtenni? - merülhet fel mindenkiben a kérdés. Úgy, hogy ő csak telefonon kommunikált meggyőzően a szervezet tagjaival, a találkozókra egy zsidó kollégája (Adam Driver) ment el helyette.

A film elején megismerjük a Vietnamot megjárt, mikrofonfrizurás Ront, aki történelmet írt azzal, hogy első feketeként került be a Colorado Springs-i rendőrség kötelékébe. Egy darabig csak kulimunkát bíznak rá, aztán átkerül a hírszerzési részlegbe, ahol első megbízatásaként a városkába látogató fekete polgárjogi aktivista, Stokely Carmichael (vagyis felvett nevén Kwame Ture) előadására küldik el információt gyűjteni, mert attól tartanak, hogy a gyújtó hangú beszéd majd feltüzeli az amúgy békés, fekete lakosságot. Ron itt megismerkedik a helyi egyetem fekete diákszervezetének vezetőjével, Patrice Dumas-val (az aktuális Pókember csajaként megismert Laura Harrier, akinek fantasztikusan áll a strandlabda méretű afro), akivel még az este vége előtt egy szexi táncot is lejtenek a klubban.

black2.jpg

Ez az első blokk a film legerősebb része, Lee élvezettel a tobzódik a kor jellegzetes kellékeiben, a milliőt hiteles és részletgazdag módon festi fel, a karakterek izgalmas belépőt kapnak, a dialógok mindig frappánsak. Azért később sem esik vissza nagyon az energiaszint, amikor fél óra után beindul a cselekmény fő szála. Ron meglátja a Klu Klux Klan hirdetését az újságban, és hirtelen ötlettől vezérelve felhívja az abban szereplő telefonszámot. A vonal másik végén a szervezet helyi vezetője, Walter (Ryan Eggold) veszi fel a kagylót, akinek a rendőr véletlenül a saját nevén mutatkozik majd, majd joviálisan elcsevegnek a feketék és a zsidók alsóbbrendűségéről.


A beszélgetés végén Walter elhívja hősünket egy találkozóra, és ekkor pattan ki a rendőr fejéből az ötlet, hogy a telefonos kapcsolattartást továbbra is ő fogja végezni (mert ő tud feketéül és fehérül is beszélni, magyarázza a felettesének), az offline eseményeken pedig jelenjen meg az egyik fehér rendőrtársa, a Driver által játszott Flip Zimmerman detektív (aki az első találka előtt majdnem elfelejti levenni a nyakából a Dávid-csillagot). A cél, hogy kiderüljön, milyen törvénytelen akciókra készül a klán (vagy ahogy ők hívják magukat: A Szervezet).

Ez a beépített rendőrös szál, amellett, hogy nagyon szórakoztató, tele van bosszantó valószerűtlenségekkel - még akkor is, ha amúgy úgy mutatja be a film az eseményeket, ahogy valóban történtek. Rögtön az nagyon fura, hogy miért Ron beszél továbbra is a telefonon, amikor nagyban megnöveli a lebukás esélyét, hogy egyáltalán nem olyan a hangja, mint Flipé, ahogy érthetetlen az is, hogy miért a rendőrségi telefonszámát adja meg a Klan-tagoknak. 

black3.jpg

A magyarázat az lehet, hogy Lee nem is törekszik az életszerűségre: a rendőrségen egy kivétellel mindenki nagyon felvilágosult és jófej (kétlem, hogy ez tényleg így lett volna akkoriban), a neonácikat pedig karikatúraszerű elnagyoltsággal skicceli fel, akiknek a bénaságán és ostobaságán leginkább csak röhögni lehet (a legviccesebb karaktert az Én, Tonyában is brillírozó Paul Walter Hauser hozza, aki rengeteg poént tud már csak abból is kihozni, hogy folyton ásítozik).

Fergeteges például az a rész, amiben a Ron (azaz Flip) beavatási ceremóniájára a városba érkező Klan-vezér, David Duke (Topher Grace, erre a szerepre született) mellé Ront (az igazit, a feketét) rendelik ki rendőrségi kísérőnek, hogy gondoskodjon a Nagy Sárkány biztonságáról. A rasszista suttyók elkerekedett szemmel nézik, hogy menő öltözékű, napszemüveges fekete rendőr alkalmatlankodik a legszentebb ceremóniájukon, és egy ponton még egy közös fotóra is felkéri Duke-ot (ez is tényleg megtörtént az életben). Mielőtt elkattan a Polaroid, Ron széles vigyorra húzza a száját, és átkarolja a Klan-vezér vállát, aki rögtön utána méltatlankodni kezd, de a rendőr közli vele, hogy azonnal letartóztatja, ha kezet mer emelni rá. Ez Duke megtestesült rémálma: egy fekete, akinek hatalma van fölötte.

black1.jpg

A jelenkori áthallások a BlacKkKlansmanben annyira nyilvánvalóak, hogy már áthallásnak sem lehet nevezni őket. A Klan-tagok száján rendre azok a rasszista, antiszemita, nőket degradáló kijelentések jönnek ki, amiket Donald Trump kvázi kampányszlogenként hangoztatott másfél évvel ezelőtt, de egy xenofób monológ a magyarok számára is fájóan ismerős lesz. Sokan didaktikusnak fogják tartani, hogy Lee a film végén bevágja a tavaly nyári Charlottesville-i neonáci felvonulás megrázó képeit, illetve az igazi David Duke lelkes reakcióját arra a szégyenletes eseményre.

Szerintem azonban nagyon hatásos ez a befejezés. Aki addig kellemesen elröhögcsélt a hetvenes évekbeli neonácikon, annak itt lefagy az arcáról a mosoly. Mert ez nem a múlt, nem egy olyan dolog, amin már túllépett a társadalom: ezek az emberek a félelmetes nézeteikkel ma, negyven évvel később is ugyanúgy köztünk vannak, ráadásul a legmagasabb helyről, a Fehér Házból kapják a bátorítást.


A súlyos társadalmi mondanivaló ellenére Lee kifejezetten könnyű kézzel nyúlt a témához. A BlacKkKlansman elsősorban vígjáték, egy hamisítatlan közönségfilm, és emiatt gyakran szájbarágós és leegyszerűsítő is (ezért valamelyest furcsán is hat a cannes-i versenyprogramban), de nem zavaró mértékben. Gyanítom, hogy a rendező karrierjének legsikeresebb alkotása lesz Amerikában, pedig nem olyan élére vasalt, mint Lee korábbi egyetlen közönségfilmes próbálkozása (és valaha volt legnagyobb sikere), a 2006-os A belső ember.

Mert míg A belső ember esetében teljesen idomult a hollywoodi elvárásokhoz, a mostani egy sokkal önazonosabb film, amiben a teljes rendezői arzenálját beveti, még ha ez azt is jelenti, hogy néha már egy kicsit sok is a jóból (128 perces, de ebből huszat könnyen elveszíthetne). Mindezekkel együtt a BlacKkKlansman a legszórakoztatóbb és legfogyaszthatóbb FONTOS film, ami az utóbbi időben készült.

szerző: Varga Ferenc

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak majd a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó RóbertVarga Ferenc) közlik.
https://recorder.blog.hu/2018/05/15/filmrecorder_a_zsido_es_a_fekete_rendor_akik_beepultek_a_neonacik_koze_blackkklansman_filmkritika
Filmrecorder. A zsidó és a fekete rendőr, akik beépültek a neonácik közé - BlacKkKlansman (filmkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8313953808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.