Filmrecorder. A ruszkik meghozták a rockandrollt a Riviérára – Leto (filmkritika)

2018.05.13. 07:31, Gaines

leto2.jpg

Az egyiptomi leprásokról szóló road movie és Godard legújabb filmes esszéje között üdítő gyöngyszem visszarepülni a nyolcvanas évek Leningrádjába, a szovjet rockandroll szcéna kellős közepébe. Kirill Szerebrennyikov filmje, a Leto (Nyár) persze a hangulatos zenés jeleneteknél jóval többet is ad.

Az idei cannes-i versenyprogram visszatérő eleme lesz a távolmaradó alkotók ünneplése: Godard önként tartja magát távol a Riviéra cirkuszától, Jafar Panahit azonban Irán, Kirill Szerebrennyikovot pedig Oroszország nem engedi ideutazni. Putyin a fesztivál kérésére cinikusan azt válaszolta, hogy nem áll módjában közbenjárni Szerebrennyikov ügyében az igazságszolgáltatás függetlensége miatt. A Mártírok rendezője tehát házi őrizetből követhette, ahogy stábja a cannes-i vörös szőnyegen tiltakozik a fogvatartása miatt.

leto1.jpg

Aki viszont arra számított, hogy Szerebrennyikov lázító hangulatú politikai pamfletet forgatott, kellemesen csalódhatott, hiszen a Letóba bele lehet ugyan látni a mai Oroszország kritikáját is, de alapvetően mégis egy nagyon jó hangulatú, nosztalgikus zenei tabló a nyolcvanas évek Szovjetuniójából. A korszak legendás alakja Viktor Tsoi (Teo Yoo) az egyik főszereplő, bár kezdetben inkább mentorára Mike-ra (Roman Bilyk) és feleségére Natasára (Irina Starshenbaum) koncentrál a nő memoárjain alapuló forgatókönyv. A szerelmi háromszög azonban mellékes, a hangsúly sokkal inkább a korrajzon van és a helyenként kissé idealizáltnak tűnő időutazás magával ragadó élmény.

A hangulat ugyan a szintén a cannes-i versenyprogramban debütált Non-stop party arcokat és a Velvet Goldmine-t idézi, de ne legyenek illúzióink, ami a Joy Division vagy Iggy Pop koncertjein zajlott a hetvenes években, annak szovjet megfelelője még tíz évvel később is inkább egy faluház kulturális bemutatójára emlékeztetett. Szerebrennyikov ezért ötletes fantázia-átmenetekkel dobja fel a zenés jeleneteket.

Ezek a zenei betétek a legjobbak: a Talking Heads Psycho Killerjére előadott vonatozás azonnali klasszikus, amihez képest a The Passenger vagy a Perfect Day videoklipszerű megidézése már kevésbé ihletett. A kreatív flashmob-szerű betétek végén egy narrátor-karakter mindig sietve leszögezi, hogy ez természetesen nem történt meg, de a kontraszt egyébként is egyértelmű; elnyomó diktatúrában bármiféle előremutató művészi tevékenységet csak ellenszélben lehet folytatni.

A zene pillanatok erejéig felszabadít, álomvilágba repít, de a valóság mindig sietve visszahúz a diktatúrát lelkesen támogató, megszámlálhatatlan tömeget alkotó, püffedt arcú, földhöz ragadt polgártársak személyében.

szerző: Onozó Róbert

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó RóbertVarga Ferenc) közlik. 

https://recorder.blog.hu/2018/05/13/filmrecorder_a_ruszkik_meghoztak_a_rock_n_rollt_a_rivierara_leto_filmkritika
Filmrecorder. A ruszkik meghozták a rockandrollt a Riviérára – Leto (filmkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2313909044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.