Az egyiptomi leprásokról szóló road movie és Godard legújabb filmes esszéje között üdítő gyöngyszem visszarepülni a nyolcvanas évek Leningrádjába, a szovjet rockandroll szcéna kellős közepébe. Kirill Szerebrennyikov filmje, a Leto (Nyár) persze a hangulatos zenés jeleneteknél jóval többet is ad.
Az idei cannes-i versenyprogram visszatérő eleme lesz a távolmaradó alkotók ünneplése: Godard önként tartja magát távol a Riviéra cirkuszától, Jafar Panahit azonban Irán, Kirill Szerebrennyikovot pedig Oroszország nem engedi ideutazni. Putyin a fesztivál kérésére cinikusan azt válaszolta, hogy nem áll módjában közbenjárni Szerebrennyikov ügyében az igazságszolgáltatás függetlensége miatt. A Mártírok rendezője tehát házi őrizetből követhette, ahogy stábja a cannes-i vörös szőnyegen tiltakozik a fogvatartása miatt.
Aki viszont arra számított, hogy Szerebrennyikov lázító hangulatú politikai pamfletet forgatott, kellemesen csalódhatott, hiszen a Letóba bele lehet ugyan látni a mai Oroszország kritikáját is, de alapvetően mégis egy nagyon jó hangulatú, nosztalgikus zenei tabló a nyolcvanas évek Szovjetuniójából. A korszak legendás alakja Viktor Tsoi (Teo Yoo) az egyik főszereplő, bár kezdetben inkább mentorára Mike-ra (Roman Bilyk) és feleségére Natasára (Irina Starshenbaum) koncentrál a nő memoárjain alapuló forgatókönyv. A szerelmi háromszög azonban mellékes, a hangsúly sokkal inkább a korrajzon van és a helyenként kissé idealizáltnak tűnő időutazás magával ragadó élmény.
A hangulat ugyan a szintén a cannes-i versenyprogramban debütált Non-stop party arcokat és a Velvet Goldmine-t idézi, de ne legyenek illúzióink, ami a Joy Division vagy Iggy Pop koncertjein zajlott a hetvenes években, annak szovjet megfelelője még tíz évvel később is inkább egy faluház kulturális bemutatójára emlékeztetett. Szerebrennyikov ezért ötletes fantázia-átmenetekkel dobja fel a zenés jeleneteket.
Ezek a zenei betétek a legjobbak: a Talking Heads Psycho Killerjére előadott vonatozás azonnali klasszikus, amihez képest a The Passenger vagy a Perfect Day videoklipszerű megidézése már kevésbé ihletett. A kreatív flashmob-szerű betétek végén egy narrátor-karakter mindig sietve leszögezi, hogy ez természetesen nem történt meg, de a kontraszt egyébként is egyértelmű; elnyomó diktatúrában bármiféle előremutató művészi tevékenységet csak ellenszélben lehet folytatni.
A zene pillanatok erejéig felszabadít, álomvilágba repít, de a valóság mindig sietve visszahúz a diktatúrát lelkesen támogató, megszámlálhatatlan tömeget alkotó, püffedt arcú, földhöz ragadt polgártársak személyében.
szerző: Onozó Róbert
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó Róbert, Varga Ferenc) közlik.
