„Elég nagy ahhoz, hogy sok mindent lehessen csinálni benne” – Lukács László & Szabó Péter-interjú

A legfontosabb klasszik debreceni zenekar, a Tankcsapda és az egyik legfontosabb fiatal, debreceni gyökerű zenekar, a Hanoi frontembereivel, Lukács Lászlóval és Szabó Péterrel beszélgettünk a friss, 61. Recorder magazin debreceni fókusztémájának apropóján. Nem csak rockról és hardcore-ról.

Mi az első olyan debreceni koncertemléketek, amelyen nézőként voltatok jelen?

Szabó Péter: Az első zenekar, aminek a koncertjén jelen voltam, a 100 Folk Celsius volt a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon, úgy hat-hétéves koromban. Az első rockzenei koncertélményeim tizennégyévesen értek: Aljas Kúszóbab, Rosszcsont meg egyéb punkzenekarok koncertjein.

Ez mikor volt?

Péter: 2005 őszén. Akkor kerültem gimnáziumba és akkor már úgy voltunk vele, hogy nagyfiúk vagyunk, mert elengedtek minket éjfélig és megihattunk két-három sört.

Lukács László: Nekem az első debreceni koncertélményem egy Hobo Blues Band-fellépés volt. Én is 14 éves voltam. Az akkor még működő Dózsa György Stadionban léptek fel, ami akkor egy aktív koncerthelyszín volt. Nagyon sok hazai és külföldi zenekar megfordult ott. Itt láttam többek között a Motörheadet, az Omegát és a Pokolgépet is először. Életemben első alkalommal könnyűzenei koncerten egyébként hatévesen, Siófokon, a szabadtéri színpadon voltam, ahol Máté Péter azt énekelte, hogy Hull az elsárgult levél. De az egy másik történet, elég régen volt már.

Péter: Engem a Dózsához nagyon sok fájdalmas élmény fűz, mert sokáig cselgáncsoztam a rendőrségnél és mindig ott, a lelátón kellett békaügetést csinálni és talicskázni nyáron, 40 fokban.

És emlékeztek az első debreceni, saját koncertetekre?

László: Én olyannyira emlékszem rá, hogy arról a koncertről már akkor hangfelvétel készült. 1982-ben volt, klasszikus iskolai buli, amikor Nagy Tomival (Tomi Szomorú zenekar, jelenleg Neonhal – a szerk.) ketten, két gitárral, egy osztálynyi nyolcadikos társaság előtt gitároztunk és énekeltünk. Nevezhetjük ezt az első élő, koncertes fellépésnek.

Van erről felvétel?

László: Hangfelvétel készült róla, mert volt valakinek egy kazettás magnója és rögzítette. Azóta is megvan, ami persze elég vicces egyébként. Az első olyan koncert, ahol már volt zenekar, gitár, dob, fények, az sem volt sokkal később: 1985 januárjában, szintén egyfajta iskolai rendezvényen, az már a Vörös Kakas együttes fellépése volt.

Ha már ezeken a lépcsőfokokon lépdelünk, az első Tankcsapda-koncert mikor volt?

László: 1989. október 14-én volt az első debreceni koncert, de előtte volt már három megmozdulásunk Szentendrén, Komádiban, illetve Berettyóújfaluban egy „100 zenekaros, mindenki csak egy-két dalt játszik” punkrockfesztiválon, ahol mi is jelen voltunk. Délután kettőkor elkezdődött a fesztivál és éjfélig tartott. Mivel nagyon sok fellépő volt, így bőven elhúzódott. Este hétre már szinte mindenki a színpadon volt és mindenki vokálozott mindenkinek, mert olyan részeg volt az összes jelenlévő. Ezután jött október 14-e, az első debreceni koncert, amikortól a zenekar élettartamát számoljuk. Ezt tekintjük a zenekar születésnapjának.

Arra emlékszel valamennyire?

László: Persze, akkor már elmúltam huszonegy éves, túl voltam a katonaságon. Úgy emlékszem, hogy nagyon sok ember volt. Ez volt az Auróra első debreceni koncertje, és mi voltunk az előzenekar, de már akkor is tele volt a terem, amikor mi játszottunk, iszonyatosan nagy buli volt. Mindenki szétvert mindent és annak a koncertnek a sikerén felbuzdulva mondtuk azt utána, hogy mégse oszoljunk fel. Mert egyébként a buli előtt még fel akartunk, mondván elértük a csúcsot, de aztán annyira jól sikerült az este, meg annyira szerette a közönség is és mi is, hogy úgy voltunk vele: oké, akkor ne oszoljunk fel, hanem csináljuk tovább.

TANKCSAPDÁS CIKKEINK ITT!

Peti, neked az első debreceni koncerted a Hanoi zenekarral volt, vagy volt előtte más formációd is?

Szabó Péter: Előtte volt másik zenekarunk, de a legelső koncert, amin zenéltem, egy karácsonyi előadás volt általános iskola hatodik osztályban, ahol gitároztunk. Egyébként a mostani gitárosunkkal, Kóti Petivel nyomtunk valami meghitt szösszenetet az iskola kedves kis népének. Aztán az első, rendes zenekaros koncert, az tizenöt-tizenhat éves koromban volt. A Fazekasba jártam, ahol a tornateremben évente egyszer rendeztek koncertet. Volt egy punkzenekarunk, ami Rebezlee néven futott. Akkoriban még a skapunkos vonallal próbálkoztunk, volt trombitásunk és harsonásunk is, akik az említett koncert után el is tűntek és azóta sem hallottunk róluk.

És hol volt az első, nem iskolai körülmények között zajló koncert?

Péter: Ez jó kérdés, mert utána egy Rocksuli-koncerten (a debreceni zeneiskoláról van szó – a szerk.) is játszottunk egy saját zenekarral, ami a Lovardában zajlott. De, hogy mi volt a következő, ami nem iskolai közegben volt, hanem klubban, vagy más helyszínen volt, arra őszintén szólva nem emlékszem.

Ezek szerint te rocksulis voltál?

Péter: Jártam oda egy darabig, igen. Viszont a Hanoival az első debreceni bulink a Lillában volt, ami anno még más néven futott (Unplugged volt a hely neve – a szerk.). Az volt az alapítóbuli, ami lassan már kilenc éve történt, mi azóta számítjuk ennek a zenekarnak a létjogosultságát.

Milyen volt az a buli, mire emlékszel?

Péter: Pontosabban az még a Rebezlee búcsúbulija volt, viszont onnantól számítjuk a Hanoi megalakulását. Egyik zenekar jött létre a másikból, mivel majdnem ugyanazok a tagok voltunk benne. Azonban rákényszerültünk egy doboscserére, valamint elindultunk a hardcore-osabb irányba és úgy voltunk vele, hogy akkor nevet is változtatunk. Szóval ennek keretében volt egy búcsúbuli és jött létre az új zenekar. Az első igazi Hanoi-koncert ugyanakkor Mezőtúron volt a Lokomotív sörözőben, ha jól emlékszem.

László: Az egy jó hely volt.

Te is ismered?

László: A helyszínt magát igen, bár mi soha nem játszottunk ott, mert mire zenei klubként is elkezdett működni, addigra már túl voltunk azon a méreten. De ismerem a helyet, sőt annak idején annak a kocsmának a hátsó udvarán a disznóól meg a nyúlketrecek között volt egy „fesztivál” is, ahol viszont játszottunk. Azt látni kellett volna, ahogy a tyúkketrecek mellett öltöztünk.

Péter: Tudtommal azóta már megszűnt a hely.

Visszakanyarodva Debrecenbe, mindkét zenekar nagyon sok helyi klubban játszott. Ki tudtok emelni egyet ezek közül, ami valamiért közelebb áll a szívetekhez, mint a többi koncerthelyszín? 

Péter: Hozzám a HNO3 Műhely áll legközelebb. A Debreceni Nagyállomástól nem messze található a hely, és ha jól tudom, Laci, egy időben ti is próbáltatok a szomszédban.

László: Próbáltunk mi már a város összes pontján. Ez egy pinceklub, ha jól sejtem.

Péter: Nem, ez a bútorgyár egy földszintes épülete.

László: Így már megvan.

Péter: Ott volt egyébként a mi próbatermünk is nagyon sokáig, amíg aktívan Debrecenben zenéltünk. Haverjaink, barátaink csinálták az egész létesítményt és egy nagyon családias hangulatú hely volt. Bármikor lementünk, mindig volt ott valaki, mindig meg lehetett inni valakivel egy sört, akadtak koncertek, bulik. Nagyon jó időszak volt, amíg ott próbáltunk. Lementünk pénteken zenélni, elkezdtük délután hatkor és mikor kijöttünk, biztos, hogy már kint ment valami őrjöngés. Nyilván nem ez a hely szól legjobban Debrecenben, de az élmények miatt ezt emelném ki.

László: Mi az elmúlt évek alatt Debrecenben szinte minden helyen – ahol lehet rockkoncertet tartani – jópárszor játszottunk. A legkisebb, város szélén található művelődési házban is koncerteztünk. Olyan pinceklubokban is játszottunk, amiket azóta már rég lebontottak, a helyén már más épületek állnak. Én meg akkor képviselem a másik oldalt, a város másik felét, mert azt mondom, hogy a Főnix Csarnok a kedvencünk. Tizenegy alkalommal zenéltünk eddig a Főnixben és mindig nagyon jó bulik vannak ott. Amit el szoktunk ott mondani, azt elmondom most koncerttől függetlenül is: az a helyszín tényleg olyan, hogy annak ellenére, hogy nagyméretű, és befér 8-10 ezer ember, mégis, olyan, mint egy amfiteátrum, gyakorlatilag minden embernek látod a fejét és a szemeit. Ez nagyon jó, mert így lehet egyfajta kvázi klubhangulatot teremteni és kommunikálni mindenkivel, hiszen látod az embereket, szemben például a Budapest Arénával, ahol nem látod a tömeg „végét”.

ÖSSZEGYŰJTÖTTÜK DEBRECEN 10+5 LEGJOBB, LEGFONTOSABB ZENÉHEZ KÖTHETŐ HELYÉT!

Mennyivel másabb most egy debreceni koncert – akármilyen körülményeket tekintve –, mint amikor még csak indultatok zenekaraitokkal?  

László: Nyilván technikai szempontból egészen más. Mi, amikor elkezdtünk játszani, még tartott a szocialista rendszer, ami csak abból a szempontból érdekes, hogy a rendszer okán nemhogy jó hangszerekhez, de még tisztességes gitárkábelhez vagy pengetőhöz sem lehetett hozzájutni. Úgy kellett utánajárni mindennek. A VIM-es mosószer flakonjából kellett kivágni egy darab műanyagot gitárpengetőnek. Ez nem valamiféle önsajnáltatás, egyszerűen csak ilyen időszak volt és nagyon örülök neki, hogy manapság – amikor a srácok elkezdenek gitározni – ilyen dolgokkal már nem kell foglalkozniuk. Szóval ebből a szempontból teljesen más körülmények voltak 30-35 évvel ezelőtt, mint mostanában. De ez igaz volt annak idején a helyszínek hangtechnikájára, fénytechnikájára is. Ehhez képest ma, ha „csak” a Roncsbárba mégy is, akkor is tisztességesen lehet zenélni, jól néz ki a színpad, sok embert be lehet engedni, nagyon jó bulik vannak, iszonyatosan jó a hangulattal.

Péter: Technikai különbségeket ilyen mértékben én nem tudok kiemelni.

Nemcsak technikai különbségek lehetnek, hanem mondjuk változott-e hangulatban, közönség-összetételben a helyzet a kezdetekhez képest?

Péter: Ha belevonom az előző zenekarunkat is, akkor sokkal jobban érzékelhető a különbség, ugyanis akkoriban még nagyon kevesen jártak le a koncertjeinkre. Ha most visszatekintek arra az időre, akkor a tagok közti barátság volt az egyetlen, ami életben tartotta a zenekart, kívülről rettentően kevés pozitív visszajelzést kaptunk éveken keresztül. Aztán elkezdtük a Hanoit, és reméltük, hogy ez meg fog változni. Mi elég közeli viszonyban vagyunk egymással a zenekaron belül, és ha már úgyis együtt lógunk, akkor miért ne csinálnánk valami produktívat.

László: Egyébként ez egy jó alap, mert a Tankcsapda annak idején pontosan így alakult, hogy ha már úgy is együtt lógunk egész nap, akkor miért ne zenélhetnénk is egyet.

Péter: Aztán ez valamilyen módon bejött az embereknek, elkezdtek egyre többen járni a bulikra. Most legutóbb nyáron játszottunk Debrecenben és azt vettük észre, hogy megint kevesebben jönnek el, de ahogy hallom, máshol is visszaesett az érdeklődés, a rock- és punkbulikon. Egy pár éve eléggé csúcson volt a műfaj, volt egy időszak, amikor nagyon pörögtek a bulik.

László: De egyébként ez úgy van, mint minden másnál: vannak trendek, vannak hullámok és ez néhány évente változik. Van egy adott stílus, ami nagyon megy, aztán jön egy időszak, amikor kevésbé, aztán később megint van egy fellendülés. Én elég régóta zenélek ahhoz, hogy tudjam jól: nagyon sok hullám van ebben a dologban, ami teljesen természetes.

Péter: Én azt is látom, hogy Debrecenből sokan elköltöztek, főleg a mi korosztályunkból, ami visszaveti a helyi koncertek nézőszámát, ezáltal megmutatkozik egy visszaesés.

László: Ez egészen biztosan így van. Nemrég voltunk Balassagyarmaton és mondta a helyi szervező, hogy a lakosság 20%-a elköltözött, elment a városból. És nyilván nem a nyugdíjasok mennek el, hanem a fiatalok.

Ha bármit változtathatnátok a város zenei életén, mi lenne az?

Péter: Ez egy jó kérdés. Én először is az emberek gondolkodásmódján változtatnék, mert amióta Pesten élek, azt tapasztalom, hogy itt sokkal nyitottabbak az arcok. Vagy ha bármelyik külföldi turnénkat nézzük, akkor azt tapasztaltuk, hogy hétköznap is sokkal szívesebben elmennek koncertre, jobban kimozdulnak az emberek. Ezt Debrecenben nem így látom. A másik probléma, hogy ha van kétezer forint az ember zsebében – bár nem tudom, hogy ez mennyire debreceni sajátosság –, akkor elissza mind a kétezret. A tendencia inkább az kellene, hogy legyen, hogy kifizeti az ezer forintot a koncertre és a maradék ezresből megiszik három sört. Általában a mérleg nyelve mindig az előző oldal felé billen el, tehát nyilván a gondolkodásmódot változtatnám meg, hogy az emberek jobban értékeljék az élőzenét és szívesebben kimozduljanak, minél több koncertre látogassanak el. Ennek nyilván valahol az az alapja, hogy több koncertet kell szervezni. Ahogy látom, például a Nagyerdei Víztoronyban mostanában nagyon sok bulit rendeznek. Minél több stílusból, minél több zenekart kell bemutatni.

László: Én azt gondolom, hogy a kortárs, jelen esetben a „könnyű” zene egy olyan művészeti ág, ami markánsan bemutatja, hogy hogyan él egy társadalom. Nem a debreceni zenei életen változtatnék, inkább az emberek fejében kellene egy kis rendet tenni. Ha az embereknek a zsebében több pénz lenne, akkor nem az lenne a jellemző, hogy kétezer forintból kétezer forintot eliszunk. Egész egyszerűen az életkörülményeken és a gondolkodásmódon kellene, lenne érdemes változtatni. Ezzel a dolgok majdnem „maguktól” is pozitív irányba változnának. Nyilván fontos jó koncerteket szervezni, hogy a gitár pontosan be legyen hangolva, hogy minőséget kapjanak, de mégsem az az elsődleges szempont, hogy mekkora koncerttermet kell építeni vagy milyen fényrendszer van kirakva, vagy hány forintot költött el Facebook-hirdetésekre. Sokkal inkább az számít, hogy az emberek általános életmódja milyen. Peti, ti is gyakran jártok Európa-szerte játszani, ti is azt látjátok, meg mi is azt tapasztaljuk, hogy Európa azon részein, ahol jobbak az emberek életkörülményei, sokkal nagyobb a koncertre járás hajlandósága, több pólót vesznek, nyitottabbak. Egyébként ilyen szempontból, Debrecen azért is nehézkes terep, mert hagyományosan egy konzervatív város. Itt az emberek gondolkodásmódja is kevésbé nyitott. Egész egyszerűen a debreceni ember konzervatív. Ez mindig is így volt. Hozzáteszem, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem jó hely, mert, ha nem lenne jó hely, akkor nem lennék én is itt a mai napig, de az kétségtelen, hogy mondjuk nyitni Debrecenben egy reforméttermet, az tízszer olyan nehéz, mint egy olyan városban, mint Budapest, ahol erre sokkal nyitottabbak az emberek.

Debrecen pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre, ami 2023-ban esedékes. Mit gondoltok, mi történne, ha Debrecen nyerne? Megváltozhat-e ez a gondolkodási mód?

László: 2023 egyrészt még öt év. Ez elég hosszú idő, elég sok mindent lehet és kell is csinálni ahhoz, hogy az a fajta változás bekövetkezzen a gondolkodásban. Az, hogy ez milyen mértékben történhet meg, az nyilván az ebben dolgozó emberek és a hétköznapi emberek függvénye. Nagyon jó lenne, ha Debrecen nyerné ezt a lehetőséget, és nem csak azért mondom ezt, mert debreceni vagyok, hanem azért is, mert a másik két esélyes város, Győr és Veszprém az ország nyugati felében található, abban a régióban, ami amúgy is fejlettebb. Nem lenne rossz, ha végre a keleti területek is több figyelmet kapnának, mert semmivel sem élnek itt kevésbé tehetséges emberek, semmivel sem rosszabbak itt a dolgok, mint mondjuk Sopronban, Győrben vagy Szombathelyen. Ennek ellenére – amennyire én látom – sokkal több figyelmet és támogatást kap az a régió. Persze ha Debrecen megkapja ezt a címet, akkor ezzel a lehetőséggel lehet és kell élni, de hogy milyen módon, ahhoz nem tudok túl sokat hozzáfűzni.

Péter: Egyetértek Lacival. Igazából én azt tenném hozzá, hogy minél inkább szélesíteni kell a repertoárt, ha kultúráról beszélünk. Említetted Veszprémet, ahol ott van az Utcazene Fesztivál, ami egy nagyon egyedi dolog. Ez az irány is jó, hogy ne csak már népszerű előadók kapjanak teret, hanem kevésbé ismert zenészek is. Az embereket érdemes lenne kiszakítani egy kicsit a mainstream világból. Ha csak zenéről beszélünk, akkor lássanak rá a perifériákra is, ami szintén érdekes lehet és hosszútávon még jövedelmező is. Ezáltal jobb egyensúly alakulna ki a mainstream és az underground között. A kulturális élet többi részéhez nem igazán értek, arról nem tudok nyilatkozni, de nyilván ott is hasonló vonalat érdemes követni.

DEBRECEN POPTÖRTÉNETÉT IS FELDOLGOZTUK.

Tudtok-e három olyan jelzőt mondani Debrecenre, ami szerintetek a legnagyobb erőssége?

Péter: Az első, ami eszembe jut, az, hogy családias. Abszolút azt érzem, hogy minden utcát kívülről ismerek, rengeteg ismerőssel találkozom mindig. Nyilván ez egy elvontabb fogalom, de mindenképpen kiemelném.

László: Akkor most mondok én egyet: emberléptékű. Elég nagy ahhoz, hogy sok mindent lehessen csinálni benne, de nem annyira nagy, hogy elveszettnek érezd magad, mint egy nagy világvárosban. Sok helyen volt már szerencsém járni, ahol néha úgy érzed magad, mint Ábel a rengetegben. De nyilván az is szubjektív, hogy ki hol érzi jól magát, és az sem baj, ha valaki olyan helyen érzi jól magát, ahol akkorák a felhőkarcolók, hogy nem látod tőlük az eget.

Péter: Zöld. Sok benne a növény, ami nagyon pozitív. Debrecent egy zöld városnak tartom. Bármikor jöttek ismerőseim külföldről vagy az ország más pontjairól, mindig el voltak ájulva, hogy milyen szép.

László: Nekem legyen a második az, hogy élhető. Debrecenben is vannak dugók persze, vagy nem mindig akkor jön a troli, amikor szeretnéd. Minden nagyobb városnak van ilyen hátulütője, de Debrecen szerintem egy élhető város. Azt gondolom, hogy ha valaki normális életet akar magának, akkor azt itt ki lehet alakítani. Akkor is, ha gyerekes családokról beszélünk, vagy ha valaki sportolni akar, vagy a kultúra iránt érdeklődik. Nyilván minél nagyobb egy város, annál több benne a lehetőség és Budapest ebből a szempontból még nagyobb, de ha Debrecen előnyeit és hátrányait nézem, akkor szerintem egy nagyon jól élhető város.

Péter: Nekem a harmadik az, hogy okos. Az egyetem ugye elég erős Debrecenben, én is ott végeztem, nagyon sok erős karral rendelkezik, országos szinten is. Amennyire követem a debreceni IT-szektorban folyó dolgokat, azok is nagyon előrehaladottak.

László: Az én harmadik jelzőm az, hogy fejlődőképes. Egyrészt olyan szempontból is, amit te mondtál, meg olyan szempontból is, hogy Debrecen földrajzi elhelyezkedéséből adódóan is egy olyan helyen van, ahol van tér a városon kívül is, tehát lehet még építeni házakat, üzemeket, vagy éppen, amit akarsz. Van hova terjeszkedni. Nem muszáj, de ha van valamilyen ötlet, amit érdemes megvalósítani, akkor azt meg lehet valósítani. Most egyébként szándékosan mondtam a külvárost, mert én magam is ott élek, nem a belvárosban.

Kicsit elengedve Debrecent beszéljünk a zenekarokról. Milyen terveitek vannak?

László: Nálunk a dolog elég egyszerű, hiszen én most voltam ötvenéves és így az évünk jó része a „Lukács fél évszázad” bemondás körül forog. Nyilván van egy csomó koncert ennek apropóján, nagy bulik, kis bulik, ezzel párhuzamosan készülnek az új dalok, hogy – ha már idén nem is, de jövőre – ki tudjunk hozni egy új lemezt. A jövő év meg megint csak egyszerű, hiszen jövőre lesz a zenekar harmincéves, ami aztán megint egyértelmű tematikát ad 2019-nek. Nagy vonalakban ennyi.

Péter: Mi nem szoktunk ennyire előre gondolkodni. Nyilván más helyzetben vagyunk, mint Laciék, mert nekünk ez inkább hobbi és a szabadidőnktől függ, hogy mennyi zenekari élet fér bele. Tavaly jött ki egy EP-nk, utána sokat koncerteztünk, most megint elkezdtünk számokat írni, aztán április végén megyünk ki Spanyolországba egy másfél hetes turnéra. Általában nincsenek hosszútávú terveink, csak fél évvel előre szoktunk gondolkodni. Úgyhogy tavasszal ez a menet, a következő fél évben pedig itthon szeretnénk több bulit.

Mindkét zenekar járja Európát. Hogy látjátok, mennyire lehet magyar nyelvű dalokkal külföldön boldogulni? Nyilván egyértelmű, hogy a kiköltözött, kint élő, magyar ajkú magyarok vannak többségben a koncerteken, de biztosan akadnak olyanok is, akik nem feltétlenül értik azt, amiről beszéltek.

Péter: Nálunk az a vicces, hogy pont fordítva van. Magyarok nem nagyon szoktak jönni a külföldi bulijainkra, nagyon ritka. Inkább külföldiek vannak, akik semmit nem értenek belőle, de mivel azon a zenei vonalon, amit mi viszünk, kevésbé érthető ki a szöveg az ordibálásból, ezért sokaknak nem is jelent problémát, hogy nem értik. Inkább a zenei rész, az egész dinamikája, energiája, ami mozgatja őket.

László: Ezt tökéletesen értem, mert a Tankcsapda első néhány évében, mi pont ugyanilyen módon koncerteztünk. Már az elején is sokat jártunk német, holland, svájci klubokban, ahol olyan közegben mozogtunk, ahol pont az volt az érdekes, hogy magyarul énekeltünk és nem angolul, de igazából nem volt probléma a helyieknek, hogy a szöveget nem értik, mert táncolni-pogózni akkor is tudtak. Az más kérdés, hogy mostanában már egészen más koncepció szerint turnézunk külföldön és mi valóban igyekszünk feltérképezni azokat a területeket, ahol van elég magyar populáció. Ezért nálunk az arány nagyjából fordítva van, mint nálatok. Mi elsősorban a magyar ajkúakra építünk. Nyilván ez egyfajta területi behatárolást is jelent, mert addig, amíg Németországban, Angliában, Svájcban nagyon sok magyar él, addig Spanyolország ilyen szempontból nem egy magyar specifikus terület, emiatt még nem is volt ott Tankcsapda-koncert, de remélem egyszer lesz. Az is nyilvánvaló, hogy manapság ezek a turnék már mások, mert most már stáb van, cucc van, ki kell termelni a pénzt erre a rendszerre. Ettől függetlenül az, amit a külföldi koncertezéssel kapcsolatosan korábban elmondtunk, az erre az összetételű közönségre is igaz. Azokon a helyeken, ahol az emberek gondolkodásmódja, életmódja, jobb, mint mondjuk itt, Magyarországon, ott azért ezek a koncertek sokkal jobban tudnak működni.

Mikor játszotok legközelebb Debrecenben?

László: Mi a Campus Fesztiválon, ami ugye debreceni fesztivál, de nem saját bulink. Önálló Tankcsapda-koncert év végén lesz a Főnix Csarnokban.

Péter: A Campus Fesztiválon elvileg mi is ott leszünk, de ez még nem száz százalék. Ami biztos, hogy október 6-án a Nagyerdei Víztoronyban lesz egy koncertünk, olyan zenekarokkal, mint a Satelles és a Touch.

interjú: Reszegi László
fotók: Lékó Tamás

a Hanoi legutóbbi EP-je tavalyról:

a legutóbbi Tankcsapda-kiadvány egy feldolgozáslemez, amin mások (például Wellhello, Majka & Curtis, Tóth Gabi vagy Ákos) játsszák az ő dalaikat:

ők pedig másokét adják elő (a Bonanza Banzai-ét, a Kispál és a Borzét vagy Charlie-ét):