Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

18+ Filmrecorder. Még mindig a franciák a legdurvábbak?

2018.04.20. 20:00, Gaines

cikkbe_1.jpg

A 2000-es évek közepén sorra sokkolták a közönséget az extrém francia filmek. A trend egyik csúcsműve, a Mártírok rendezője most jön ki új horrorjával. Ennek apropóján tíz durvulást kínálunk fel, amelyekkel a két film között eltelt tíz évben rukkoltak elő a franciák. Íme, a ma megjelenő áprilisi Recorder magazin Filmrecorder rovatának cikke, kibővítve a trailerekkel, amelyek közül jópár erősen korhatáros. 

Mártírok (Martyrs, 2008)

Pascal Laugier horrorja olyan etalon az embertelen paráztatásba új színt és színvonalat hozó francia extrémitásban, amit azóta sem sikerült meghaladni a filmeseknek. Sem durvaságban (a békésen reggeliző család lemészárlása és a vallási rabszolga élvenyúzása mit sem vesztett erejéből), sem hatásában (a Mártírok még a sokat látott cannes-i közönséggel vetette elő a hányós zacskót).

Nem csoda, hogy a Fűrész-őrület idején kínzáspornónak bélyegezték, pedig süt belőle az emberség, az odafordulás igénye a bántalmazottakhoz, és a Lars von Trier Antikrisztusához hasonlóan pincemély depresszióból született film vallásfilozófiai vonatkozásai sem utolsóak. Azt sugallja, hogy nem érdemes megszállottan kutatni a túlvilágot, mert értelmet csak a kétely ad az életünknek: a bizonyosságtól, hogy van-e élet a halál után, bizonyosan főbe lőnénk magunkat.


Hirtelen az üresség (Enter The Void, 2009)

Gaspar Noé tőrőlmetszett polgárpukkasztó, olyan botrányfilmek fűződnek a nevéhez, mint a Visszafordíthatatlan, vagy három éve a Szerelem 3D-s szoftpornója. Utóbbi helyett inkább a 2009-es „pszichedelikus melodrámáját” választottuk, mert ebben nincs, ami ne lenne extrém.

Már a neonfényben villódzó, stroboszkópos, elektróra lüktető főcím is embertpróbáló, amit az első fél óra belső nézetű történetmesélése súlyosbít – a kamera még pislogást is imitál, amit fizikailag kimerítő nézni. Aztán lelövik a főhőst, és a maradék két óra még feljebb csavarja a kísérletezést. A halál és a hallucinogén trip testen kívüli élménnyé, kaleidoszkopikus CGI-fraktálmintákká vegyül; tengeribeteg szín- és hangörvényben bolyongunk térben és időben egy lélekkel, amely hol felülnézetből, hol egy vagina belsejéből mesél az élet körforgásáról.


Holy Motors (2012)

Őrület. Totálisan kiszámíthatatlan. Jutalomjáték. Nihilista óda a filmkészítéshez. Mind igaz Leos Carax mesterművére: a rendező 1999 óta nem forgatott nagyjátékfilmet, ezért mindent belezsúfolt a Holy Motorsba, amit a moziról el akart mondani. Amit érdemes elmondani róla.

Az ember azt se tudja, hol kezdje az extrém részletek felsorolását. A családapával, aki hazatér feleségéhez és lányához – két csimpánzhoz? A motion capture előadó absztrakcióba hajló szexjelenetével? A bérgyilkossal, aki saját hasonmásával végez? A temetői gnómmal, aki elrabol egy modellt? Vagy azzal, hogy mindegyiküket Denis Lavant játssza? A durva az, hogy ez a sok abszurd, elképesztő részlet nem valami katyvasszá áll össze, hanem szédítő egésszé.


Adéle élete (La vie d'Adèle, 2013)

Abdellatif Kechiche Arany Pálma-díjas magnum opusa máig leszbikus szexjeleneteiről híres: az első vetítések után mindenki a heves, örömszerzés helyett ádáz csatára emlékeztető párnacsatákról cikkezett. Később meg arról, hogy két színésznője, Adèle Exarchopoloulos és Léa Seydoux szerint a rendező zsarnoki módszerekkel gyötörte őket a forgatáson.

Öreg hiba azonban botrányfilmmé redukálni az Adéle életét, mert a szex csak része a három órás felnövéstörténetnek, melyben végigkísérhetjük a tizenéves, az életet mohón habzsoló címszereplőt. Mintha minket is bekebelezne, Adéle szélsőséges, határtalan szenvedélyével élünk meg mindent: az evést, a szerelmet, a bánatot, az eufóriát és a szürke hétköznapokat.


Idegen a tónál (L'inconnu du lac, 2013)

A film, ami mellett az Adéle élete ártatlan pajzánságnak tűnik. A művészthriller, amit akár a nagy francia minimalista, Robert Bresson is rendezhetett volna, ha megihletik Brian de Palma fétisei. Az Idegen a tónál egy visszafojtott és fojtó hangulatú mozi, amelyben meleg férfiak keresnek szexet (és talán szerelmet) egy forró, homokos vízparton, mi pedig hosszúra nyújtott jelenetekben figyelhetjük, ahogy meztelen férfitestek a valódi – nem megjátszott – szex során felfalják egymást.

Alain Guiraudie rendező az érzelemmentes üresség és a mindent felfaló szenvedély mélyére is behatol a pornóba illő ejakulációkkal, de onnan nem a szokásos melegdrámával, hanem egy bizarr thrillerrel kapaszkodik ki, ami után egy szebb világban örökre leszámolnának a férfiszex bemutatásának tabujával.


Malgré la nuit (2015)

A felszínen Philippe Grandrieux filmje egy szerelmi háromszög a francia pornóipar peremén, valójában viszont egy két és félórás, cseppfolyós melankóliába mártott lebegés, amely a vágyról, az érintésről, és a szerelem szent őrületéről fogalmaz meg valami szavakban megfoghatatlan alapvetést.

A Malgré la nuit az érzékek tánca, egy sztriptíz a szenvedély űrjében, ahol úgy próbálnak szabadulni az emberek a szerelmi függőségüktől és a régmúlt traumáitól, hogy beleesnek és feloldódnak valaki másban. Pont ilyen révület a szex, pont ilyen eltéphetetlen fátyol a fájdalom – és ilyen kísérleti az a mozi, ami kézzel tapinthatóan szeretné megmutatni, milyen megalázó, durva a szerelem.


Eközben Párizsban (Nocturama, 2016)

Nem csak explicit módon lehet extrém egy film. Elég egy provokatív premissza is. Mondjuk, a modern terrorizmusról beszélni – a terroristák szemszögéből. Az író-rendező Bertrand Bonello azt a szívességet se teszi meg, hogy magyarázatot adjon tetteikre: családi, anyagi, vallási hátterükről, ideológiai nézeteikről nem derül ki sok, a film hallgat konkrét céljaikról.

Ezek a tinik és kora huszonévesek radikális akciót hajtanak végre, ám amúgy tök átlagosak. A második órában egy kihalt luxusáruházban húzódnak meg, és csak csellengenek, karaokéznak, papás-mamást játszanak. A film nem alkot róluk megfellebbezhetetlen ítéletet. Jóval a kemény zárlat előtt fel van adva a lecke, hogy csak megvetést vagy együttérzést is érezzünk-e irántuk.


Dupla szerető (L’amant double, 2017)

Francois Ozon már az elején letudja a meghökkentést, amikor egy vaginából kizoomolva egy legördülő könnycseppre vág, hogy a Testről és lélekről-nél kevésbé szofisztikáltan, mégis érdekesen beszéljen testről és lélekről, jinről és jangról, és a vágyat stimuláló ellentétekről.

A pszichológusába, majd annak ikertestvérébe is beleszerető lány történetét láthattuk már színvonalasabban kivitelezve Cronenberg idevágó alapművében, a Két test, egy lélekben, de ez nem akadályozza meg Ozont abban, hogy egy pajkos provokációt rendezzen, ami nem mond sokat az ikerlétről vagy a vágy kusza labirintusáról, de azt pimaszul szórakoztatóan és kellően érzéki szexjelenetek tömkelegével teszi.


Nyers (Raw, 2017)

Mindig jó reklám, ha egy filmről elterjed, hogy a nézői rosszul lesznek. Julia Ducournau első filmjének gyomorforgató jeleneteiről is öklendezve vonultak ki a fesztiválozók, tud sokkolni, tabut döntögetni. A vegetáriánusságát kannibalizmusra cserélő állatorvos-hallgató eleinte még nyers állathúst csócsál, ám csakhamar emberi ujjról szopogatja le a vért, és hullát kóstolgat.

A szófogadó Justine gasztronómiai kalandjai szexuális ébredéssel párosulnak, így lesz a remek testhorrorból egyben morbid fejlődéstörténet. Ki ne kísérletezett volna a főiskolán, vetkezte volna le a gátlásait? Miért ne (t)ehetném azt, amit megkívánok? – kérdi Justine, és ahogy csúcsragadozóként pásztázza leendő prédáit, abba beleborzongunk. Félve és kéjesen.


Ghostland – A rettegés háza (Ghostland, 2018)

Ahogy a francia újbrutalitás is megszelídült mára, és csak néha vet felszínre olyan remekműveket, mint a Nyers, úgy Laugier sem az az ünnepelt horrorzseni, aki a Mártírok idején volt. Az amerikai filmgyártásba belesimult rendező legújabb filmjével, a Ghostlanddel nem vállalkozik többre, mint hogy pár merész – és tényleg meglepő – csavarral a feje tetejére állítsa a háztáji thriller és a kísértetházas horror műfaját.

Laugier az Ezer hulla házánál okosabb, betegebb, elszálltabb, mocskosabb Rob Zombie-filmet, de mégiscsak egy Rob Zombie-filmet forgatott, amire már igaz minden, amivel a Mártírokat támadták: az erőszak túlzó és öncélú, a kamaszlányokat terrorizáló elmebeteg mögött nem rejlenek metaforák. Csak a tanulság érződik hitelesnek, miszerint a horrorisztikus valóság és a fantáziavilág közül érdemes mindig az előbbit választani – még akkor is, ha ott újra és újra széttrancsíroznak az örökké visszatérő traumáink.

szöveg: Huszár András-Soós Tamás

https://recorder.blog.hu/2018/04/20/filmrecorder_meg_mindig_a_franciak_a_legdurvabbak
18+ Filmrecorder. Még mindig a franciák a legdurvábbak?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7413849260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.