A Netflix alig néhány éve jelent meg a filmiparban, ám ez idő alatt az egyik legfontosabb és legvitatottabb szereplőjévé nőtte ki magát. Olyan filmeket vásárol meg, amik senki másnak nem kellenek. Jó ez nekünk? Vagy a mennyiség a minőség rovására megy? (A friss, 60. Recorder magazinban ismét van filmes melléklet, a Filmrecorder.)
Nagy meglepetés fogadta a filmrajongókat az idei Super Bowlon: a Netflix az amerikaifoci-döntő alatt jelentette be, hogy a meccs után azonnal elérhetővé teszi streamingplatformján a vadiúj The Cloverfield Paradoxot. A sci-fi horrort eredetileg a Paramount mutatta volna be a mozikban, de mindig tologatták a premierdátumot. Az előző Cloverfield filmek is formabontó reklámstratégiával éltek: a Cloverfield Lane 10-ről két hónappal a bemutató előtt derült ki, hogy egyáltalán létezik. De ilyen váratlanul eddig csak zenészek (Beyoncé, Kanye West) jelentettek meg albumokat, meg Louis C.K. tette fel titokban készült projektjét a honlapjára.
Az eset mindenképpen irányváltást jelez a Hollywoodból egyre nagyobb szeletet kiharapó Netflixnél. A streamingszolgáltató 2015 óta gyárt és vásárol filmeket, és mindig úgy tűnt, kettős stratégiát követ: egyszerre vesz célba kommersz és presztízsértékű alkotásokat, sok előfizetőt és szakmai elismerést. Első saját gyártású filmjük, a Beasts of No Nation súlyos, díjesélyes háborús dráma volt Idris Elbával; a második egy blőd Adam Sandler-vígjáték.
Több filmnek zöld utat adtak, amik másképp sose készültek volna el, mert a hagyományos stúdiók nem merték volna bevállalni; cserébe nem kerültek a mozikba, az algoritmusukon múlt, hogy a nézők értesültek-e róla. Van, aki a film megmentőjének, más az elpusztítójának tartja a behemót céget: a cannes-i filmfesztivál közönsége fújolt a Netflix logó láttán a vetítéseken.
 |
| Elijah Wood és Melanie Lynskey az I Don’t Feel at Home in This World Anymore című filmben |
Idén azonban csökkenni látszik a Netflix kritikuskedvenc és/vagy független filmek iránti mohósága. Tavaly arról cikkezett a szaksajtó, hogy degeszre vásárolták magukat a Sundance filmfesztiválon, náluk kötött ki a zsűri nagydíjával jutalmazott mű is (I Don’t Feel at Home in This World Anymore). Az idén egyetlen indie-filmet se vettek meg a fesztiválon. Helyette a nagy stúdiók asztaláról lehulló forgácsra csapnak le, olyan filmekre, amelyekben megrendült a stúdiófejesek bizalma, és a kudarctól tartva inkább jó pénzért lepasszolják a Netflixnek.
Így kerültek a Netflixhez a The Cloverfield Paradox mellett még a Natalie Portman nevével fémjelzett Expedíció (Annihilation) nemzetközi forgalmazási jogai. Mindkét film Paramount- produkció, amely tavaly a legtöbb nagyravágyó projektjével (anyám!, Páncélba zárt szellem, Kicsinyítés) csúfosan befürdött. Mindkét film közepes költségvetésű, látványos zsánerdarab, amik még négy-öt éve is befértek volna a blockbusterek mellé a mozikban. Ez elmondható a Netflix legutóbbi két, nagy hírveréssel beharangozott saját gyártású filmjére, a Brightra (orkrendőrös fantasy Will Smithszel) és a Mutera (a Hold rendezőjének Szárnyas fejvadász-utánzata) is. Többségük nagyon rossz kritikákat kapott, de a premierjük nagyot szólt.
 |
| Alexander Skarsgård a Mute című filmben |
És a Netflixnek ez az érdeke: hogy állandó beszédtéma legyen, hogy becsábítsa a potenciális előfizetőket, és megtartsa a meglévőket. A mennyiség a lényeg: ledózerolni a felhasználót a választékkal, azt a képet sugározni, hogy a Netflix egy feneketlen nagy zsák, kifogyhatatlan svédasztal. Az mindegy, hogy ínyencfalatok-e, vagy olcsón beszerzett alsópolcos fércművek, jöhet bármi. Az agresszív terjeszkedés jegyében csak idén 80 saját gyártású filmet terveznek bemutatni (összehasonlításképp: a Paramount tavaly 13 filmmel, a Warner Bros. 21-gyel jött ki), a töméntelen sorozatról, stand-up műsorról, vagy épp 30 új animéről nem beszélve.
A kritikusok szeretetére vagy díjözönre gyúró stúdiók helyett immár a Disneyvel versenyeznek: nem véletlen, hogy sorozatos fronton épp az egeres cég istállójából csábítottak el két nagyágyút, Shonda Rhimest és Ryan Murphyt, csillagászati összegekért. Megtehetik: a Netflix irdatlan pénzt, évi 8 milliárdot tapsol el tartalomgyártásra, nem törődve növekvő, 20 milliárd dollárra rúgó adósságállományával. Az üzletpolitikájuk része, hogy nem hozzák nyilvánosságra a filmjeik nézettségét, finanszírozási modelljük és mérési módszereik ismerete híján pedig nem tudjuk, mi számít náluk sikeresnek, bármiről lenyilatkozhatják. Több mint 100 millió előfizetőjük van világszerte; részvényeik az egekben, az Icarus című dokumentumfilmmel megnyerték első Oscarjukat. A Netflix megállíthatatlan.
 |
| Icarus |
De mit gondoljunk erről mi, magyar nézők? Jó ez nekünk? Igen is, nem is. Dühítő, hogy az Expedíciót csak kis képernyőn nézhettük meg, de abban van valami felvillanyozó, demokratikus, hogy a legtöbb Netflix-filmet egy időben láthatjuk mindenki mással a világon. Hogy mi egyetlen kattintásra vagyunk a legújabb hollywoodi filmektől, az amerikai néző pedig egyetlen kattintásra van a Testről és lélekrőltől.
szöveg: Huszár András
