„A viszonyunk Budapesthez, Londonhoz és a mocsokhoz, ami van ebben a világban” – Volkova Sisters-interjú

Berger Dalma és Sándor Dániel, a Volkova Sisters kétharmada és alapítói 2013-ban költöztek ki Londonba és már két éve, hogy Blood Shapes This Faith című első nagylemezük kapcsán beszélgettünk velük. A tavasszal érkező új album, a Slowin Away apropóján (az album launch április 7-én lesz az A38-on) ismét felkerestük a zenekart, ezúttal egy kelet-londoni stúdióban, ahol ott volt a harmadik alaptag, Kovács Geri gitáros is (a nyitóképen pedig szerepel a zenekar koncertdobosa, Vangel Tibor is).

Szent Patrik napján már megszokhatták az írek, hogy az időjárás nem igazán partner a szabadtéri ünnepségekben. Azt viszont nem igazán gondolhatták, hogy Írország védőszentje helyett a Keleti Szörnyeteg második eljövetelét kell ünnepelniük. Egy hóvihar közepén érkeztünk meg a kelet-londoni Limehouse megállóhoz, ahol egy ideje már az albérletárak fordítottan emelkednek a bűncselekmények számával. Itt található például a Troxy is, London egyik legjobb koncerthelyszíne, ahol aznap este már a második teltházas koncertjét adta a Belle And Sebastian. Innen már csak pár lépés Volkováék stúdiója – akik az új lemezzel remélhetőleg néhány lépessel még közelebb kerülnek a Troxyhoz és Londonhoz.

Még 2013-ban költöztetek Londonba. Hogy értékelitek az elmúlt öt évet?

Sándor Dániel: Tíz évnek tűnt…

El tudjátok képzelni, hogy hazaköltözzetek?

Berger Dalma: Személy szerint nem tudom elképzelni, hogy a jelenlegi politikai helyzetben családot neveljek otthon úgy, hogy nem tudok megengedni magamnak például egy magas szintű egészségügyi ellátást. A testvéremen kívül nincs más, amiért én visszamennék. Ha költöznék is valahová, akkor egy mediterrán országba, egy tengerparti házikóba az öreg napjaimra.

Dániel: Hosszútávon én sem nem biztos, hogy Londonban fogok megöregedni, de még azt sem tudom, hogy mikor és hova fogok innen menni. Én sem tervezem, hogy mostanában hazaköltözzek.

Milyen hatással van a zeneírásra az, hogy külön dolgoztok?

Dániel: Számonként különböző a metódus, vannak dalok, amik különbözőképpen és különböző helyen születtek. Egy jelentős része a daloknak a Dalmával közös demónk alapján indul el, és abba csatlakozik bele Geri egy ponton. Másik része a számoknak egy teljesen közös alkotófolyamat részeként születik, amikor pár napra elmegyünk alkotótáborozni valami félreeső helyre. Ott nem zavar minket senki és az mindig egy kollektív dolog. Arról szól, hogy rá tudunk-e érezni mindannyian egyvalamire ugyanabban a pillanatban és olyankor már azt sem tudjuk, hogy kinek volt az ötlete az a szám – egyszer csak ott van.

Kovács Geri: Már évek óta ugyanoda, Dani anyukájának balatoni házába járunk. Telefonokat ilyenkor kikapcsoljuk – mondjuk nincs is igazán wifi – megépítünk egy ministúdiót, kirakjuk az összes hangszert és bárki bármihez nyúlhat, még ha nem is az a területe. Pont ez a lényeg benne, hogy Dalma ilyenkor ugyanúgy megfog egy gitárt, mint ahogy én leülök a zongorához, és ebből próbálunk egy újszerű élményt alkotni.

Gondolom emiatt mind a három tag voksa kell ahhoz, hogy egy szám továbbmenjen.

Dániel: Igen, és pont ezért sem tudunk más embereket beengedni az alkotófolyamatba, mert nálunk már kialakult a fékek és ellensúlyok rendszere.

Geri: Szerencsére verekedések és fenyegetőzések sincsenek már.

Dániel: Meg már nem ordítunk olyan sokat, de ha egyvalakinek nem tetszik...

Geri: … akkor passzív-agresszív nyomasztás van, de az visz minket előre. (mindenki nevet)

Dalma: Például: „ÉN EZT NEM ÉNEKLEM EL!”

Még akkor sem, ha azt érzitek, hogy már csak egy kicsit rajta dolgozni, hogy mindhárman megszavazzátok?

Dániel: Ha valami nem olyan, hogy elsőre mindannyian beszarunk tőle, akkor nem.

Geri: Évek során kialakult, hogy mindig az első feljátszás a legfaszább, és ha az nem jó, akkor már nem görcsölünk felette napokig.

Akkor nem kerül elő Brian Eno kártyapaklija? (Amikor Eno producerkedik, van nála egy kártyapakli „Indirekt Stratégiák” címmel, ebből találomra húzott lapokkal – az azokon szereplő utasításokkal – segít átlépni alkotói válságokon – a szerk.)

Geri: Én azt is olvastam, hogy amikor Bowie-nál elkezdett zenélni Reeves Gabrels, akkor mondta neki, hogy „Tudom, hogy fasza gitáros vagy, de mostantól csak az egyes és négyes húron játszhatsz, és azokon is csak az első bundot foghatod le”. Mi is csomó olyan hangszert használunk, ami nem a mi világunk és próbálunk rajtuk nem rendeltetésszerűen játszani.

Lesz olyan közreműködő a Slowin Awayen, mint Kárpáti Dódi volt az előző lemezen?

Geri: Az csak egyszer volt, és annak is már tíz éve…

Dalma: … de persze Vangel Tibi dobol a lemezen!

Ő csak a végterméket kapja és megvan, hogy mit kell feldobolnia?

Dalma: Általában egy végterméket kap, de ő találja ki, hogy mit szeretne rádobolni, és ezen a lemezen már nagyon érződik a hatása.

Dániel: Nagyon jót tett Tibi, mert sokáig küzdöttünk azzal, hogy dobgép helyett élő dobos játsszon a szinti-dobhangok alá, az nagyon sokat számít az élő fellépések energiájában. Még az elején, mielőtt Amerikában turnéztunk, Frenk és Porteleki Áron dobolt, de ez már túl nagy apparátus volt nekünk.

Geri: És Tibiben az a jó, hogy itt lakik Cardiffban, most már húsz éve. Láttam még egy Sexepil koncerten egy-két éve, és akkor mondtam is a többieknek, hogy kurvajó ez a csávó, beszéljünk vele.

INTERJÚNK VANGEL TIBORRAL ERRE.

Érződik is élőben, hogy kicsit dobközpontúbb lett a zenétek.

Dániel: Minél többen és többet dobolunk, annál jobban kiemeli a zenénk törzsi lüktetését. Gyakorlatilag a végén már mind a négyen dobolunk, sokkal könnyebben átjön így a zene fizikalitása.

Ez jutott eszembe a tavalyi, A38-as koncertetekről is, ahol egy 360°-os színpadon zenéltetek.

Dalma: Manapság már nehéz kizökkenteni az embereket, hogy tegyék le a telefonjaikat és érezzék át, legyenek ott a koncerten.

Dániel: Így eltűnik a hagyományos értelemben vett elválasztása a közönségnek és a zenekarnak. Látod, hogy mi történik a színpad azon részein, amit máskor nem látsz. Körbesétálhatod, és ez teljesen más perspektívát ad.

Geri: Évek óta úgy játszunk, hogy szemből nem is vagyunk megvilágítva. Nem vagyunk annyira színpadcentrikus emberek – inkább a zenével foglalkozunk, nem azzal, hogy lehessen minket látni. Most visszanéztem a tévében ezt a koncertet és szét voltunk világítva, fényorgia volt az egész, pont az ellenkezője, amit csinálni szoktunk.

Dalma: Csináltunk már kisebb helyen is hasonlót, például a Lärmben, ahol emiatt limitálni kellett a férőhelyet. Ott nem is volt színpad, csak körbeálltak az emberek.

Geri: Láttuk az emberek arcán, hogy ez számukra is mennyire más élmény volt, máshogy is vonódtak be – ami érthető, mert ott állsz egy térben, ami nem sokkal nagyobb, mint egy szoba. Ha ott ül melletted a dobos, elfelejtesz kamerázni is. 

Az előző lemez, a 2016-os Blood Shapes This Faith egy hétéves periódus dalait foglalta össze.

Dániel: Ezen a lemezen is így van, rengeteg dal volt fiókban, ami régóta alakult, de sosem jelent meg. Az új lemez jelentős része azonban újabb, azt a hangulatiságot hozza, amiben az elmúlt egy-két évben voltunk, a régebbi dalokat pedig átdolgoztuk, hogy passzoljanak az újak világához. Mostanra értünk el oda, hogy ez a fiók üres, és a következő lemez már a nulláról indulhat.

Úgy üres ez a fiók, hogy azért vannak még számok…

Dániel: … amik már sosem fognak megszületni, mert lezártuk őket.

Geri: Azok majd a b-sides / rarities típusú válogatáson jönnek ki, rajta száz számmal, miután már meghaltunk. (nevetnek)

Dalma: Nekem azért van még két olyan dal, amit szeretnék megcsinálni.

Dániel: Akkor azokat majd kihozhatod a szólólemezeden, zongorakísérettel. (nevetnek)

Az új lemez hangzása nagyon egységes, még úgy is, hogy van rajta egy korábban kiadott szám, a Black Mountain. 

Dalma: Nálunk teljesen mindegy, hányszor jelenik meg egy dal. Ha ez az album kap egy jó kritikát egy jó helyen, akkor eljuthat olyan emberekhez is, akik amúgy nem hallgatnák végig a Volkova-diszkográfiát a Bandcampen, mert nincs idejük vagy nem érdekli őket. Akartam még egy esélyt adni ennek a számnak és a hangulatisága nagyon illett az új lemezhez.

A Faceblind hangzása felidézte bennem a 2010-es évek eleji Hyperdub-kiadványok hangzását, de az egyik dalotoknak egyenesen Hyperdub volt a munkacíme. Befolyásolta a lemez hangzását a londoni sound? 

Geri: Az utóbbi időkben elkezdtünk londoni ravebulikba járni, ahol reggelig táncolunk és beszippantottuk a…

Dániel: … a miliőt.

Geri: Igen, a miliőt, azt a fajta folyamatzenét, hogy nem az van, hogy verze-refrén-verze. A stúdióban is tanulmányoztuk a technós cuccokat, hogy ezek hogyan tudnak vokálokkal működni. Teljesen más háttérből jövünk, én a rockzene felől, Dalma pedig a jazz, a reggae felől… (nevetnek)

Dalma: Nem tagadom le a múltam, nagyon szép évek voltak!

Dolgoztok más projektekben is?

Dalma: Egy régi projektet porolok le éppen Sabák Petivel, illetve az Ágaskodó Telivérek új zenei projektében fogok egy számot énekelni.

Dániel: Mi csináljunk a Seent, idén sokkal többet fogunk koncertezni, mint előtte bármikor – az eddigi évi egynél legalábbis. A megélhetési szintű hangmérnökösködést elvittem egy másik irányba, inkább céges és broadcast megoldásokkal foglalkozom. Zeneileg is sokkal jobb így, mert a kreatív energiáim megmaradnak a zenekarra.

Hol találtátok a mastering hangmérnököt, Dan Smith-t? Ő az elektronikus zenében van otthon, igényesebb dubstep előadnak kever, mint például Asa, Sorrow, Koan Sound. 

Dániel: Mivel eléggé elektronikus hangzása van a lemeznek, ezért nem azokat kerestem meg vele, akikkel már korábban dolgoztam, hanem olyat, aki jobban otthon van ebben a világban. Dant egyik barátom ajánlotta, aki kimondottan stadiontechnóval foglalkozik. Belehallgattam a munkáiból készült Spotify-playlistbe és már írtam is neki. Nagyon jól ráérzett arra, hogy mit akarunk. A keverés és a master is sokáig tartott, de lett egy olyan lemezünk, amit elégedetten rakhatunk be a lejátszóba.

Dalma: Tetszett neki, amit csinálunk, és ilyenkor érzed, hogy figyelmesebb és lelkesebb is az illető. Fontos, hogy aki a végső pipát teszi a munkádra, hogyan áll hozzá érzelmileg.

Dániel: Az első alkalommal együtt dolgoztunk és kerestük meg azt a hangzást, ami nekünk tetszik, utána egy-két hétig egyedül dolgozott rajta. Amikor végzett, együtt csináltuk az utolsó simításokat. Tényleg egyből megértette mind zeneileg, mind stilisztikailag, minden szempontból, hogy mit akartunk hallani.

Milyen kapcsolati tőkét lehet kialakítani Londonban?

Dániel: Az az érdekes, hogy mindenki elérhető. Ha valakivel akarsz dolgozni, akkor megkeresed, és ha tetszik neki az ötlet, akkor megmondja, hogy mennyibe kerül. Dolgoztam olyan mastering hangmérnökökkel, akik számomra etalonnak tartott lemezeket raktak össze, pont azért is kerestem meg őket eredetileg. Ott ülnek egy stúdióban és csinálják az egyik lemezt a másik után, és ha teszik nekik, amit csinálsz, akkor a te lemezed lesz a következő. Sokkal egyszerűbb, mint ahogy ez Budapestről tűnt.

Geri: De ott is ugyanaz van, mint itt, csak amit ezek a csávók csinálnak, azt meghallgatják négyezermillióan – ennyi a különbség, érted. (mindenki nevet)

Mi az az etalonhangzás, ahogy szeretnéd, hogy szóljon a Volkova?

Dániel: Remélem, hogy nincs ilyen. Szeretném, hogy a Volkova úgy szóljon, mint a Volkova. Lehet, hogy ez most nagyképűen fog hangzani, de amikor ezen az anyagon dolgoztunk, mindig az volt előttem, hogy olyan legyen, amit még nem hallottam korábban. Olyan hangzással, ami még a teljesen különböző számokat is összetartja és egységbe foglalja. Lassan tíz éve van már egy zenekaron belüli kódrendszerünk, hogy ami mindhármunknak tetszik, arról már nem nagyon kell beszélgetnünk.

Geri: Tényleg azért zenélünk, mert konkrétan leszarjuk, hogy kinek fog tetszeni. Oké, hogy minden zenész ezt mondja, de én egyre kevésbé látok ilyet.

Dalma: Tök vicces, múltkor pont erről beszéltem a Danilával (Kostil Danila rendező – a szerk.), és mondta, hogy „átmentem a teszten”, mert előtte pár órával megkérdezett titeket is, és ugyanazt válaszoltátok. (nevet)

Geri: Azt látom, hogy sokan már azért csinálnak zenét, hogy híresek legyenek, vagy legyen elég pénzük, de egyre kevesebb helyen látom, hogy valaki azért zenél, mint amiért én anno elkezdtem. Kurvára szeretek zenélni és olyat csinálni, ami belőlem jön – nem azért csinálom, amiért az A$AP Rocky, hogy lejátssza a rádió. Pont ezért érzem egy csodálatos dolognak, hogy hármunknak sikerült találkozunk.

Amikor nem volkováztok, figyeltek arra, hogy amit csináltok, az ne hasonlítson rá?

Dániel: Nem  tudom, hogy ilyen problémája lehetne-e egyáltalán bármelyikünknek, mert ezenkívül tökmás dolgokat csinálunk. Viszont ha arról van szó, hogy lemegyek a stúdióba és egy technotrekket próbálok összerakni a Volkovától függetlenül, azt sokszor tanulmánynak tekintem, mellékszála annak, ami esetleg majd egy Volkova-számhoz fog vezetni.

Geri: Van egy elméletem, hogy a jó zenekarok azért jók, mert találkozott a Beatles-ben meg a Stones-ban is a négy arc, volt egy közös elképzelésük, mindenki értett valamihez és mindenki ugyanazt akarta. Mi is emiatt tudunk működni, mert nincs gyenge láncszem, nincs az, hogy valaki csak úgy beül a turnébuszba, de amúgy nem csinál semmit.

Dániel: Mindenki más területen van otthon, ez egy barkácszenekar. Én értek a keveréshez, Dalma tud rajzolni, Geri a videókhoz ért. Amíg valaki pályázatot ír, a többiek koncertet szerveznek. Csomó olyan dolog van a zenén kívül is, amivel foglalkoznunk kell.

Dalma: Olyan ez, mint egy cég, mindent mi csinálunk.  A disztribúciótól kezdve a megjelenésekig mindennel mi foglalkozunk. Saját kiadót kellett alapítanunk, ez a Giant Wolfe, amikor kijöttünk az előző lemezzel. És ez egy jó dolog, mert mindenre rálátásunk van és minden nálunk marad.

Kiadnátok más előadókat is?

Dalma: Ezen sokat gondolkoztunk és ha lenne iszonyú sok pénzünk, akkor persze. Egy lemezmegjelenés egy kis garzonlakás ára, keményen kell dolgoznunk, hogy ezt a tőkét előteremtsük. Geri sokat segít ebben, rengeteg kreatív munkát vállal a zenekarnak, amikhez bátran adjuk a nevünket, és amikre tényleg nagyon büszkék vagyunk.

Geri: Lesz most három számunk is az Aranyélet soron következő évadában, és az Aranyélet és a Terápia kapcsán most már tőlünk függetlenül is megkeresik a zenekart.

Dániel: Van, amikor eredeti anyagot kérnek, de sokszor csak egy meglévő szám instrumentálját, és ez sokkal jobb, mert nem igényel többletmunkát. Miután elkészül a lemez, ott van a kezünkben egy megfogható végtermék, ami nem csupán egy streamelhető zenei anyag, hanem másféleképpen is vissza tudja hozni azt a pénzt és munkát, amit belefektettünk. Lehetetlen visszahozni a lemez árát kizárólag az eladásokból.

Sokféle kritikát meg lehet fogalmazni Magyarországról, de mostanság a film- és sorozatgyártás mindenképpen a pozitívumok oldalára kerül. Ti hogy látjátok ezt?

Geri: Nagyon jó irányába haladunk – pont azt néztem, hogy az Aranyélet előző évada nézettségben verte a Game Of Thronest otthon és tényleg jó is volt. Enyedi Ildikóval és Mácsai Pállal dolgoztam a Terápiában, csak a legjobbakat tudom elmondani.

Dániel: Magyarországon a színészóriásoknak és rendezőknek tradíciója van, pont Enyedire és Mácsaira is gondolok, megkerülhetetlenek a magyar filmgyártásban, attól függetlenül, hogy Enyedi sokáig nem rendezett a Terápia előtt.

Geri: Nekem nagyon tetszik még az Oltári Csajok… (mindenki nevet)

Az album melyik számaihoz készül majd videó?

Dalma: Ofner Gergely rendezett egy klipet a TTL-hez, de először majd a Faceblindhoz jön ki egy klip, amit miki357 rendezett…

Vajon honnan jött ez a művésznév neki?

Geri: Egyes mendemondák szerint azért, mert csinál egy fotót és 3-5 hét, mire megkapod. (mindenki nevet) A magyar zenekarok többségéhez hasonlóan elég kis költségvetésből dolgozunk, és főleg barátokkal, szóval máshogy állunk hozzá, mint mondjuk Jay-Z. Inkább arra fókuszálunk, hogy a zenét támogató kontent szülessen, mint hogy rengeteg pénzt beleöljünk egy klipbe.

Dániel: Visszatérve ahhoz, amit korábban kérdeztél, a kollaborációink a videoklipekre jellemzőek, és a rendezőinknek olyan nagy szabadságot adunk, hogy sokszor már a kész videó az, amit először látunk.

A lemezt Charles Wright There Is No Shelter című verse indítja.

Dalma: Ez a vers rímel az első szám szövegére, abból vettünk ki egy sort. Beírtam a Google-be, hogy „There Is No Shelter”, kiadott öt verset, Danival elolvastuk őket és mind a ketten erre böktünk rá – klasszikus, Y-generációs kurátorkodás. (nevet)

Dániel: És az, hogy ez ilyen csodálatosan szól, Graham O’Maranak köszönhető, ő mondta fel.

Geri: Graham Shakespeare-színész, menő arc.

Nekem tényleg úgy tűnt, mintha erre a versre lenne felépítve a lemez (borító fent) koncepciója.

Dalma: Az előző lemezcím is azért lett egy számból vett idézet, mert ha már lehetőséged van arra, hogy albumot készíts, akkor platformot tudsz adni más alkotásoknak is. Ha legalább egy ember rákeres erre a versre és megszereti, akkor az lehet meg fogja venni ezt a könyvet. Én emiatt rendeltem meg a könyvet, nem ismertem előtte és kiderült, hogy ő egy híres, amerikai költő. Fantasztikusan szép a verset tartalmazó kötet (Negative Blue a címe). Fontos, hogy egy albumnak legyen felütése, még ha nem is teljesen illik bele szövegileg a koncepcióba. Ha már leülsz meghallgatni, akkor legyen egy teátrális jellege, ami megadja a lehetőséget annak, hogy kibontakozhassanak a számok. Az, hogy szöveggel kezdődik a lemez, megágyaz a számoknak. Így ahelyett, hogy megnyomnál egy gombod, olyan érzésed van, mintha feltennél egy bakelitlemezt és közben néznéd a borítót.

Geri: Ezt úgy mondja a Cartman, hogy „Szeretem, hogyha kapok egy puszit, mielőtt megbasznak.” (mindenki nevet)

Dániel: Teljesen az volt az érzésem, hogy ez a vers megadta a lemez keretét. Éreztem egy kohéziót a számok mögött, amit végül ez a vers adott meg. Ebben benne van a viszonyunk Budapesthez, Londonhoz és a mocsokhoz, ami van ebben a világban, egy szálra felfűzve.

Geri, a Slowin Awayt te énekled? 

Geri: Sokat dolgoztunk analóg szekvenszereken Dani stúdiójában, olyanokon, mint amiken a Kraftwerk is. Valamelyik reggel vettük fel, mikor már Dalma aludt, és gyorsan megírtam, felköptem a szövegét és végül ez lett az album címadó dala. (nevetnek)

Miért ez lett a címadó?

Dániel: Ez csak egy kamu volt, énekként hagytuk rajta, hogy valami ilyesmi kell majd rá, de aztán annyira megismételhetetlenül egyedi volt, ahogy Geri reggel hatkor énekel, hogy megtartottuk. Angol ismerősöket kérdezgettünk, hogy ennek a kifejezésnek van-e jelentése és bár nem volt, mindenki értette, mire gondolunk.

Geri: A Faceblind meg úgy született, hogy éppen a Danival írtuk a számokat, mikor a Kossuth Rádióban az arcvakságról ment egy riport. Ez egy olyan agyi rendellenesség, hogy nem ismered fel az arcokat és nem tudsz különbséget tenni köztük, hiába látod őket. Konkrétan a saját anyádat sem ismered fel, néha a saját arcodat sem. Annyira elképesztően hangzott, hogy egyből el is meséltük ezt Dalmának és még aznap este meg is írtuk a számot.

Az előző lemezen a költözés, búcsúzás, bőröndbe pakolás volt a vezérszál, mi a Slowin Away fő motívuma?

Dániel: Az előző album sokkal inkább szól arról, hogy elmegyek, elmegyek, ez az album meg arról, hogy megjöttem, csak hova? Mi az otthonod, hol a helyed az életben? Új kérdések merülnek fel, mikor elköltözöl az országból. Mikor már a számsorrendet véglegesítettük, próbáltam úgy elképzelni, mint egy West End-musicalt, amiben úgy jönnek egymás után a számok, hogy vége van egy jelenetnek és kezdődik a következő. Ha működött együtt a zene és az elképzelt színpadi jelenet, akkor volt jó.

Geri: Hatással van az album hangulatára, hogy sokat játszunk Londonban kisebb-nagyobb klubokban és megismertünk más zenekarokat, az ő bátorságukat és hozzáállásukat, máshogy gondolkodnak a zenéről, mint Magyarországon.

Dániel: Geri úgy beszél erről, hogy ő Budapesten, mi meg Londonban élünk. Ha elszakadsz az otthoni világból és bekerülsz egy másikba – mert öt év alatt azért belekerülsz – az már nem tűnik másnak, mert azt szoktad meg. De már soha nem leszel igazán tagja ennek a világnak és a budapestinek sem.

interjú: Salamon Csaba