Északi minimál – Susanne Sundfør-koncertbeszámoló

2018.03.19. 18:44, rerecorder

susanne_sundfor.jpg

Susanne Sundfør március 2-án lépett fel először Magyarországon és remek tavalyi albumához immár elsőosztályú koncertélményt is párosíthatunk – a dalszerző-énekes több mint emlékezetes volt a Müpában. Beszámoló.

Mint a legtöbben, én is a nemzetközi áttörést meghozó, elektronikus popzenében utazó 2015-ös Ten Love Songs albumon (ott van a Recorder kedvenc 2015-ös albumainak élmezőnyében) keresztül találkoztam Susanne Sundførrel, aki addigra szülőhazájában, Norvégiában már ünnepelt sztárként gyűjtötte be harmadik No.1 címét. Müpa-beli fellépésének apropóját e sikeres nagylemez antitéziseként is értelmezhető, jóval személyesebb tónusú 2017-es Music For People In Trouble LP adta (ott van a Recorder kedvenc 2017-es albumai között), amelyen Sundfør a popvilágból nagyívű kanyart vett a minimális hangszerelésű, akusztikus dalok irányába, és egyúttal megszerezte negyedik listavezető pozícióját is.


INTERJÚNK AZ ÉNEKESNŐVEL A FRISS LEMEZ MEGJELENÉSE UTÁN KÉSZÜLT.

A Müpa Fesztivál Színházába (azaz az intimebb, kisebb teremben) Sundført két zenésztársa kísérte el: a koncert budapesti helyszínéhez nevével is kiválóan passzoló Megan Kovacs (lent jobbra), aki citerát és billentyűt kezel, és az amerikai Midlake folkrockzenekarból is ismert Jesse Chandler (lent balra), aki egy effektpedál-arzenál barikádja mögött ülve bűvöli billentyűseit, amit széljárástól függően szaxofonra, altklarinétra vagy fuvolára is cserél.

susanne_2.jpgA koncert Sundfør bájosan amatőr gitárhangolásával kezdődött, ami miatt kislányosan még elnézést is kért, ezáltal fokozva azt a megdöbbenést, amit aztán új albumának nyitódala, a Mantra váltott ki. A puritán, folkos gitártémára rácsavarodó kristálytiszta, mesterien egyszerű ének az ember és a természet megbonthatatlan egységét hirdeti diszkréten: „I’m as lucky as the moon / On a starry night in June” - tudván, hogy a norvégok a holdat nyáron viszonylag ritkán láthatják. Nincs annál jobb érzés egy koncerten, mint amikor az első dal azt mondatja veled: ”igen”. Bár a zenésztársak ekkor még hangszerükhöz sem nyúltak, nem kérdés, hogy ebben a színháztermi közegben a ritmusszekció nélküli kamara-hangszerelés és Sundfør csodákra képes hangja működni fog.

A Mantra – ahogyan a nagylemezen is – csak felvezetés, a Good Luck, Bad Luckban Sundfør azonnal zongorára vált, s olyan önbizalommal veti rá magát másik hangszerére, mintha előző életét is multiinstrumentalistaként élte volna (ebben az életében tudjuk, hogy az). Nem fél használni a klasszikus popzenei formulákat, különösen az efféle zongoraalapú dalaiban érezhetők kedvencei, például Joni Mitchell, de mielőtt még belesüppednénk egy kényelmes zenei toposzba, a zenekar gyorsan előhoz egy jazzes átkötést, amit Chandler szaxofonnal, a Müpa pedig füstgéppel támogat meg.

A korábbi lemezekre visszakacsintó Silencer és a Can You Feel The Thunder szélesvásznú, álomszerű látomásaiból világossá válik, hogy Sundført az öntörvényű muzikalitás és a kísérletező szellem vezérli, olyan fölényes ének- és hangszeres tudással párosítva, ami először akár meglepetést is okozhat, hiszen az ilyenfajta magabiztosság nem mindennapos az experimentális popzenében.

music_for_people_in_trouble_1.jpegA dalok között a zenészek komótosan poroszkálnak a köralakban elrendezett hangszerek között, és Sundfør elejt néhány kósza „How are you?”-t, talán azért, mert ez a szokás, de szemmel láthatóan az jelent inkább táplálékot számára, hogy személyes tapasztalásait, intim vízióit megfogalmazó dalait Magyarországon is eljátszhatja, és azok ennyire pozitív fogadtatásra találnak.

A koncert egyik fénypontja az epikus The Sound Of War, amely Sundfør reneszánsz gitármotívumával indít, majd amikor Kovacs és Chandler csatlakozik vokálon és altklarinéton, a Dead Can Dance középkori darkwave világának legihletettebb pillanatai sejlenek fel. Ami érezhetően meg is fagyasztja a levegőt, majd a háborús érzület egy elektronikus, ambientes panorámaképben oldódik fel. A kísérleti tónus után pedig rögtön egy hagyományos singer-songwriter-dal, az Undercover jön, melyet egy szerelmi csalódáson túllévő, ámde zongorázó Sundfør reménybeli szeretőjéhez intéz, s játékos levezetésében újra megcsillan az a bravúros technika, amivel uralja hangját és hangszerét. A Reincarnation egy következő folkos gyöngyszem, melynek a többszólamú vokál és Kovacs joviális citerasuhintásai adnak nyomatékot.

Tíz intenzív dal után (ami között ott van a rövid levegővételt adó, instrumentális As I Walked Out One Evening az első norvég listavezető albumáról) Sundfør már fel is konferálja az utolsó számot: a White Foxes eredeti dobgépes kíséretétől megfosztva szólal meg, a ráadásban szereplő Trust Me-ben pedig hangszereit is elhagyja, középpontba helyezve hangja egyedülálló érzelmi töltetét. Fél tízkor, amikor a klubokban még épp koncert előtt hangolnak a zenészek, Sundfør már a backstage-ben lazít; sejtheti, hogy a Ten Love Songs nemzetközi sikere után új lemeze csak konszolidálja pozícióját.

beszámoló: Kucsma Tamás
fotó: Susanne Sundfør-Instagram


a The Sound Of War egy amszterdami felvételről: 

https://recorder.blog.hu/2018/03/19/eszaki_minimal_susanne_sundf_r-koncertbeszamolo
Északi minimál – Susanne Sundfør-koncertbeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1513752894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.