Pofa be és játszd a slágereket! – Az MGMT és a 2007-es indie-osztály ma

A 2017-es indierock-színtéren végigtekintve könnyen lehet az az érzésünk, hogy nem több, mint 2007 visszhangja, legalábbis albumok tekintetében. Szinte mindenki, aki akkor lemezt adott ki, tavaly is megtette: az Arcade Fire-től a The Nationalig, az LCD Soundsystemtől a Spoonig. Ezek – valamint az idei Franz Ferdinand- és MGMT (nyitóképen)-megjelenések – apropóján áttekintjük a színtér bő tíz évét, a kora kétezres évektől napjainkig. A múlt héten megjelent friss, 59. Recorder magazin cikke.

Az első Converse-ek

A kétezres évek elejétől zajló New York-i rock revivalt cinikusan elintézhetnénk azzal, hogy pár gazdag kölyök – élükön az éra poszterfiújával, a The Strokes (lent)-frontember Julian Casablancas-szal – megtalálta magának az előző évtizedek ellenkultúráit és visszahozta azokat a köztudatba, sikkesen szakadt csomagolásban. Persze trendek már előtte is voltak, ahogy ideiglenesen újra divatba jövő zenei stílusok is, de ami akkor New Yorkban zajlott, az leginkább tényleg a város legendás történetének feltámasztásáról szólt. Ez a páréves átmeneti időszak (ami olyan zenekarokat is adott a világnak, mint az Interpol vagy a Yeah Yeah Yeahs) volt tehát a popkultúrát azóta is domináló nosztalgia és újrahasznosítás-mánia origója, emellett – az internet térnyerésével – kivitte az indie-t a mainstreambe. Olyannyira, hogy mire 2005-ben a Strokes harmadik, bátran új irányokba mutató (ám utólag inkább buktának minősülő) First Impressions Of Earth-e és az LCD Soundsystem debütálása lezárta a fentebbi korszakot, a Killers vagy a Kings Of Leon debütalbuma már milliós példányszámban kelt el, az Arcade Fire The Funeralját pedig szinte szakrális fanatizmus övezte. De klasszikussal jelentkezett a National is, miközben Angliában nem volt olyan médium, amelyik ne a Franz Ferdinandról vagy az Arctic Monkeys-ról és az ő siserahadjaikról akart volna írni. Két évvel később az indie-lufi már akkorára fújódott, hogy amerikai műfaj(h)ősök (Modest Mouse, The Shins) aktuális albumai tudtak a Billboard dobogóján nyitni – aztán jött az MGMT, hogy mindezt új szintre emelje.

Ideje tettetni

Az indie-kategória dzsentrifikációja persze már előbb elindult. Az Obama-adminisztráció indulását kísérő poptimizmus, valamint a fellendülőben lévő fesztiválbiznisz tökéletesen passzolt ahhoz a metamorfózishoz, ami során az egykoron vibráló, zabolázatlan és minden elemében olcsóságot sugárzó dologból egy trendire fazonírozott termék lett a burzsoázia számára. (Lásd még: ahogyan a Franz Ferdinand a The Fall vagy épp Nick Cave örökségéből gyúrt olyasmit, „amire táncolni tudnak a lányok”.) Minden készen állt tehát, hogy eljöjjön a következő szerelem nyara, amit végül az MGMT-debüt, a 2007-es Oracular Spectacular – illetve annak gigaslágerei, a Time To Pretend és a Kids – el is hozott. Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser pszichedelikus-szintetizátoros „blockbusterei” olyan előadók előtt kövezték ki az utat, mint a Foster The People vagy a Years & Years, de továbbmegyek: ahogy az Arcade Fire (lent) The Funeralja sem létezne a Modest Mouse (Neighborhood #2 (Laika)) vagy a The Rapture (Neighborhood #3 (Power Out)) nélkül, úgy az Animal Collective paradigmaváltó, indie-hippizmust csúcsra járató Merriweather Post Pavilionjához is kellett, hogy az MGMT kisebb forradalmat indítson el. James Murphy, a huszonegyedik század egyik leginkább meghatározó zenésze pedig nem csak a már említett dzsentrifikációt és a kibontakozó hipszter-kultúrát festette meg tűpontossággal a 2002-es Losing My Edge-ben, de a kétezres években megjelent első három LCD Soundsystem-LP-vel a teljes folyamatot nyomon követte.

2017 1.0 – akik fennmaradtak

Visszatekintve nyilvánvaló, hogy az MGMT abszolút nem akarta, hogy a dolgok ilyen irányt vegyenek; az Oracular Spectacular után teljesen elhagyták az azonnal ható szintirockos slágereket a beborult pszichpopos kísérletezések kedvéért (a most megjelent negyedik albumon viszont jelentősen visszapoposodtak, ráadásul ihletetten). A frissen megtalált önazonosság és az ebből felszabaduló kreatív energiák azonban leginkább csak kivételt jelentettek az ekkoriban már rendszeresen headliner pozícióban játszó indie-zenészek karrierútjai között. Míg az Interpol vagy a Franz Ferdinand (lent) a beérkezettek nyugalmával, jókora szünetekkel adott ki újabb és újabb, leginkább a debütálás epigonjaként ható, de egy-két emlékezetesebb slágert mindig felvillantó sorlemezeket (a FF a friss LP-jén új tagokkal, de kevéssé megújultan szállítja a megbízhatót), mások nem tudták hosszútávon megőrizni kezdeti varázsukat. Jó példa erre a Clap Your Hands Say Yeah, akik a cím nélküli 2005-ös debütálás idején még a Nationalnek nyitottak (sőt, az akkori beszámolók alapján általában a jegyvásárlók nagy része haza is ment a koncertjük után), manapság viszont inkább csak egy letűnt kor kellemetlen mementóinak számítanak. De mára az évtizedforduló szépreményű, MGMT-hez hasonlóan szintén brooklyni formációiból – mint a Yeasayer, a Dirty Projectors vagy a Grizzly Bear – is elfogyni látszik a szufla (utóbbi kettő 2017-es lemeze szinte nyomtalanul tűnt el). Az Animal Collective pedig nem tudta, vagy az MGMT-hez hasonlóan, nem akarta kihasználni nagy pillanatát.

A National egyébként, akárcsak az LCD Soundsystem, nagyjából az első sikerlemezeit (az Alligatort és az LCD Soundsystemet) írta meg újra és újra, ami – híresen eksztatikus koncertjeikkel együtt – elég volt arra, hogy megőrizzék pozícióikat. Hogy ez mennyire jól sikerült, arra példa, hogy a National idén Homecoming néven fesztivált is rendez a szülővárosában, Cincinnatiban, James Murphy-ék legendás Madison Square Garden-es „búcsúbulijáról” pedig film is készült, Shut Up And Play The Hits címmel – amit elvileg maga az Arcade Fire-frontember kiabált be nekik – és mindennél jobban mutatja az őket övező rajongás mértékét. Ráadásul mindketten pont a tavalyi albumukkal bizonyították, hogy a kis lépések politikájával is tudnak még újat mutatni, pont azzal, hogy reflektáltak a korszellemre: a Sleep Well Beasten visszatértek a véreres szemű, rockosabb hangszerelések és egyfajta bénult düh uralja, az American Dream pedig a szokottnál is borúsabb szövegű és viharosabb hangulatú. De a 2007-es indie-osztályból a Spoon vagy St. Vincent is sikeresen gondolta újra magát – előbbi elsőosztályú robo-funkba, utóbbi törékeny balladákból és szintetikus szintipopból, valamint funkos glamből gyúrt ismét valami eddig tőle soha nem hallottat.

2017 2.0 – akik mindent vittek

David Bowie az ezredforduló után, de még Lorde előtt két zenekart tüntetett ki a figyelmével: a TV On The Radiót és az Arcade Fire-t. A popzene kaméleonjának bejött a számítása (mondjuk a TV On The Radio három csodalemez után a fent sorolt brooklyni társakkal együtt lett kegyvesztett), főleg az utóbbiak kapcsán: Win Butlerék debütálása egyszeri és megismételhetetlen, pátoszos és katartikus csoda, epikus rockzene. Hatása a 00-s évekre megkérdőjelezhetetlen: a Springsteen-imádat, a nagyzenekari hangszerelések vagy a különleges perkusszív megoldások innentől nyertek teret igazán az indierockban (lásd a tavalyi The War On Drugs-lemezt), ahogy hirtelen a megszámlálhatatlan taggal operáló együttesek is megszaporodtak. Nem csoda, hogy innentől tényleg bármit csináltak – interaktív videót, James Murphy-vel felvett, bátran táncos albumot vagy mást –, azt szinte mindig elképesztő hype övezte. És bár a tavalyi Everything Now már a megfáradás jeleit mutatta, még ha tényleg túl is vannak a zenitjükön, akkor is elmondható, hogy náluk egyedül csak az Arctic Monkeys (lent) jutott magasabbra.

A MySpace-éra egyik nyertese biztosan Alex Turner és csapata volt. Az oldalra felpakolt ingyenes dalokat az akkori zeneblogok azonnal felkapták, a platform miatt pedig mindenki úgy érezhette, hogy egy rejtett gyöngyszemet fedezett fel. Így nem csoda, hogy már azelőtt hatalmas rajongótáboruk volt, hogy leszerződtek volna bármelyik kiadóhoz, vagy egyáltalán bármilyen hivatalos kiadványuk megjelent volna. A berobbanó kislemezről, az I Bet You Look Good On The Dancefloorról a Guardian azt írta, hogy „megváltoztatta a zeneipart”, a debütálás pedig – a Franz Ferdinand és a The Kills korábbi szerződtetésével együtt – katapultálta az addigi kult indie-kiadó, a Domino Records státuszát. A többi már, ahogy mondani szokás, önmagáért beszél: headliner-pozíció minden fontosabb fesztiválon (idén ők zárják a Sziget nagyszínpadát, az end show helyett), sikeres stílus- és imidzsváltások, Mercury-díj, minden összejött.

Releváns-e 2018-ban?

Az első bekezdést elolvasva – vagy az indie jelzőt meghallva – a legtöbb emberben ez a kérdés merül fel. Ahogy a Stereogum tavalyi évösszegző cikkében kiemeli, vannak zenekarok, amelyek vitathatatlanul nem hangzanak „kortársnak”. De ez nem volt mindig is így? A Fleet Foxes vagy a National bizonyos értelemben nem csinált mást 2017-ben, mint átvett valamennyit az aktuális hangzásokból, és közben mégis csak magukhoz lehetett hasonlítani őket. „Tíz évvel ezelőtt ezek a bandák inkább hangzottak 2007-esnek, mint manapság 2017-esnek?” – teszi fel a kérdést a cikk és könnyű rá választ adni. Főleg a néhány évtizeddel korábbi monokulturális állapotokkal összevetve egyszerű azt mondani, hogy mondjuk a szintén 2007-ben feltűnt Vampire Weekend nem reflektált a korára, ám napjaink sokkal fragmentáltabb kulturális narratívájában ők nem tettek mást, mint hogy szimplán a saját szeletükről meséltek. Robin Pecknold egy interjúban kifejtette, hogy a Fleet Foxes talán atavisztikusnak hat manapság, de őt nem ez foglalkoztatja, hanem az, hogy olyan zenét csináljon, ami valakinek hasznos lehet. Elvégre a generációváltás nem egyenlő azzal, hogy a kifutó sztárok teljesen irrelevánssá válnának. Ha van mit mondanod, és ezt olyan formában tudod megtenni, ami hatással van a hallgatóra, akkor végső soron ez az, ami igazán számít.

Kollár Bálint

a friss MGMT-lemez, a Little Dark Age: 

a friss Franz Ferdinand-lemez, az Always Ascending: