Nils Frahm: All Melody (Lemezkritika)

2018.02.11. 12:18, rerecorder

nils_frahm.jpg

Nils Frahm két évre eltűnt a fesztiválszínpadok és hangversenytermek környékéről, hogy Kelet-Berlin néhai rádióépületének egyik stúdiójába beköltözve újradefiniálja hangzását és a kortárs klasszikus zenét. A kórustól emberibb, a moduláris szintitől kozmikusabb, az improvizált trombitaszólótól feszültebb, mint eddigi lemezei, de még az All Melodyt halk szívdobbanásokkal életre hívó basszusfutamai is mind olyan dallamok, amik újra képesek örvénylő élettel megtölteni elhagyatott épületeket és persze lelkünket is.

nils_frahm_1.jpgKiadó: Erased Tapes

Megjelenés: 2018. január

Stílus: minimalista elektronika

Kulcsdal: My Friend The Forest

„A BBC 6 Music Prom, 2015 augusztusának ötödik napján életem legszebb estéje volt, és – ki tudja – talán örökre az is marad…” – vezette fel rádióműsorának legutóbbi különkiadását Mary-Anne Hobbs. Hogy miért választja a brit rádiózás és zenei élet elmúlt két évtizedének legendája pont ezt az estét, amikor végig dj-zte az egész világot; dolgozott a Fekete Hattyú filmzenéjén; útjára indította a dubstep-mozgalmat és évekig szabad kezet kapott a legnívósabb, európai zenei fesztivál, a Sónar szervezésében?

Nils Frahm miatt.

A londoni Royal Albert Hallban 1895 óta futó rendezvénysorozat minden nyáron nyolc hétig promotálja a klasszikus zenét a brit fővárosban, megpróbálva bevonzani a legkisebbeket is Chopin, Mahler vagy éppen John Cage bűvkörébe. Ezért is volt vízválasztó a 2015-ös év, mikor Hobbs felkérésére Nils Frahm más irányból közelítette meg a klasszikus zenét. A repetitív zongora/szinti hibrid Says hipnotikusságát vagy a zongora húrjait wc-kefékkel ritmusra ütő Toilet Brushes bizarr élményét lélegzetvisszafojtva figyelő közönség a zongora pedálján zokniban, óvatosan, de feszült koncentrálással játszó Frahmra tapadt.

Aki csak videón látott Nils Frahm koncertet, annak örökre beleég az emlékeibe, hogy hol is volt éppen, még ha akkor megszűnt körülötte létezni a külvilág. A mai napig emlékszem a 2014-es Dimensions Festival nyitókoncertjére, amikor a pulai amfiteátrum közepén átszellemült gladiátorként zárt ki minden életzajt. Hirtelen az a rossz szigetelésű, üres londoni albérlet sem számított, aminek - az egyetlen berendezési tárgyán - egy papírvékony matracán fekve követtem a streamet és Frahm esőként hulló izzadtságcseppjeit, amik hang nélkül permetezték zongorája billentyűit.

Ezek a zongorák viszont nem csak a nedvszívóképességük miatt különlegesek – Frahm gyerekkora óta keres és állít elő hangzásokat és hangszereket, amik eltérnek a szokványostól. Hozzáállást édesapjától, Klaustól örökölte, aki autodidakta fotósként (legismertebb, “The Fourth Wall” című képsorozatán a kulisszák mögül jeleníti meg a színpadot.) az ECM kiadó jazz-zenészeinek (Art Lande és Pat Metheny)  is tervezett borítókat. Zenélni is megpróbált, de fia mellé már zenetanárt fogadott.

A kis Nils is megkötések nélkül tanult klasszikus zenét, és éppen a Warp kiadó vezette, intelligens tánczenei-mozgalom idején nyílt ki számára a világ. Lenyűgözték az Autechre hangképei és a Boards Of Canada hauntológiája, és apja hatására beleásta magát a jazzbe is – arra próbált rájönni, hogy zenészek, mint Miles Davis hogyan alkotnak megfoghatatlan világokat a semmiből. A 2015-ös Late Night Tales válogatáslemezén tisztelgett ezen zenészek előtt, és nem véletlen, hogy pont két olyan Miles-számot választott, amik a trombitás Columbia-korszakában készültek. A Generique Louis Malle 1959-es Felvonó a Vérpadra című noirjához készült, a Concierto de Aranjuez pedig az 1960-as, Sketches Of Spain lemezén található. A két lemez közt jelent meg a leghíresebb Miles-lemez, a Kind Of Blue, de talán ezen lemezek a legfontosabb kapcsolódási pontok Frahm zenéjében.

nils-frahm-755x503.jpg


Ígéretes zongoristának tartotta a környezete, ráadásul az a Nahum Brodski volt a mestere, akit Csajkovszkij egyik utolsó tanítványa tanította. Ő viszont nem akarta lekorlátozni magát egy tisztán komolyzenei karrierre. 2006-ban Berlinbe költözött és alkalmi munkákból élt, miközben a stúdióját építette, ahol barátaival vett fel lemezeket.

2008 karácsonyára egy félórás, klasszikus zenei improvizációt ajándékozott szüleinek és barátainak, Wintermusik címmel, ami utat talált magának a nem sokkal korábban alapított, berlini-londoni Erased Tapes kiadóhoz, akik hivatalosan is kiadták következő év karácsonyára. A kiadó ez idő tájt már kiadta Ólafur Arnalds néhány lemezét, és bár ő (merőben) más zenei közegből jött (az izlandi Fighting Shit hardcore metál zenekar dobosa volt), könnyen egymásra hangolódtak. Az Erased Tapes gárdáját erősíti az Efterklang zenekarból kilépett multi-instrumentalista, Peter Broderick és a Dustin O’Halloran is, aki BBC Proms előadását felvezető, a Winged Victory For The Sullen egyik fele.

Az itt kialakult kreatív közegben Frahm mindenkivel dolgozott már, és bár a koncerteken egyszemélyes zenekarnak tűnik, a közös munka inspirálja. Az Erased Tapes néhány év alatt az újklasszikus (gúnynevén indie-klasszikus) mozgalom egyik legfontosabb pionírja lett, a Ryuchi Sakamoto, Max Richter és Brian Eno utánpótlása. A Wintermusik improvizált hangzása már magában hordozta Frahm megszólalásának nyitottságát, a rá jellemző hangulatiság az azt követő évek kísérletezésein és balesetein át vezetett.

Herbie Hancock mesélte egyszer, hogy mikor Miles Davis második nagy kvintettjében játszott, megunva saját hangzásának változatlanságát, egy ideje már sokadjára szólózott frusztrált fantáziátlansággal. Miles egyszer csak a fülébe súgta: “Don’t play the butter notes” – ami angolul is értelmetlen, magyarul annyit jelent, hogy “Ne játszd a vajas hangokat”. Percekig próbált rájönni mit érthetett rajta Miles, de ismerve a szlengjei kiszámíthatatlanságát, végül arra jutott, hogy a vajas hangok az egyértelmű hangok. Ezek pedig a skálák harmadik és hetedik hangjai. Ahogy ezeket kivette és más hangokkal helyettesítette, a játékában kinyíltak a lehetőségek. Csak később tudta meg, hogy Miles azt súgta neki: “Don’t play the bottom notes” – azaz “Ne játszd az alsó hangokat” – csak Hancock félrehallotta.

frahm_felt_r-3211145-1320663502_jpeg.jpgFrahm áttörése a Felt lemeze volt, ami magyarul és németül is filcet jelent. Berlini albérletében annyit gyakorolt zongoráján, hogy annak húrjait filcanyaggal vonta be, nehogy zavarja vele a szomszédokat. Minden apró mechanikai zaj tisztán hallatszik, mert olyan közel mikrofonozta be a zongoráját, mintha mi tartanánk Frahm mellett ülve. A lemez osztatlan sikert aratott, és mikor már kezdtek befutni a felkérések és a koncertnaptár tele volt, a stúdiójában felállított emeletes ágyáról leesve eltörte a bal hüvelykujját. A kórházból hazatérve csak kevés ideig sajnáltatta magát, amíg le nem vették a gipszét, kilenc ujjal játszva kilenc dalt írt, amit harmincadik születésnapján ingyen letölthetővé tett az oldaláról, Screws címmel.

A felépülést követő két évben körbeturnézta a kontinenseket, ezekből az élő felvételekből rakta össze Spaces című lemezét, ami meghozta a világsikert. Kottafüzetet adott ki (Sheet Eins és Zwei), filmzenét írt (Victoria), videójátékhoz készített zenét (Assassin’s Creed).

Következő, Solo lemezét David Klavins, híres zongorakészítő ‘Model 370 zongoráján vette fel. A hangszer érdekessége, hogy nem horizontális, hanem vertikális – a 370 a magasságára utal centiben, egy lépcső vezet a billentyűihez.

Klavins és Frahm rögtön közös hullámhosszon voltak, mindketten vitatják a zongorák szerkezeti kialakításának befejezettségét, mikor az összes többi hangszer formája folyamatosan változik. Frahm által megálmodott zongorát Klavins rövidesen megépítette és Una Corda névre keresztelte. A zenei kifejezés a “tompító pedál” használatát jelezte a kottán, hogy a kalapácsok csak egy húrt üssenek meg. Klavins minden billentyűre csak egy húrt kötött, és további filcanyaggal vonta be a húrokat. Az így lecsendesített zongora nem kapott borítást, csak közeli bemikrofonozást, a Felten megszokott finommechanikai zajok még élénkebben hangzanak. Ezután Frahm kérdezte meg Klavinst, hogy neki mi az álma. A Model 370-et prototípusnak szánta, egy még nagyobb, négy és fél méter magas zongorához. Frahm sajtóközleményében közösségi gyűjtést és világnapot indított ‘Piano Day’ elnevezéssel, amit 2015 óta minden év március 29-én tart, ingyen letölthetővé téve a Solo albumát, kérve az embereket, hogy dobják össze a pénzt a Model 450-re. Őszinte reményét fejezte ki, hogy idővel a Piano Day fontosabb lesz, mint a karácsony és stresszesebb, mint a hálaadás. Szeretettel, Nils Frahm (akinek elment az esze). Egy újabb, kimerítő turnékörút után viszont teljesen eltűnt, a BBC Proms felvétele volt az egyik utolsó fellépése.

Képtelen volt állomások közt, hotelszobáról hotelszobára zenét szerezni, berlini stúdióját már kinőtte és talán tényleg egy kicsit elfáradt fejben is.

nils_frahm_all_melody_credit_alexander_schneider_small-1600x1194.jpgA Victoria filmzenéjének felvétele az újonnan renovált Funkhaus épületében zajlott. A kelet-berlini rádióépületet az 50-es években építették arra a célra, hogy termeiben minden hangfelvételhez tökéletes akusztikát teremtsenek. A rádió felszabadítása egyben annak megszűnését is eredményezte. Az egykor 3000 embert is foglalkoztató rádió szellemépületté vált, amíg gazdát nem cserélt néhány éve. Mikor Sebastian Schipper, a Victoria rendezője egyetlen, 140 perces snittben felvette a filmjét, magától értetődőnek tűnt, hogy Frahmot kéri fel a filmzenére. A Funkhaus egyik termét teljesen bemikrofonozták (ennyiben nem sokkal tértek el a Stasi gyakorlatától) és felhúztak egy kivetítőt, ahol végtelenítve ment a film, Frahm és zenészei pedig úgy improvizáltak rá, hogy akkor látták először. Frahm még mindig a felvétel hatása alatt volt, mikor az épület tulajdonosa felhívta és felkérte a Hármas Stúdió, a Saal3 felújítására, amire azonnal igent mondott. A stúdiót eredetileg kamarazenére tervezték, de Frahm és csapata másfél év alatt teljesen átalakította, a parkettától a plafonig.

A felújítás idejére teljesen eltűnt az összes közösségi oldalról, beköltözött az épületbe és kopaszra borotvált remeteként formálta magában az album koncepcióját. Míg korábbi lemezei improvizációk, rövid ötletelések eredményei voltak, az All Melody hónapok alatt felvett, többszáz órányi hanganyag esszenciája. Az album néhány szerzeménye már korábban készen volt (az All Melody és a #2 már a Dimensions Festivalon is elhangzott), de a Funkhaus mellett egy mallorcai, kiszáradt kútban is felvett lemezen rengeteg zenészt vont a felvételekbe. A londoni Shards kórus mellett fúvósok, vonósok és egyéb ütőhangszeresek is gazdagítják Frahm hangszerarzenálját: mellotron, cselleszta, harmónium, játékzongorák, tape delay-ek és egy dobgépként használt orgona, ami akkora, hogy fel sem fér a színpadra és be sem lehet mikrofonozni ott, ezért legtöbbször a backstage-ben foglal helyet. Frahm alapkoncepciója, hogy nem előre átgondolt akkordok köré húsz-harminc percen át játszik, majd próbálja összevágni a kész felvételt. Viszont, ha nem teljesen elégedett vele, nem veszi újra, hanem új irányba megy tovább. A lemez így minden hallgatáskor megőrzi organikus jellegét, ahogy a németes pontossággal összerakott számok megszületnek a semmiből és vesznek el a semmibe. Az üres Funkhausban sétálva a mozgásérzékelők fényt gyújtanak a múltra, majd lassan elhalkulnak az ottfelejtett lábnyomaink mentén. Az egyetlen, távoli hangforrás Saal3-ból szűrődik ki, ahogy Frahm nekifeszül a meztelen zongorájának, majd a pedált felengedve elhalkul az összes dallam.

(Klaus Frahm képei a felújított Saal3-ról)

8.5/10

Salamon Csaba


a friss lemez: 




tictac650_2.png

https://recorder.blog.hu/2018/02/11/nils_frahm_all_melody_lemezkritika
Nils Frahm: All Melody (Lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3813655408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.