Csada Gergely – kedvenc 2017-es dalok

Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista –után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös és 2016-os sorozat után kezdődik a 2017-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a mai első dj Csada Gergely (nyitóképen The The).

A 2017-es személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta. 

A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE CSADA GERGELYNEK A - KEDVENC 2017-ES ALBUMAI.

Idén Afrika és Brazília felől a tempós daloktól a bulibombákon át lassulunk le és fordulunk befelé kicsit a végére.

Sibusile Xaba: Open Letter To Adoniah

A címadó, nyitó dal az év egyik legambiciózusabb albumpárosáról egy dél-afrikai free-jazzben és dalformákban egyaránt erős fiatal zenésztől.

Momo: Meu Meninho

Álmodozó, utaztató pop brazil módra. Talán ezt hallgattam legtöbbet repeaten egyhuzamban idén. Nem is tudom hányadik olyan dal volt ez, ami egy szamba ritmikára felhúzott popos dallammal ámulatba tudott ejteni, de azt hiszem én ezekkel örökre szerelembe estem.

Fabiano Do Nascimento: Canto De Xangô

Végletekig letisztult hangzás, bámulatos elegancia. A rioi születésű Nascimento klasszikus képzésben részesült, amit nagyjából fél perc után lehet kihallani bármelyik dalát is indítja el az ember. A nagyrészt feldolgozásokból álló idei lemezén a brazil zene egyik legnagyobb klasszikusáról, Baden Powell és Vinicius de Moraes 1966-os Os Afra-Sambas című lemezéről választott Canto De Xangonak ad teljesen új köntöst.

Oumou Sangare: Yere faga (feat. Tony Allen)

Ha nem lenne odaírva akkor is az első hangjánál meg lehetne mondani, hogy Tony Allen ül a doboknál, vagy legalábbis valaki, aki az Allen-féle szikár afrobeat ütemeken nőtt fel. Annyira jellegzetes ez a sound, hogy majdnem teljesen a háttérbe szorítja az egyébként Allenhez mérhető élő legenda Sangare hangját is. De csak majdnem.

Gili Yalo: Selam

Azt mondják, hogy a világzene elkövetkező egyik nagy sztárja lesz az idén debütált ethióp-izraeli Gili Yalo. Ha tartja az első lemez szintjét, neadjisten végig a Selam című funkos slágerét akkor ez biztos így is lesz.

Luedji Luna: Banho de Folhas

A salvadori Luedji Luna az élő példa a jobb híján MPB-nek nevezett műfaj szépségeire. A Bahia régióval azonosított axé ritmikájából kiinduló Banho de Folhas az első hangjaival felráz, boldogít és táncra hív.

Belle and Sebastian: We Were Beautiful

Egyszerre sírni és vigadni - elég magyaros, de a Belle and Sebastian ebben mindig is nagyon jó volt. Persze lehet túlzás ez a jellemzés, de az emberekről nem éppen pozitívan, ámde nem is lemondóan, nyilatkozó We Were Beautifult hallgatva mégis mindig gombóc szorul az ember torkába, miközben legszívesebben ugrálna arról énekelve, hogy régen minden jobb volt.

Dua Lipa: New Rules

Ha a többi rádióban hallott sláger csak feleennyire lett volna ötletes és megunhatatlan, mint Dua Lipa dala akkor 2017-ben nagyon szerencsések lettünk volna.

Ankathie Koi: Little Hell

Úgy tűnik Ausztria is elő tud állni világsztár kaliberű szintipopos énekesnővel. Koi már úton is lenne afelé, ha mondjuk Angliába születik, így egyáltalán nem biztos, hogy kitör a kontinensről, pedig bőven megérdemelné.

Janka Nabay: Santa Monica

Szerintem ehhez nem sokat kell hozzáfűzni. Afro-pop a legjobb fajtából, élőben az OFF fesztiválon majdnem szétesett a sátor, ahogy egyszerre ugrált több ezer ember a Santa Monica-hoz hasonló bombákra.

MHD: Bravo

Mohamed Sylla a húszas évei elején jár csak, de már létrehozott egy alműfajt afro-trap néven és sorra jelentkezik a nagyobbnál nagyobb slágereket.

Pabllo Vittar: Corpo Sensual

Van még hova fejlődnünk, hogy elérjünk addig pontig, amikor egy drag queen popsztár ilyen minőségű bulibombával felkerülhet a slágerlistákra. A brazil Vittarnak nem csak ez sikerült, de már van akkora név, hogy idén Charli XCX és a Major Lazer is felkérte együttműködésre egy-egy közös dal erejéig.

Sylvan Esso: Rewind

Félve mondom ki, mert nem annyira látok rá, de azt hiszem a Sylvan Esso duónál kevés jobb popzenekar van manapság. Elektronikus popzenéjükkel eléggé szűken belőtt pályán mozognak ugyan, de főleg Amelia Meath műfaji korlátokat, határokat nem ismerő énekhangja egyszerűen bármire képessé teszi őket. A Rewindnál kevés szebb dalt hallottam idén.

Charlotte Gainsbourg: Rest

Ha volt is ilyen, akkor az Gainsbourg címadó dala az új lemezéhez. Szívszorítás francia eleganciával.

The The: We Can’t Stop What’s Coming

Ha csak egyetlen dalt választanék az évből, ez lenne az. Egyrészt ezt hallgattam legtöbbet, másrészt ennél tökéletesebben megírt, jobban összerakott, hangszerelt és úgy egyébként minden egyes részletében hibátlanabb dal nemcsak idén, de úgy egyébként is nagyon ritkán jön szembe.

Father John Misty: Total Entertainment Forever

A szokásos cinizmussal kevert éleslátó társadalomkritika a kétlábon járó triplapszeudos, duplacsavaros szakállas hipster sztártól, aki mellesleg remek dalszerző.

The Weather Station: Complicit

Alapvetően persze Joni Mitchell a kiindulópont minden ilyen folk-rockos női dalszerzőnél, de akárhányszor hallgatom ezt a lemezt (sokszor) nekem mégis inkább Feist és Laura Marling ugrik be. A Complict esetében épp előbbi, aki szerintem sajnos gyenge lemezzel próbálkozott meg egy nyersebb, rockosabb megszólalással. Tamara Hope esetében viszont szó sincs erről, legyen épp finom akusztikus folk a lá Marling vagy épp a Complicithez hasonló rockosabb hangzás végig a csúcson pörög a lemeze.

Thundercat: A Fan’s Mail (Tron Song Suite II)

Thundercat egy megfejthetetlen zseni és mint általában az ilyen alakok hajlamos a túlzásokra. Szerintem még a Drunk is túl sok, de valamiért úgy érzem ő soha nem fog egy letisztult tízszámos lemezt felvenni. Persze a Drunk így is szuper, főleg amikor megszólal egy-két elsőre magával ragadó téma, mint amilyen ez is.

Kommode: Captain of Your Shinking Ship

Minden évben van olyan lemez, amit valamiért teljesen elkerül a nemzetközi sajtó ajnározása, pedig semmi mást nem érdemelne. A Kings of Convenience csendesebb felének Eirik Glambek Bøe-nek másik zenekara, a Kommode első lemezének tíz dalából nyolc hibátlan, a másik kettő is épp csak egy kicsit marad el a többitől. Puha, kimért skandináv hangzású funkos, diszkós számok jönnek egymás után és századszorra is tökéletes az összkép. A gondtalan álomvilágból tényleg lehetetlen egy elemet kiemelni, de legyen mondjuk a felvezető “sláger”.

Kamasi Washington: Truth

Mi mással is zárhatnám a sort, mint Kamasi Washington idei EP-jének sarokkövével, a többtételes Truth-szal? Lehet amellett érvelni, hogy ez szenvtelen újrajátszása Coltrane-nek, vagy hogy a grandiózus díszlet mögött valójában messze nem olyan részletgazdag és mély ez az egész, amit Washington csinál, de engem a tavalyi triplalemez után ezzel dallal újra ámulatba ejtett.

CSADA GERGELY 2016-OS FAVORITJAI ITT HALLHATÓK.

A 2015-ÖSEK ITT.

A 2014-ESEK ITT.

A 2013-ASOK ITT. 

A 2012-ESEK ITT. 

A 2011-ESEK PEDIG ITT.