„Az alázat a legfontosabb egy fotósnál” – Réti Zsolt-interjú (Fotórecorder 12.)

2017.12.29. 19:01, rerecorder

0retizsolt01.jpg

Réti Zsolt a lelátói, szurkolói kultúrából érkezett a fotózás világába, először az ultrák életérzését dokumentálta, majd a sportfotózásban mélyedt el: az Újpest FC hivatalos fotósa, de fényképezte a válogatottat is a 2016-os EB-n. Zenében az underground és a koncertek világa a fő fókusza, elsősorban a hardcore és a rock/metalzenék, de Prince-től a Depeche Mode-on át a Cure-ig számtalan nagy sztár is megvolt neki. Fotórecorder-interjúsorozatunk újabb epizódja.

Név: Réti Zsolt

Születési hely és idő: Budapest, Újpest, 1968. április 19.

Mióta fotózik? 1990.

Kedvenc kamerák: Canon EOS1 X, Canon EOS1 X Mark II.

Kedvenc objektívek: Canon EF 70/200 1:2.8 IS II USM, Canon EF 200/400 1:4 IS USM, Canon EF 24/70 1:2.8 L II USM.

Kedvenc külföldi fényképészek: Helmut Newton, Annie Leibovitz.

Kedvenc magyar fényképészek: Robert Capa, André Kertész, Balogh László, Veres Viktor, Derencsényi István.

Kedvenc zenék: smooth jazz, funky, soul, Motown, hard rock, heavy metal, thrash metal, doom metal, stoner metal, prog metal, hardcore, metalcore, poszthardcore, posztrock, celtic punk.


Mi volt az a pillanat, amikor rádöbbentél, hogy a fotózás számodra érdekes lehet?

0kupadonto_ujpest_diosgyor13_14_22.jpgÚjpesten nőttem fel és vonzott a helyi futballcsapat, a lelátó világa. Elkezdtem kötődni a lelátói kultúrához, mindenhová követtem a csapatot, azóta két-három meccs kivételével minden hazai és idegenbeli meccsre elmentem. De ez az egész még a szocializmusban kezdődött, egy elég zárt világ volt, aki élt benne, az tudja, mi minden vette körül. Gyülekezési törvény, véleménynyilvánítás tiltása, nem szeretett minket a hatalom. De akkor még azt gondoltam azért, mert el vagyunk szigetelve a külvilágtól, a nyugattól és hogy ez a diktatúrából adódott. Később rájöttem, hogy mindig van egy kis távolságtartás a lelátói emberekkel kapcsolatban. Viszont a lelátónak volt egy underground kultúrája, ami egyrészt egy angol stílusból indult ki, másrészt egy olaszból. Az egyik a hooligans, casual, a másik az ultra kultúra. Persze ennek is vannak keveredései. Amikor kinyílt az országhatár és 1990-ben mehettünk külföldre, az Újpest megkapta a BEK-ben a Napolit. Ott döbbentünk rá, hogy mennyire más ott a lelátói világ, a szurkolói magatartás. A kórusok, a megjelenés, a dinamika, a látványelemek, a pirotechnika. Fokozottabb és szervezettebb a szenvedély. Ez egy olyan életvitelszerű kultúra, ami ugyan nyomokban, fejben nálunk is megvolt, de nem teljesedhetett ki. 1991-ben, majd 1992 pár sráccal összefogva – plusz más csapatok szurkolóival, akikkel a mai napig megvan a kapcsolat –, megalkottuk ezt az underground ultra-világot Magyarországon is. Megcsináltuk az Ultra Viola Bulldogs csoportot. Ez hosszú évekig, azaz a megszűnéséig az ország legjobb ultra csoportja volt. Kísértük a csapatot, látványos, nagy koreográfiákat alkottunk, pirotechnika-show-kat hoztunk létre, persze kísérték mindezt balhék is. Az underground gondolkodásmód gyerekkoromtól a mai napig megvan bennem. A lázadás, a tömegektől eltérő gondolkodás. Ezt találtam meg a lelátó világában és igyekeztem átültetni a lelátói kultúrába, majd ezen a vonalon kapcsolódtam a koncertfotózáshoz is, ami az ultra kultúrából indult. Újságot hoztunk létre, hogy a szurkolói látványelemeket megörökítsük és terjesszük egymás között. A lap neve az lett, hogy 3. Félidő. Tele volt fotókkal, amiket nagy részben én fényképeztem. Hétről-hétre dokumentáltam a tevékenységeinket, először egy kisgéppel, aztán egy filmes nagykamerával, teljesen amatőr fotósként, munka mellett.

0ferencvaros_ujpest12_13_78.jpg


A cél az volt tehát, hogy dokumentálj. Ott tanultad ki a fényképezés trükkjeit autodidakta módon vagy tanultál is később?

Abszolút egy dokumentarista dologról volt szó. Vannak iskolák, tanfolyamok, ahol meg lehet tanulni az alapokat, de a mai napig azt tartom, hogy a fotózás ott kezdődik és talán ott is ér véget, hogy az ember mennyi képet csinál, milyen látásmóddal. Minden az embertől és az ember és a gép kapcsolatától függ. Ami szerintem a legfontosabb egy fotósnál, az az alázat. A munka és művészet iránti alázat és szeretet. Hogy valaki mennyire tehetséges vagy művészi, az egy nagyon picit fejleszthető, de igazából adott tulajdonság. Viszont lehet kompenzálni az alázattal, a tanulni vágyással. Mész, csinálni akarod, követed a visszajelzéseket, próbálsz jó lenni, kialakítani a saját stílusodat. Majdnem minden fotósnak ez az útja. Persze többféle út is létezik.

0ujpest_ferencvaros10_11_594.jpg


A tiéd hogyan vezetett tovább a koncertfotózás felé?

A rajongásom tárgya maga a klub volt, nem a lelátó. A mai napig nem vagyok főállású fotós. Kaptam sok felkérést, fotózhatnék a legnagyobb orgánumoknak, de én az underground-világból azt hoztam, hogy szabad akarok maradni. Én magam akartam mindig megválasztani azt, hogy mit szeretnék fotózni, mi legyen a téma, és azt hogyan csinálom meg. Nem szerettem volna fölém szerkesztőket, képszerkesztőt. Semmilyen megkötést nem szerettem volna a fotózásban, emellett a mai napig kitartok, a pénzt máshol megkeresem erre a tevékenységemre. Ha valaki megjelenteti a képem, akkor az a termék kelljen neki, amit én tudok előállítani. Elkezdtem komolyabban művelni a sportfotózást. Természetesen elsősorban a futballt fotóztam. Először a klubnak fényképeztem, én lettem az Újpest FC hivatalos fotósa. Majd az ország összes sportlapjában jelentek meg képeim. A Magyar Labdarúgó Szövetségnek is gyakran fotóztam. A labdarúgás sportfotózásában itthon úgy érzem elismernek és ez által legmagasabb szinten állok. Nem túl rózsás a szurkolók megítélése Magyarországon, de sehol Európában. Úgy lenni fotósnak a fősodorbeli médiánál, hogy közben ismert szurkoló is az ember, az finoman szólva sem egy kedvelt helyzet. Mert ha ráadásul véleményed is van és azt a másik oldalról fogalmazod meg, ez nem nagyon tetszik azoknak, akik üzletszerűen csinálnak egy olyan labdarúgást, ami nem megy előre egyről a kettőre. Ahhoz, hogy ezt a nem népszerű véleményemet is hangoztassam és megbecsült fotós legyek, ahhoz már kell teljesíteni. Amikor azt mondják, hogy: „na jó, mégiscsak egy ilyen képet csinált, kit érdekel, hogy mit mondott.” De idáig azért el kellett jutnom.

0ebhunaus67.jpg


A zene is underground vonalon jött be az életedbe, de hogyan kapcsolódott össze a fotózással?

Úgy, hogy a hatalom és szurkolók viszonya egyre ambivalensebb lett. A szurkolók szépen el lettek nyomva, amióta az országvezetés beszállt a fociba. Mi ebben harcot folytattuk, ami igazán idegőrlő volt. Ez felőrli az ember gondolkodását, az egész létét, próbára teszi az identitását. Nagyon sok barátot elvesztettem ebben a harcban. Azt gondoltam, hogy kell nekem egy másik terület, ahol hasonlóan érezhetem magam, viszont nem nagyon ismernek. Egy terület, ahol nem akarok véleményt formálni, nem akarom, hogy a véleményemet kérjék, hanem csendes résztvevője legyek annak a világnak, ami hasonló az enyémhez és még jól is érzem magam benne. És persze e mellé alkothassak is abban a közegben. Ez lett a zene. Pedig végigpróbáltam mindent a műtermitől a természetfotózásig. Amikor mindez fél év alatt lezajlott, akkor kötöttem ki a zenénél. Ez 2007-ben történt. Visszakanyarodtam gyerekkorom rock- és metálzenei világához, illetve a Jazzy Rádiónak fotóztam jazzkoncerteket. Abban az időben még többet fotóztam jazzt, kevesebbet rockot, majd ez szépen lassan átfordult. Ennek a fő oka az volt, hogy nem láttam a jazz megjelenési lehetőségeit. Arról nem is beszélve, hogy a jazzképek azok, amik leginkább nagy méretben, a falon mutatnak jól. Nem éreztem akkoriban, hogy ez megvalósítható lenne. (lent: George Benson)

0georgebenson2009_02.jpg


Hol jelentek meg az első rockfotóid?

Egy ismertebb zenei oldalnál, ahol csak néhány hónapot töltöttem, de nem dominált a történetemben, abban segítettek, hogy bejussak koncertekre fotózni. A zenei akkreditáció ugye teljesen más műfaj, mint amit a sportfotózásban megszoktam. Ott van újságíró-igazolványom, szövetségi tag vagyok, van nemzetközi sportfotó-igazolványom, de ezekkel a koncertfotózásban semmire nem megyek. Itt nem számít kinek milyen végzettsége, előélete van, nagyjából egy dolog fontos – ami zavart is eleinte –, hogy legyen kapcsolatod a koncertszervezővel. Szinte csak ezen múlik, hogy tudsz-e fotózni. Ezt nehezen fogadtam el. Azt gondoltam, hogy először csináljak valami jót, aztán lehet nézni a produktumot. És az alapján kerüljek be abba a körbe, hogy ott lehetek a koncerteken, aztán kerüljek be abba a körbe is, amikor már csak három fotóst engednek be. Legyek ennyire jó. De itt ez nem számít. Itt egy dolog számít, hogy a fotóst akkreditáló média hogyan promótálta az eseményt vagy a koncertszervező többi eseményét egész évben. Hogy utána mi jelenik meg róla, az már majdhogynem teljesen mindegy. 2008-ban találkoztam Hancz Attilával, akinek akkor már működött a Rockstation nevű oldala, amit az újságíró kollégákkal felfejlesztettünk arra a szintre, hogy nagyon komolyak lettek az eléréseink. Ez két külső tényezőnek is köszönhető, egyrészt, hogy az Index blogmotorja alatt működik az oldal és lényegében naponta tűnnek fel a cikkeink a blog.hu-s felületen. A másik az, hogy Attila Győr környéki és kapcsolata volt a megyei lappal, a Kisalfölddel, aminek nem volt zenei elágazása, így oda is bedolgozunk, ami kölcsönösen jó mindenkinek, hiszen egy nagyon olvasott megyei lapról van szó. A rockfotóim döntő többsége tehát így jelenik meg. De jelent már meg képem a Hammertől a Recorderig számos felületen. A legfontosabb az, hogy dokumentálhatom azt, ami történik a zenében, nem a díjazás érdekelt, hanem hogy az emberekhez eljusson a képem, azzal örömet okozzak. A legjobban a visszajelzéseknek örülök, amikor koncerten odajönnek ismeretlenek és megdicsérik valamelyik sorozatomat vagy képemet, az nagyon sokat jelent. Feltölt. De ugyanígy nagyon sokat jelent a kollégák elismerése is.


0ghostchant2015_01.jpg


A koncertfotózás mellett művelsz más zenei fotózást is? Zenekari promóképek, lemezborítók és így tovább.

A koncertfotózás a fő profil, mégpedig azért, mert ez hasonlít a leginkább a sajtófotózáshoz. Nem én befolyásolom azt, ami történik, csak dokumentálom. A lemezborító és a promofotó már kreatív munka, az már egy egészen más világ. De készítettem ilyen képeket is, például barátomnak, Jakab Zoli zenekarának, a Ghostchantnek (fent), aztán az angol Crippled Black Phoenixnek, az amerikai Ill Niñonak. A német The Ocean használta az egyik képemet egy belső borítón. A nagyon jó koncertfotónak az az ismérve, hogy eltér. A zenekarok városról-városra ugyanazokat a set-eket adják le, ugyanazokkal a színpadi díszletekkel, ugyanazokkal a mondatokkal, bevett mozdulatokkal. Maximum a fények változnak. Ami eltérhet, az annyi, hogy meg kell találni azt a szöget, azt a pillanatot, ami mássá teszi a képet, mint amit száz másik fotós elkészít egy turnén. Ha ezt jól kapjuk el, akkor a művész kap magáról egy olyan képet, ami eltér a többezer másiktól. Én ilyen fotók elkészítésére törekszem és ebben vagyok a legsikeresebb. (lent: Rammstein)


0rammstein2011_01.jpg


A koncertfotózás és a sportfotózás sok ponton metszik egymást, leginkább ott, hogy mindkettőben több ember bonyolult mozgását kell elkapni a legjobb pillanatban.

Pontosan. Gyakran mondom a többieknek, hogy amikor az árokban állunk, akkor nekem annyi az előnyöm, hogy a sportfotóból, a sebességből jövök. Gyors kamerakezelés, gyors helyzetfelismerés, és ezt hetente gyakorolom, ezért nem is kopok meg. Amikor kimentem a 2016-os foci EB-re fotózni, akkor előtte eljártam edzőmeccsekre, hogy ne kopjon meg a gyorsaságom, azt mindig formában kell tartani.


Mik a kihívások a zenefotózásban?

Amikor bemegyünk egy klubba, vagy elmegyünk egy nagykoncertre, akkor a szervezők azt mondják, hogy „jó szórakozást!” Ekkor én belül mindig háborgok. Én nem szórakozni jöttem, hanem dolgozni. Ahhoz, hogy egy fotós – csúnya szóval – jó terméket alkosson, egy jó kompozíciót hozzon létre a színpadról, a koncertről, nincs ideje odafigyelni a zenei finomságokra. Az ütemre persze figyelni kell, hiszen sokszor a nagy dinamikai váltásoknál történnek az érdekes dolgok a színpadon. De a zene helyett a fotós a mozgásra, a fényekre, a kompozícióra, az előadóra, magára az emberre koncentrál. Nem tudok kikapcsolódni, nem tudom magam átadni a zenének. Még akkor sem feltétlenül, amikor három szám után szakmai jeggyel bemehetek a koncertre, mert akkor is arra figyelek, hogy ezt vagy azt milyen jó lett volna ebből vagy abból a szögből fotózni. Sok idő telik el, mire fel tudok engedni és élvezni egy koncertet.


0depechemode2017_10.jpg


Kiket szerettél a leginkább fotózni? Vagy azért mert fontos volt számodra, vagy mert kihívás volt és jól sikerült?

A kihívásokat a fények és a fénynélküliség jelenti. És, hogy milyen a koncert hangulata. A Müpában ülünk épp most, itt voltam Joey Calderazzo zongorakoncertjén. A szólójába három fotós ütemtelenül belefotózott, a Müpában olyan akusztika van, hogy megzavarták a kattogással az élményt, lezavarta őket. Folyik a víz rólad, hogy akkor kattints, amikor leüti a zongorát. Ezekre figyelni kell és kihívások. A kedvenc fotózások azok, amikor az előadónak nagy a kisugárzása és ezt érezni is lehet. Az egyik ilyen legerősebb kisugárzású előadó Dave Gahan (fent) a Depeche Mode-ból. A másik pedig Ozzy Osbourne. Az ember ott áll tőle két méterre és érzi, hogy nem véletlenül jutottak ezek az emberek oda, ahol vannak. De lehet ilyen példát hozni abból a közegből is, akik kis klubokban, akár nagyon kevés ember előtt lépnek fel. Például a Sólstafirnak is erős a kisugárzása, vagy az egyik külön kedvencem, Nathan Gray a Boysetsfire-ből. Láttam őt háromfajta produkciójában és mindben tudja ezt a különleges kisugárzást nyújtani. A kedvenceket meg azért kihívás fotózni, mert azokat külön jól szeretné megvalósítani az ember és az ilyen helyzetek görcsösebbé tudják tenni a helyzetet. A fotós amúgy mindig a saját produktumaival a legelégedetlenebb, már rég tetszik mindenkinek, de neki még nem.


Van olyan, akit még nagyon szeretnél fotózni, de eddig nem jött össze?

0sziget2011_prince84.jpgVan ilyen bakancslistám igen, külön férfi, női előadók, zenekarok. Ez nem az underground-szint, hanem a legnagyobbak. Az Iron Maidenre vártunk az árokban, odajött hozzám a menedzserük, két gép lógott a nyakamban, kérdezte, hogy miket fotózok és megkérdezte, hogy kit szeretnék még nagyon. Mondtam, hogy a U2-t, ott állt mellettem a Live Nation szervezője, ránéztem és mondtam, hogy de nem fogom, mert nincs itthon olyan helyszín, ahova beférne a cuccuk. Ezen jót nevettünk. Madonnát nem sikerült még fotóznom, Beyoncét is szeretném még, aztán a U2-t, a Rolling Stones-t is, de még hiányzik a Guns N’ Roses és az Aerosmith is. Áprilisban meglesz újra a Metallica, de ők már többször megvoltak, őket tartom metálban minden téren a csúcsnak. Az AC/DC már kiesett, mert ez a felállás már nem egyenlő az igazi zenekarral. De persze ott van az is, hogy például idén is rengeteg nagy sztárt elvesztettünk és ezek engem mindig megráznak, mert eszembe jutnak azok az anyagok, amiket elkészítettem egy-egy művészről és nem lesz módom újra megcsinálni. Mondhatom Gary Moore-t, aki itt járt és nem sokkal utána vesztettük el, vagy épp Fábián Julit is nemrég vesztettük el, őt a jazz-vonalon fotóztam, volt is kedvenc képe tőlem. A fotózásban van egy ilyen tényező is, ami az elmúlásról szól. És ezt sajnos egyre többször tapasztalhatjuk meg. Igen, őt fotózhattam, talán jól is megmutathattam a világnak és most már nem lesz mód ennek megismétlésére, javítására. Marad, ami azon a képkockán látható. Ezek a képek a megismételhetetlenségük miatt nagyon fontosak számomra. Ugyanez igaz Prince-re (fent) is. Ő nem engedte, hogy fotózzák a Szigeten. Kilenc embere állt az árokban és a közönség soraiban, és megmondták, hogy elveszik a gépet és összetörik, ha meglátják, hogy valaki fotózni kezd. Három és fél órával a koncert előtt álltam be arra a pontra, ahol nem tudtak elérni egy nehéz, nagy technikával. És sikerült megörökíteni Prince-t. De ugyanezt vezettem elő a VOLT-on Slash-sel, ahol nem kerültem be a tíz kiválasztott fotós közé, vagy Bécsben a Rammsteinnel. Általában tudom, hogy mit akarok fotózni és hogyan akarom megvalósítani, csak a körülmények nehezítenek, mert például az A38-on nincsen fotósárok. Megnézem a setlisteket, hogy mi lesz az első három szám, aztán megnézem a YouTube-videókat, hogy milyen azokban a koreográfia és ezek szerint helyezkedem. A Depeche Mode eggyel ezelőtti népstadionos koncertjén jegyzet volt nálam, fel volt írva, hogy melyik számban milyenek a fények, hova álljak, hogy elkészülhessen a képem. Az a sorozatom Az év képei évkönyvbe is bekerült. Jól sikerült a felkészülés. Ugyanígy voltam a Kvelertakkal. A frontember az első szám alatt egy kitömött baglyot tesz a fejére. Ausztriában, oldalról lefényképeztem, de amikor nálunk jártak, készültem erre és bementem középre a nézők közé, hogy szemből is meglegyen. A túlélésért küzdöttünk, mert a közönség beindult, de megérte. Ugyanilyen túlélés egy-egy koncert a hardcore-ban a Bane-nel. Más szempontból kihívás a Sunn O))), Csihar Attila énekel ugye ebben az amerikai bandában. Lehetőségem volt fotózni őket az A38-on, és azért mondom így, mert tényleg csak engem engedtek fényképezni. Itt volt az, amikor a fotózás után azt mondtam, hogy innen menni kell, mert annyira nyomasztó volt. Pedig kedveltem a zenét. De mindent megtesznek azért, hogy dalaik nyomasztó erejét felerősítsék. Vizuálisan, de lényegében fizikailag is. Plafontól a padlóig hangfalak, egyetlen pirosan villogó lámpa, plusz a közönség közé befújt füst, plusz a zenészek nyomasztó kosztümjei. A lehetetlen helyzetben is tudni kell visszaadni a hangulatot. Azzal kell megalkotni a képet, amit kapunk. A koncertfotózás az nem a szép, éles képekről szól, hanem a hangulat átadásáról. Meg arról is, hogy elkapj egy olyan kis zenekart, akiből évek múlva nagy arénazenekar lesz és elmondhatod, hogy te már elcsípted őket tizenöt ember előtt. Mint aki elcsípte a Nirvanát a Pecsában 1989-ben. Vagy a Mastodont Gödöllőn.


0blacksabbath2014_01.jpg


Klubkoncert vagy fesztivál?

Egyértelműen klubkoncert. Ott mutatja meg magát egy zenekar igazán, a fesztivál az inkább show. Fesztivált fotózni, az közelebb áll a partifotózáshoz. Arról nem beszélve, hogy minden évben hihetetlen harc megy azért, hogy fotózhasson az ember headlinert. A Sziget védvonalán soha nem tudunk áttörni. Számomra kiismerhetetlen, hogy mi alapján dől el, ki fotózhat. Már bele is fásultam ebbe. Hiába megyek nagymédiával, hiába mondjuk, hogy egész évben ezt csináljuk, ott van minden. Az árokban telefonnal fotózó öreg hölgytől kezdve mindenki odajut helyettünk. De erre tudok mondani egy Nova Rock Festival-sztorit. Éveken át eljártunk, részben mert a műfajunk ott markánsabban jelenik meg, részben mert a Kisalföldhöz is közel van. Ausztriában úgy zajlik a fesztiválokon a kiosztás, hogy csak osztrák fotós. Volt olyan év, hogy fotózhattam headlinert, volt olyan, hogy nem. Egyik évben a Black Sabbath (fent) volt a főfellépő, a tíz legnagyobb osztrák média kapott engedélyt. Én az egész fesztivált végigmelóztam, koncertek után sajtószoba, laptopról megcsináltam a képeket, küldtem haza. És az történt, hogy a Black Sabbath fellépése előtt negyedórával a főszervező rám mutatott, hogy menjek vele. Odavitt a listához, fogta a tollat, kihúzott egy nevet és odaadott egy pass-t. Sokat nem beszéltünk, gondolom ez annak szólt, hogy látta, hogy alázatosan végiggürizem az egész fesztivált. De ez ritka.

interjú: Dömötör Endre
fotók: Réti Zsolt


és akkor egy bő válogatás tematikus bontásban Réti Zsolt fotóiból, amelyekből hamarosan érkezik majd egy második kör is (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!):

sztárok

Ozzy Osbourne:

0blacksabbath2014_28.jpg


Foo Fighters:

0foofighters2017_14.jpg


George Michael: 

0georgemichael2011.jpg


Iron Maiden: 

0iron03.jpg


Kiss: 

0kiss2010_07.jpg

0kiss2010_11.jpg

0kiss2010_15.jpg


Lemmy: 

0lemmy105.jpg


Linkin Park: 

0linkinpark2017_14.jpg


Michael Buble: 

0michaelbuble2014_12.jpg


Red Hot Chili Peppers: 

0redotchilipeppers2016_17.jpg


Sade: 

0sade2011_09.jpg


Slipknot: 

0slipknot2015_04_2.jpg


Prince: 

0sziget2011_prince21.jpg

0sziget2011_prince73.jpg


Roger Waters: 

0thewall2011_07.jpg


Muse: 

muse_0284.jpg


zenészportrék

Phil Anselmo, Down: 

0down2009_19.jpg


Eros Ramazotti: 

0erosramazzotti2013_02.jpg


Joey Tempest, Europe: 

0europe2014_35.jpg


Nathan Gray, I Am Heresy: 

0iamheresy2014_112.jpg


Paul Stanley, Kiss

0kiss2010_18.jpg


James Hetfield, Metallica: 

0metallica2010_121.jpg


Lemmy: 

0motorhead2010_14.jpg


Doug McCarthy, Nitzer Ebb: 

0nitzerebb2011_30.jpg


Anthony Kiedis, Red Hot Chili Peppers: 

0redotchilipeppers2016_74.jpg


Robbie Williams: 

0robbiewilliams2017_20.jpg


Rob Zombie, White Zombie: 

0robzombie2014_40.jpg


Robert Smith, The Cure: 

0thecure2016_43.jpg


David Coverdale, Whitesnake: 

0whitesnake2011_48.jpg


hardcore/metalcore

0askingalexandria2017_72.jpg


Bane: 

0bane2014_01.jpg

0bane2014_02.jpg

0bane2015_51.jpg


Brutality Will Prevail: 

0brutalitywillprevail2012_01.jpg


Cancer Bats: 

0cancerbats2010_11.jpg


Comeback Kid: 

0comebackkid2017_07.jpg


Dillinger Escape Plan: 

0dilingerescapeplan2017_36.jpg


Doyle: 

0doyle2017_68.jpg


I Am Heresay: 

0iamheresy2014_131.jpg


Sick Of It All: 

0sickofitall2016_95.jpg


Suicide Silence: 

0suicidessilence2011_06.jpg


metal

Hyllah:

00.jpg


Steel Panther: 

01_18.jpg


Apocalyptica: 

0apocalyptica2011_18.jpg


Batushka: 

0batushka2017_20.jpg


Crippled Black Phoenix: 

0crippledblackphoenix2015_11.jpg


Down: 

0down213_52.jpg


Mayhem: 

0mayhem2017_10.jpg


Overkill: 

0overkill2011_40.jpg


Rammstein: 

0rammstein2011_18.jpg

0rammstein2016_31.jpg


Rob Zombie: 

0robzombie2014_10.jpg


Sunn O))): 

0sunno_2016_10.jpg


Synic: 

0synic2009_01.jpg


jazz

Diana Krall: 

0diana_krall2009_43.jpg


Harcsa Veronika:

0harcsa_veronika2009_bpjazzklub30.jpg

0jazzy124.jpg


Fábián Juli: 

0magyardalnapja2009_jazz_fabianjulijazzriff03.jpg

0magyardalnapja2009_jazz_fabianjulijazzriff07.jpg


bandafotók és megjelenések

Crippled Black Phoenix: 

0crippledblackphoenix2016_13.jpg


Demented Are Go: 

0dementedarego2014_07.jpg


Ill Nino: 

0illnino027.jpg


The Ocean: 

0theocean2010_56.jpg

borito-foto-101.jpg

hw246.jpg

0down2009_51.jpg

max-cavalera-konyv-borito-758x1130.jpg


Ultra & Hooligan-kultúra

0romania_magyarorszag13_102.jpg

0romania_magyarorszag2014_036.jpg

0ujpest_ferencvaros10_11_290.jpg

0ujpest_ferencvaros15_16_52.jpg

0zvezda_partizan13_14_21.jpg

0zvezda_partizan13_14_23.jpg


Újpest FC

0kupadonto_ujpest_diosgyor13_14_08.jpg

0kupadonto_ujpest_diosgyor13_14_135.jpg

0kupadonto_ujpest_diosgyor13_14_140.jpg

0ujpest_ferencvaros10_11_549.jpg


labdarúgó-EB 2016

Belga-Magyar:

0bel01.jpg


Ausztria-Magyarország:

0ebhunaus52.jpg


Magyarország-Portugália:

0ebhunpor90.jpg

0vonulas2016_06.jpg

0vonulas2016_80.jpg


fotók:
 Réti Zsolt

Fotórecorder-rovatunk eddigi cikkeiben bemutattuk: Fehér Bertalant, Díner Tamást, Vértes Györgyöt, Lengyel P. Lászlót, Zétényi Zoltánt, Komróczki Diát, Hegedűs Györgyöt, Pácser Attilát, Huschit Jánost, Dusa Gábort és Lékó Tamást.


A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

nkacstp_logo_650_png.png

https://recorder.blog.hu/2017/12/29/_az_alazat_a_legfontosabb_egy_fotosnal_reti_zsolt-interju_fotorecorder
„Az alázat a legfontosabb egy fotósnál” – Réti Zsolt-interjú (Fotórecorder 12.)
süti beállítások módosítása