„Nem vagyok egy nagy rebellis, de azért kicsit igen” – Göczey Zsuzsa-interjú (Háttérzaj 1.)

Göczey Zsuzsa volt a Magyar Rádió egyik legjelentősebb zenei szerkesztője a nyolcvanas-kilencvenes években, számos emblematikus rádióműsor – mint a Lemezbörze helyett és a Rockújság – fűződik a nevéhez, de kiváló ízléséről tanúskodnak a Rocklegendák válogatáslemezek (1966-1970 és 1970-1972) is, amelyek a hazai rockzene hőskorába nyújtanak bepillantást ritka és kiadatlan felvételekkel. Vele kezdjük Háttérzaj című új interjúsorozatunkat, amelyben a zene körül, a háttérben dolgozó, de igen fontos munkát végző szereplőket mutatunk be.

1969-ben kezdett dolgozni a Magyar Rádiónál…

… de annál már jóval korábban megjelentem ott és egészen gyermekkoromtól kezdve folyamatosan jelen voltam a rádióban, mert a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem. Amikor pedig abból kinőttem, addigra már tudtam gitározni és elkezdtem járni a konziba. Aztán elvégeztem a Zeneakadémia tanárképző szakát és el akartam menni otthonról, hogy ne a szüleimmel éljek, hiszen már nagykislány voltam. Ceglédre hívtak tanítani egy zeneiskolába, de az első látogatásomon annyira elborzadtam a rám váró körülményektől, hogy úgy döntöttem, mégis maradok kislány. (nevet) Így nem lettem zenetanár, és megnéztem, hogy a rádióban mit lehet csinálni. És valóban 1969-től kezdtem, mint technikus. Három hónapig voltam ebben a helyzetben, ami nagyon jó volt, mert megtanultam a rádiós munka mechanikus részeit, kezelni a stúdiógépeket. És attól kezdve úgynevezett forgató lettem. A forgatók munkája volt előkeresni a szerkesztőknek a hangtárból a kért felvételeket, bekészíteni, a stúdióban a terv, a forgatókönyv szerint elindítani azokat. (balra a képen Dér Gyöngyi magnóssal)

1972 és 1980 között volt Komjáthy György meghatározó rádiós szerkesztő forgatója. Ekkor már a rádió állományában volt?

Nem, szabadúszó voltam, külsősként jártam be, de nagyon sok időt töltöttem a rádióban, lényegében minden nap ott sürögtem. Természetesen nem kötött munkaidő volt, amikor feladat volt, akkor mentem. Megtanultam a szabadúszás hátulütőit is, hiszen az ember minden ördögpokolt elvállal, mert hátha legközelebb már nem hívják. Ekkor még működött a közveszélyes munkakerülő megbélyegzés, amit akkor kapott meg az illető, ha nem tudott munkahelyet igazolni. Nekem pedig nem volt a személyiben munkahely, így mindig rettegtem attól, hogy buliból hazafelé menet igazoltat a rendőrség és „lebukok”. Aztán ki tudja, mi történik akkor. Szerencsére nem tudtam meg, mert közben 1972-től elkezdtem félállásban egy zeneiskolában gitárt tanítani. Ezt 1980 elejéig csináltam is, amikor felvettek a Magyar Rádió Zenei Osztályára teljes állásban.

A rádióban Lőrincz Andrea már a hetvenes években dolgozott zenei szerkesztőként, Antal Dóra pedig hangmérnök és producer volt a lemezgyárban. Milyen volt nőként érvényesülni abban a teljesen más korszakban, egy férfiak uralta világban?

Fel nem merült, hogy valaki csak azért dolgozna vagy nem dolgozna velünk, mert nők vagyunk. Ott tényleg nem volt fontos, hogy mi van a gatyában. Utólag visszatekintve a rádió egy baromi liberális hely volt. A teljesítmény számított. Egyszer számított, egy kicsikét, hogy én nő vagyok. Amikor Kiss Gyöngyi kolléganőm férjét Athénba helyezték diplomatának, a zenei osztályon keletkezett egy üresedés. Én akkor már besegítettem az osztálynak szabadságokon és az azóta sajnos meghalt édes, drága Török Mari főnökasszonyom nagyon fel akart venni engem. De Faludi elvtárs (Faludi Rezső, a Magyar Rádió Zenei Osztályának főosztályvezetője – a szerk.) azért húzódozott, mert nincsen diplomám, mert nő vagyok és mert öreg vagyok. Én akkor harminckettő voltam. Nem gondoltam magam öregnek, nőnek ugyan nő voltam, ráadásul diplomám is volt. De végül felvett, mert azért bírt is. Ezt már csak onnan is tudhattam később, hogy egyszer a fenekemre is rácsapott, amit nagyon rossz néven vettem. De amúgy szakmailag jó főnök volt, konzervatív típus: követte minden beosztottja munkásságát és majdnem minden területen jó ötletekkel rukkolt elő. Amikor ő 1983-ban nyugdíjba ment és Erkel Tibor lett helyette a főnök, akkor valahogy tőle is azt vártuk, hogy folytassa ezt a fajta szoros követést, de ő inkább egy év után szívinfarktust kapott, talán az új feladat okozta izgalomtól. Aztán amikor hónapok múlva visszatért dolgozni, akkor mondta, hogy „gyerekek, ti milyen jó műsorokat csináltok!” Lábadozás közben volt ideje hallgatni a munkánkat, de előtte, üzemszerűen ezek szerint nem.

1980 februárjától lett tehát szerkesztő és érkeztek is a saját műsorok.

Az első dobásom az volt, hogy az aranylemezekből készítek egy műsort. Néztem a Billboardot és az onnan kibányászott slágerlistákból készült az adás. De persze kiderült, hogy ez nem valami hatalmas találmány. A műsorban én nem beszélhettem, mert van egy kis beszédhibám az s hanggal. Török Mari azt mondta, hogy Zsuzsika, legyél te csak egy jó szerkesztő, nem pedig egy selypes beszélő.

Szeretett volna műsort is vezetni?

Igen, mindig bántott, hogy nem tehettem. Pláne, hogy ahová most eljutott a rádiózás, ott egy olyan enyhe hiba, ami nekem van, már semmit nem tesz. A Magyar Rádió akkoriban még egy klasszikus nagy cég volt, nagyon szerettem és a szívem vérzik, látván hogy mi lett belőle.

Szóval volt először az Aranylemezek című műsora, mi jött azután?

Az Aranylemezekhez hívtuk Mécs Károlyt műsorvezetőnek, akinek gyönyörű hangja volt. Sikeres is volt az adás, de eluntam, mert csupa régi lemez szólt benne. Utána csináltuk B. Tóth Lászlóval a Reflex Klub című műsort, amit a Kertészeti Egyetem Klubjában vettünk fel, ez egyfajta vitaműsor volt, összeültettünk zenészeket, zeneipari szereplőket, akik ott szemtől szembe megbeszélhették a problémáikat. Ebből kevés adás született, mert túl nagy munka volt. Aztán jött a Lemezbörze helyett című műsor 1982-ben, amiért máig hálásak az emberek. Pedig már az is mikor volt, amikor megszűnt valamikor a kilencvenes évek elején!

Ez a műsor óriási dolog volt abban az időben, amikor csak korlátozottan lehetett itthon lemezeket beszerezni, a Lemezbörze helyettben pedig lement a korszak megannyi fontos kiadványa. Például nekem a Stone Roses 1989-es debütlemeze is onnan volt meg.

Az ötlet nyilván az volt, hogy nem nagyon lehetett a szocializmusban lemezt venni. Mindenki akkor szerzett be albumokat, amikor ki tudott szabadulni nyugatra. A Bródy Sándor utcai rádióhoz közel volt a Múzeum körúti Kodály Zeneműbolt, ahol vettek be nagylemezeket, de persze nem mindent, és aki csak üzletet akart csinálni a nyugatról hozott LP-kkel, az ott árulta azokat a kapualjban. Elég borsos árakon mentek ezek, és innen jött az ötlet, hogy játsszuk le őket ingyen. Nekem akkor már voltak jó ismeretségeim a különböző műfajokban, az alternatív rockban, a bluesban, a new wave-ben. És azoktól kaptam tippeket, akiknek megbíztam az ízlésében: Szőnyei Tamás, Marton László Távolodó, Hajnóczy Csaba, Nemes Nagy Péter, Sebők János és még mások is. Mindig el szoktam mondani ennek kapcsán, hogy nem magamtól voltam olyan baromi okos minden területen. Lehet hülyeség ezt bevallani, de én mondom, mert tényleg így volt.

Hogy működött ez? Bárkitől bekerülhetett egy lemez kölcsönbe a rádióba és ott átmásolták szalagokra és úgy került adásba?

Részben valahogy így történt. Svéda Kati kolléga másolta át AGFA-szalagokra a lemezeket, szépen legépelte az összes infót a lemezborítóról, szerzők, számcímek, bármi egyéb és bekerült a hangtárba. Azt hiszem, minden játszást jelentettünk a jogvédő hivatalnak, de hogy az Artisjus milyen jogdíjakat juttatott el a külföldi partnereknek a játszások alapján, azt csak ott tudják. A Hungaroton kiadványai persze rendesen megérkeztek. Havonta vagy rendszeresebben is voltak zenehallgatások, az úgynevezett „lehallgatások” és akkor a szerkesztőség leült a vezetőség szobájában és együtt eldöntöttük, hogy melyik felvétel leadható, melyik nem. Főleg a csúnya szöveg volt kizáró ok.

Azt is értékelték ekkor, hogy egy zene minőségileg is megfelel-e? Eléggé rádióbarát-e?

Voltak ebben a lehallgatóbizottságban nagytekintélyű zenészek, szerzők is, mint Bágya András vagy Tamássy Zdenkó és persze, voltak ilyen kritériumok is. A nyolcvanas években, a new wave megjelenésekor persze forgatták a szemeiket, hogy ez meg micsoda. A rádióban az volt a jó, hogy készülhettek felvételek, tehát akit a lemezgyár nem jelentetett meg, az esetleg megpróbálkozhatott a rádióval is. Persze könnyebb helyzete itt sem volt ezeknek a zenekaroknak. Le kellett kottázni a dalt, sokuk azt sem tudta, hogy mi az a violinkulcs. Le kellett írni a szöveget is, amit a sanzonbizottság kontrollált, majd ha mindezeknek megfelelt, akkor mehetett a 8-as stúdióba felvenni. Ott kiosztották a technikusnak és a zenei rendezőnek a munkát és órákat el lehetett pepecselni a stúdióban. Nagyon jó hangmérnökök dolgoztak a rádióban, aki odáig eljutott, az örülhetett, mert jó felvétele készült.

Göczey Zsuzsa a tatai rocktalálkozón 1981-ben (fotó: Urbán Tamás)

Voltak tehát bizonyos new wave-zenekarok, amik készíthettek ott felvételeket, annak ellenére, hogy nem volt még csak kislemezes kiadványuk sem?

Volt egy-kettő, de a rádió és a lemezgyár egymástól függetlenül dolgozott, bár felhasználták egymás produktumait, és már nagyon nehezen emlékszem vissza harminchét-nyolc év távlatából. A későbbi időszakból a Kézi-Chopin jut eszembe, ők biztosan készítettek rádiófelvételeket. Akkor már Erkel volt a rádió vezetője és teljesen kibukott a Kézi-Chopintól. „Na ezt, nem adjuk le!” Talán a név, Chopin miatt, hiszen ő zongorista volt.

A Satöbbinek is készült rádiófelvétele, egy egész lemezanyag 1986-ban, ami valamiért mégsem jelent meg.

Na, a Satöbbi egyik tagja, Erkel András viszont az ő egyik fia volt, későbbi zenekarmenedzser, sajnos már elhunyt. A másik fia pedig Erkel László, azaz Kentaur, díszletervező és festő, ha jól emlékszem egy ideig ő is benne volt a zenekarban. Azzal nem volt semmi baj, sokat röhögtünk a helyes szövegeiken, játszottuk is a rádióban készült felvételeiket.

Ezzel párhuzamosan, vagy még inkább korábban is, viszont koncertfelvételeket is készített a rádió.

Ez már a hetvenes években ment, Csiba Lajos kijárt P. Mobil-, Syrius-koncertekre, meg hasonlókra és onnan közvetített felvételeket, tőle tanultam el, hogy tegyük ugyanezt new wave-zenekarokkal is. Elkezdtem szervezni, hogy teljes koncerteket vegyünk fel és adjunk adásba. De hiába volt jó közvetítő kocsi, jó hangmérnök, a lehető legjobb körülmények között vettünk fel néhány katasztrofális koncertet. (nevet) Volt egy csütörtök délutáni sorozatom a Rockhangversenyek, ahol egyszer lehetett leadni ezeket a felvételeket, nem kellett „bizottságilag” engedélyeztetni, tehát „zésítve” nem lettek (a „zésítés” azt jelentette, hogy egy felvétel a szalagtárba került és bárki által műsorba szerkeszthetővé vált – a szerk.). Egyszer lejátszottuk és azt se tudom, hogy megvannak-e még valahol a szalagok. Azt hallottam, hogy digitalizálják az archívumot, ha még megvan ott egy felvétel, akkor remélhetőleg megmenekül. A rettentően sok, évi ötvenkét Lemezbörze helyett műsoromról se tudok semmit, él-e még vajon valamelyik pincében?

Visszatérve még egy picit a Lemezbörze helyettre, olyan is volt, hogy Bécsbe jártak ki lemezt venni a műsorokhoz.

1983-1984-től jártunk is ki Bécsbe lemezeket venni, valahogy tudtak szerezni valutát a főnökeim. Beültünk a B. Tóth Laci autójába és mentünk ki bevásárolni. Ott is voltak helyeink és ismertünk zenerajongókat, akik szintén adtak tippeket. Olyan világzenei albumokat szereztünk be, amikről itthon akkor még tényleg nem lehetett hallani, de a világban sem volt divat, például a Zazou / Bikaye duó. Mi meg vittünk nekik cserébe Waszlavikot, Bizottságot. (nevet) Imádták. Egy-egy út során behoztunk vagy negyven-ötven albumot és viszonylag gyakran, szinte havonta jártunk ki, de aztán leállt, talán mert a valuta beszerzése túl trükkös feladat volt, vagy a rendszerváltás miatt. Bárki kimehetett az útlevelével nyugatra, ami addig nem volt. Ezek a lemezek bekerültek a rádió archívumába és bárki játszhatta azokat. Azt szintén nem tudom, hogy ezt a rengeteg lemezt hol őrizhetik. Amikor 2001 novemberében eljöttem a rádióból, akkor összekészítettem azokat a lemezeket, amiket oda akartam adni a kollégáknak, készítettem egy olyan halmot, amire nem volt szükségem és volt egy adag, amit szerettem volna elhozni, mert névre szólóan dedikálták vagy más módon kötődtek hozzám. És egy éjszaka, mielőtt még eljöttem volna, teljesen kirámolták ezt a félretett kollekciót, féltve őrzött könyveimet is. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett. De jó ízlésű kolléga rabolt ki, mert a legjobbakat vitte el. Hátha most olvassa ezt.

A másik jelentős nyolcvanas évekbeli műsora a szintén 1982-ben indult Rockújság volt. Amelyben részletesebben tárgyalták az aktualitásokat, hírek, interjúk szerepeltek benne. Annak mi volt az indítóoka?

A hatvanas évektől indult a beat, aminek hiába volt a világban sajtója, nálunk maximum az ifjúsági lapok poprovatában szerepelhettek zenei hírek. Voltak próbálkozások, a Poptika, később a Polifon magazin, de egyiknek sem adtak teret, néhány szám után megszűntek. Ekkor gondoltam, hogy legalább a rádióban legyen egy „hangos” rockújság. Volt akkoriban egy pasim, egy irodalmár srác, aki beszédíró volt a pártközpontban és hozta a híreket, hogy Korom elvtárs, Korom Mihály korábbi igazságügy-miniszter azt mondta, hogy „amíg én funkcióban vagyok, addig itt nem lesz rockújság!”. Ezért lett Rockújság a műsor címe. (nevet) De különben a Rockújság előzménye a már említett Reflex Klub vitaműsor volt, csak azok a viták annyira parttalan voltak, hogy talán azért sem készült túl sok adás.

És a rádióban ezt az újságot már szabadon lehetett működtetni vagy volt valamiféle politikai nyomás?

Á, semmiféle nyomás nem volt. Akkoriban még nem volt tévéadás hétfőnként, és megkaptam erre a műsorra a hétfő esti sávot, ami királyság volt. Sok volt a hallgató, szerették a műsort. Nyilván fékek bennem is voltak, tudtam, hogy mi az, amivel nem lehet szórakozni, ha meg akarom tartani a műsort. Balhé viszont sosem volt. Utólag derült ki, hogy titkosszolgálati jegyzőkönyv anyaga lett egy interjú a Vágtázó Halottkémekkel, amelyet Rangos Katalin készített Grandpierre Attilával – Kati készen, megvágva hozta az anyagot. Én különben nem néztem utána, hogy van-e rólam más jelentés is, de ez megjelent. Különben lehet, hogy volt, mert engem azért nem vettek fel már a hetvenes években a rádióhoz, mert kicsit lázongó típus voltam. Rádiós ügy volt, hogy egy műsorrend-változás miatt a forgatóknak több és jelentősebb munkája lett, de nem akartak többet fizetni nekünk és erre sztrájkolni kezdtünk. Aki abban benne volt, az kapott a pofájára. Én úgy, hogy nem vettek fel. Szóval lehet, hogy volt valami megfigyelés. Nem vagyok egy nagy rebellis, de azért kicsit igen.

2001-ig dolgozott a Magyar Rádióban egy kisebb intermezzóval.

Nagyon kalandos volt. Volt kirúgás, elnökváltás, rossz kapcsolat az új alelnökkel, aztán jött a még újabb elnök, Kondor Katalin, aki tényleg minden szárnyamat levagdosta. Semmit nem kért tőlem, ami névre szólt. Volt egy lehetőség és átrohantam a Bartók Rádióba, és 1996-tól 2001 novemberéig dolgoztam ott, ahonnan elhívtak a Klubrádióba. Azóta is itt dolgozom. Itt is éltünk át érdekes időket. De az a rádiózás, amit tudok csinálni már nem elvárás sehol sem. Tizenkét éve megy egy Basszus nevű műsorom kedd esténként magyar zenészekkel. Még a Bozóki András minisztersége idején létrejött PANKKK (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) kapcsán volt egy pályázat, ami után el tudott indulni a műsor, egy évig volt rá pénz, azóta Bencsik Gyula kollégámmal ingyen csináljuk, mert szeretjük, illetve ő már kap műsorvezetési honoráriumot. (balra Bencsikkel és műsora egyik vendégével, Pátkai Rozinával)

Van otthon nagy lemezgyűjteménye?

Az az igazság, hogy ebből a szempontból annyira könnyű életem volt, hogy amit csak akartam, azt meghallgathattam. Tehát nekem otthon nem nagyon kellett nagy kollekciót felépítenem. A lemezgyűjteményem abból lett, amiket az előadóktól, kiadóktól kaptam, vennem nem kellett semmit. Elég hamar lett egy saját szobám a rádióban és ott olyan zenével balhéztam, amilyennel csak akartam. Ami nem volt meg, azt kivettem az archívumból, meghallgattam aztán visszavittem. Az egy jó világ volt.

interjú: Dömötör Endre
fotók: Göczey Zsuzsa archívuma

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.