Lékó Tamás a zenei portréfotózás egyik hazai nagymestere - öccse, Lékó Péter pedig sakkban nemzetközi nagymester. 2004 és 2011 között a Wan2 fotósa volt, 2012-től a Recordernek fényképez zenei témában (más témájú fotói pedig sok más helyen jelennek meg). Fotórecorder-interjúsorozatunk újabb epizódja.
Név: Lékó Tamás
Születési hely és idő: Szabadka, 1977. 01. 11.
Mióta fotózik? 1997.
Kedvenc kamerák: Canon 5D Mark III.
Kedvenc objektívek: Canon 24-70mm f/2.8, Canon 70-200mm f/2.8, Canon 85mm f/1.8.
Kedvenc külföldi fényképészek: Annie Leibovitz, Mick Rock, Mark Seliger, Anton Corbijn, David Lachapelle, Dean Chalkley.
Kedvenc magyar fényképészek: Lábady István, Sárosi Zoltán, Emmer László.
Kedvenc zenék: Brit pop, indie rock, modern rock.
Miért kezdtél el fotózni?
Gyerekkorom óta a kezem ügyében volt a fényképezőgép. Pontosan nem is tudom, hogy mikortól kezdtem el fotózni. De volt egy esemény, ami majdhogynem determinálta, hogy fotós legyek. 1992-ben történt, amikor tizenöt évesen egy hónapig cserediák voltam az Egyesült Államokban, Washington D.C.-ben. Az első nap beleejtettem a fényképezőgépemet a Potomac folyóba. Egy bőrtokos, csuklóra akasztható félautomata kisgép volt. Utána ugrottam és sikerült megmenteni, életben maradt a kamera, még tudtam használni. Viszont a csobbanáskor leesett a szemüvegem és azt már nem találtam meg. Hálistennek a fogadó család ezt orvosolta, vettek egy szemüveget, amiért azóta is hálás vagyok. Talán ez már valamennyire tényleg előre jelezte, hogy mi felé haladok. Amúgy pont most volt húsz éve, 1997-ben, hogy megkaptam az első tükörreflexes gépemet. Tulajdonképpen onnan datálható, hogy elég tudatosan készültem a fotóskarrierre. Már előtte is sokat utaztam, sokat fotóztam, pályáztam is úti fotókkal, voltak is díjaim, de 1997 őszén ért egy nagy élmény. Egy filmes stábbal elutaztunk Belgrádba, Emir Kusturicához, aki akkor vágta éppen a Macska-jajt és ott készíthettem róla interjú közben, meg előtte, utána fotókat. Meghatározó élmény volt, ez motivált arra, hogy karácsonyra kérjek egy komolyabb gépet. Egy Canon EOS 500N-nel kezdtem el dolgozni és már 1998 januárjában volt is egy pénzes melóm. Szegeden voltam egyetemista és egy tehetségkutató rendezvénysorozatot fényképeztem végig.
Hogyan lett ebből rendszeres munka?
Elkezdtem a Szegedi Egyetem nevű kétheti lapnak fotózni. Ez a kommunikáció szakosak lapja. Az egyetemi életet hivatott bemutatni, aminek volt része a JATE Klubban zajló események dokumentálása.
És máris kapcsolatba került a fotózás és a zene az életedben.
Itt kezdtem el koncerteket fotózni: Heaven Street Sevent, Quimbyt, Másfélt. Persze alapvetően fotóriporteri munkám volt, fényképeztem én mindenfélét, de ennek kétségtelenül része volt a koncertélet bemutatása is. A koncertbeszámolók mellé pedig mindig megjelent egy-egy kép.
Innen hogyan léptél tovább?
Hat évig még filmre fotóztam, 2004. januárjában vettem meg az első digitális gépemet. Annak az első korszaknak volt egy nagy kudarca, de olyan kudarca, amelyik élményszámba ment. 1999-ben, közvetlenül a Budapest Sportcsarnok leégése előtt volt egy Jamiroquai-koncert ott. Egyetemistaként, kezdő fotósként, koncertfotó-rajongóként eljutottam odáig, hogy egy sima, 4500 Ft-os Jamiroquai-jeggyel és egy kis arcátlansággal bejutottam a fotósárokba. Fényképezővel mentem a koncertre, de nem akartak beengedni a géppel. Mondtam a beengedőknek a kapunál, hogy újságtól vagyok, hadd ne kelljen már leadni a gépemet. Ők meg erre mondták, hogy ja, ha újságtól vagy, akkor a nemtudommár milyen kapunál kell bemennem. Fogtam magam és odamentem, lássuk mi történik. Ott valamilyen oknál fogva simán beengedtek és beálltam a fotósároknál kígyózó sorba. Rengeteg fotós vett részt az eseményen, két turnusba engedtek be minket. Egy-egy csapatnak másfél számot lehetett fényképezni, ami alatt ellőttem egy 36-os tekercs filmet, életem első sztárfotózása volt ez. Utána jött a kudarc. Nyilván maradni akartam a koncerten is, volt rá rendes jegyem. Igen ám, de ott azt mondták, hogy aki maradni szeretne a koncerten, az adja le a gépét, nézze meg a bulit, aztán a fotós pass-szal a végén majd felveheti a kamerát. Ekkor egy picit rám jött a pánik és elmondtam, hogy nekem nincs passom, hogyan tudom úgy felvenni a kamerát? Egyből walkie-talkie: „bekerült egy fotós az árokba, akinek nincs pass-a, mi legyen vele?” Jött az ukáz, hogy el kell venni tőlem a filmet. Így is lett, kinyitották a gépem és kiszedték belőle a filmet. A koncertet persze morcosan végignéztem a helyemen, de aztán nemsokára leégett a BS. Így nincs képem a koncerthelyszínről, na meg arról a Jamiroquai-koncertről. Viszont ez az élmény, persze az izgalmasabb, fotózásos része, csak tovább inspirált. De azért elég sok víz lefolyt a Dunán a következő lépcsőig.
Mi volt az?
2004 nyarán bekerültem a Wan2 magazinhoz. De közben 2000-ben elvégeztem az egyetemet és 2001 nyarán kiköltöztem New Yorkba és egy ideig ott laktam. Bár ekkor még nem volt pénzem koncertekre járni. Aztán hazajöttem, de 2002 nyarától ismét New Yorkban voltam és anyukám barátnőjén keresztül volt egy nagy találkozásom egy újságíró hölggyel, Daphne Barakkal, aki sztárokkal készített interjúkat és néha elhívott magával fotózni. Négy celebinterjún voltam vele jelen, ha jól tudom, az Olá nevű spanyol nyelvű magazinnak készültek az anyagok, amiket én persze soha nem láttam nyomtatásban. Az egyik Mia Farrow-val készült, hozzá ki kellett menni New Yorkból Connecticutba, egy világ végi, eldugott helyre az erdő közepén. Aztán volt egy-egy interjús fotózás Christy Turlington modell-lel és Robert De Niróval. Utóbbival pont a születésnapján, aki ott kapott is egy tortát a végén, de annyira sietett, hogy csak elfújta a gyertyákat, megköszönte és lelépett. A negyedik volt a legizgalmasabb, egyrészt mert zenésszel, a Simon And Garfunkelből Art Garfunkellel (fent) készült, másrészt a körülmények miatt. A többi fotó interjú közben készült, pár kocka volt, Garfunkel viszont nem akarta, hogy fotózzam az interjú közben, mondván, hogy erre most nincsen felkészülve, hanem visszahívott az ötödik sugárúti penthouse lakásába másnap. Mondani sem kell, hogy ez volt az első face to face fotózásom egy ilyen szintű celebbel, ráadásul az ő megszokott környezetében. Nagyon tanulságos volt. Előzőleg, amikor az újságíróval jártunk ott, már feltérképeztem a lakást, hogy mit szeretnék megörökíteni. Három tekercs filmet lőttem el, de nem nagyon csípte a fotózást, hiú volt, nem szívesen nézett szembe kissé megöregedett önmagával. Már ugye ekkor is hatvan felett volt és hajpótlót viselt. Fotózás közben is rászállt ez a pszichés teher és egyre rosszabb kedve lett. Nagy tanulság volt, hogy ezt meg kell tanulni kezelni, kitalálni valamit, hogy fenntartsam az érdeklődést. Pár nap múlva megint visszamentem az elkészült papírképekkel, egy hang és szagszigetelt dolgozószobába mentünk be, ahol elszívott gyorsan egy jointtot, mert hogy enyhén módosult tudatállapotban könnyebben végig tudja nézni a képeket. Volt egy ekkor tízéves gyereke, miatta kellett a szagvédett helyiség. Elkezdte a képek hátulját pipálgatni, ami tetszett neki, az kapott egy, kettő vagy három pipát. Végül nagy megkönnyebbülésemre több is tetszett neki. És volt egy kép, amin a felesége és a fia is szerepelt, erre nagyon lelkes lett: „hú, ez szenzációs!” Nagy megdöbbenésemre előkapott egy ollót a fiókból, levágta magát a képről és a családot ábrázoló csonkított fotót kitette az íróasztalára. Fontos kiindulópont volt ez a kaland számomra a portréfotózásban. Ja, és nem csodálkoztam, amikor később olvastam, hogy Garfunkelt letartoztatta a rendőrség, kannabisz birtoklása miatt.
A TÖRTÉNT MÉG RÉSZLETESEBBEN ERRE OLVASHATÓ, VICCES HAJPÓTLÓ-RÉSZLETEKKEL.
Hogyan kerültél a Wan2-hoz?
2004 nyarán vettem meg az első digitális gépemet és ez nagy előrelépés volt minden tekintetben. A szegedi szál miatt jóban voltam Czutor Zoltánnal és ő elhívott egy klipforgatásra fotózni. A forgatáson ismerkedtem meg Tóth Marival, aki a Wan2 magazinba csinálta a divatanyagokat. Úgy kerültem a magazinhoz, hogy Mari hívott oda divatot fotózni. Ennek nagyon örültem, mert már a Wanted is fontos lap volt számomra és ugyanígy a Wan2, szóval eufória lett úrrá rajtam, hogy oda fotózhatok. Aztán kezdtem egyre inkább beépülni, koncertre jártam fotózni, zenészekről készítettem portrékat, amik megjelentek a magazinban. Vértes György volt a képszerkesztőm. Maradtam is a magazinnál a megszűnéséig, 2011 őszig. Ez alatt lényegében a teljes akkor aktuális magyar szcénát végigfotóztam. Készíthettem címlapképeket is, az elsőt 2006-ban, talán a Tankcsapdáról. 2004-től végigfotóztam a Szigeteket is. 2010-ben konkrétan a Szigetnek dolgoztam, akkor persze azt fényképeztem, amit kértek.
Volt két könyvprojekted is közben, a Baksa-Soós Attilával közös Rocklitera két, zenészekről, zenekarokról szóló novelláskötete.
Két év alatt megfotóztam harminchat zenekart, kétszer tizennyolcat. 2010-ben volt egy kiállításom és ott ismerkedtem meg Attilával, aki két könyvben írt a számára fontos magyar előadókról. 2011 és 2012 karácsonyára jelentek meg a kötetek, amikhez sokféle fotó készült. Volt, hogy Attila történetéhez kötöttük, hogy milyen kép készüljön az adott előadóról. Volt, hogy valakit csak bizonyos alkalommal tudtunk elkapni, ott improvizálni kellett és az adott helyzethez kitalálni egy képet. Nagyon érdekes időszak volt, sokat kellett gondolkozni és volt egy nyomás is, hogy el kellett készülni adott időre. Ez nagyjából a Wan2 végével esett egybe. Ezután, 2012-ben kezdtem el fotózni a Recordernek, ez a könyvprojekt tehát egyfajta kötőanyag volt a két magazin között. 2013 óta a magyar előadókról készült Recorder-címlapokat egy-két kivételtől eltekinteve én fotóztam. Eddig szám szerint tizenötöt.
Milyen más típusú, zenéhez kötődő munkáid voltak még? Lemezborítót fotóztál?
Nagyon keveset, amit sajnálok is. Egy Belmondót fényképeztem, a 2010-es Szájba rágót címűt, ami a Beatles-féle A Hard Day’s Nightot idézi meg. Nekik készült még belső fotó, de olyan volt több is: a Hangmásnak, az Amber Smith-nek, a The Unbending Trees-nek. Borító készült még Kállay-Saunders Andrásnak, a Qualitonsnak (Tomorrow’s News), az EZ Basicnek (Memories Of Spring EP) és a Blahalouisiananak (Blahalouisiana). A legutóbbi most jelent meg, CocoTia nevű énekesnő bemutatkozó albuma, a Color. Ez ugyan nem borítónak készült, egy korábbi fotómat használták fel. Zenekari promofotózás viszont sok volt, több együttessel dolgoztam huzamosabb ideig. Aztán volt, hogy egy menedzsmenttel voltam kapcsolatban és akkor őt kértek sok promóképet az ügyfeleikhez.
A Szigeten kívül sok más fesztivált is fotóztál, közte több amerikait is.
A legnagyobb szabású utazás az a South By Southwestre volt, ez ugye a legnagyobb amerikai showcase-fesztivál, röviden a SXSW Austinban, Texasban. Ott kétszer is jártam. 2009-ben és 2010-ben tudtam akkreditálni. Úgy 1200 együttes lép fel a három nap alatt, elképesztő élmény. 2009-ben az is érdekes volt, hogy három magyar zenekar is a helyszínen volt: a Supersonic, a Moog és az Amber Smith. 2010-ben Király Lindát olvastam a fellépők névsorában, de ő végül mégsem adott koncertet. De fotóztam egy New York-i showcase-fesztiválon, a CMJ Music Marathonon 2012-ben és 2014-ben is (az itt készült galériák a linkre kattintva előjönnek). A Coachellára sajnos nem jött össze az akkreditáció.
A fotósok azon, talán kisebb csoportjába tartozol, akik nem csak szeretik a zenét, de szenvedélyesen szeretik. Hajt a vágy, hogy kipipálhass előadókat. Kik a nagy hiányok még azon a listán, akiket szeretnél megörökíteni?
Hogyne, mindig van olyan, akit még szeretnék látni. Most egy ideje már lecsillapodtam. A kétezres évek közepe volt számomra a legizgalmasabb időszak, amikor imádtam azt a zenét, ami uralkodott, az indie-t és a rockot. Most azért már nincs meg ez a fajta izgatottság, talán a kor uralkodó trendjei miatt sem. De nyilván van bőven olyan, akit nagyon szeretnék fényképezni. Meg persze olyan is, akit sajnálok, hogy nem tudtam, pedig közelben voltam hozzá, ilyen például a Rolling Stones, amire egy baleset miatt nem tudtam elmenni. Mick Jagger még nagyon hiányzik az archívumból. De rengeteg előadó van, aki nem járt nálunk, külföldön pedig esélytelen akkreditációt kapni rá.
A zenei fotózás mellett mivel foglalkozol?
A fotózásból élek és elég széles spektrumon tartom magam. Alkalmazott fotográfus vagyok. Amire igény van, azt megcsinálom, legyen az rendezvényfotózás, magazinnak készülő képek vagy bármi egyéb. Fotózok két sport- és életmódmagazinnak is, az egyik a Sport & Life, ennek a negyedéves lapnak 2012 óta készítek képeket, itt főleg portrésorozataim jelennek meg. A másik a Presztízs Sport, nekik 2014 óta fényképezek. Ide már nem kizárólag sportolókat, hiszen színészek és más közéleti szereplők is helyet kapnak a lapban. A zászlómra azonban a portréfotózást tűztem ki, leginkább arra helyezem a fókuszt.
interjú: Dömötör Endre
fotók: Lékó Tamás
nyitókép: önportré
és akkor egy bő válogatás Lékó Tamás fotóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!):
Bandafotók
Blahalouisiana
Compact Disco
Deti Picasso
EZ Basic
Freshfabrik
Hangmás
Irie Maffia
Ivan & The Parazol
Kiscsillag
Soerii & Poolek
Tankcsapda
The Bosky
The Qualitons
Vad Fruttik
Wellhello
Koncertfotók
BB King
Blur
David Byrne
Depeche Mode
Faith No More
Fucked Up
Gallows
Gogol Bordello
Kiss
Lenny Kravitz
Madonna
Nine Inch Nails
Pet Shop Boys
Queens Of The Stone Age:
U2
Portrék
Beck Zoltán
Curtis
Frenk
Harcsa Veronika
Hobo
Kállay-Saunders András
Karányi
Kollár-Klemencz László
Lovasi András
Minda Endre
Nagy Feró
Németh Juci
Pálinkás Tamás
Pataky Attila
Péterfy Bori
Rocklitera
Amber Smith
Blind Myself
Carbonfools
Compact Disco
Hangmás
hiperkarma
Intim Torna Illegál
Kiscsillag
The Kolin
Mystery Gang
Nemjuci
Quimby
Rutkai Bori
Tankcsapda
We Are Rockstars
Recorder-címlapok
fotók: Lékó Tamás
Fotórecorder-rovatunk eddigi cikkeiben bemutattuk: Fehér Bertalant, Díner Tamást, Vértes Györgyöt, Lengyel P. Lászlót, Zétényi Zoltánt, Komróczki Diát, Hegedűs Györgyöt, Pácser Attilát, Huschit Jánost és Dusa Gábort.
A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.