Robert Plant: Carry Fire (lemezkritika)

„A popvilágban, ahol mindent felfújnak és ahol minden irreális, soha nem tudhatja senki, hogy egyik napról a másikra mi fog történni"  – nyilatkozta egyszer az egykori Led Zeppelin-tag Robert Plant. Mégis, olyan sok nagy fordulat talán mégsem történik: a hatvankilenc éves művész ötvenegy éve aktív és rendületlenül adja ki újabb és újabb albumait, a három évvel ezelőtti Lullaby and... The Ceaseless Roar után az idén megjelent a Carry Fire is remek formát mutat.

Kiadó: Nonesuch / Warner / Magneoton

Megjelenés: 2017.október 13.

Stílus: folkrock

Kulcsdal: Carry Fire

Robert Plantről eddig is lehetett tudni, hogy ő nem az az ember, akinek valaha volt egy nagy (oké: nagyon nagy) évtizede, aztán ennyi – ezzel együtt is meglepő, hogy mennyire jó ez, amúgy a tizenegyedik szólólemez. Az alap amolyan blues-folk-rock, ami úgy olvaszt magába ezer hatást Ázsiától Afrikáig, no meg a pszichedéliát, mintha mi sem volna természetesebb.

A dalok is jók persze, de igazából két dolog miatt igazán jó ez a lemez. Egyrészt a csodálatosan meleg, telített, puha, de esetenként a harapósságnak vagy a kibillentő elektronikának (Keep It Hid) is helyet biztosító összhangzás; másrészt az a visszafogottság, amivel Plant énekel. Csak érezzük, hogy mi minden lehet emögött (meg persze tudjuk a múltból – aligha lehet ettől elvonatkoztatva hallgatni), de nem mutatja meg, nem tör ki, és ettől még hatásosabb. Mint ahogy a zenekar is úgy húz, hogy a sodrás mindent képes felvenni magába, de közben egyszer sem fitogtatják az erejüket fölösleges csapkodással.

Egyébként ez a második album, amin a Sensational Space Shifters kíséri Plantet; de jóval erősebb, mint az előző – a kritika által amúgy szeretett – Lullaby and the Ceaseless Roar. Sőt, minden erőlködés nélkül a legerősebb rocklemezek egyike mostanában, amit hallottam.

8.5/10

Rónai András

a lemez: